Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).
A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együtt érző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetéstől eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/8) – A megismerésről és az érintetlenségről

2012. január 29. vasárnap Molnár Krisztina

Nem tudom, sokat voltam-e szerelmes életemben, de az bizonyos, hogy mindig kerestem és szívesen fogadtam a szerelem állapotát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy hajlamos voltam emelkedettebben gondolkodni róla, viszonylag korán megértettem már – jóllehet ez a korai elköteleződés korántsem tartott távol a szenvedésektől – az összefüggést a szerelem létélménye és a lét megismerésének folyamata között. Tudtam, méghozzá azzal a kacér, kétségbeesett nemtudással fűszerezve tudtam, hogy a szerelem megközelíthetővé, elérhetővé tesz számomra valamit, amely nem ő maga. És amely nem veszi el tőlem a szerelemben való hitet – de az azon túleső hívást sem oltja ki bennem soha. Mindez persze nem járt azzal, hogy a szerelem és amit többnyire mindannyian a szerelem vonzáskörzetébe sorolunk mint tapasztalatot, rádöbbenést vagy egyéb lelkiállapotot, mindig emelkedetten ért el hozzám, sőt. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy olykor elbűvölt, ha éppen nem a legpusztítóbb magányba taszított, a „szerelemnek” az a szélsőséges természetrajza, amellyel szembesülni voltam kénytelen, mindahányszor ez az érzés elért, megragadott és magáévá tett. Igen, az érzés. Az érzés maga. Vagyis: függetlenül az embertől, akit szerettem, és aki, ha éppen erről volt szó, viszontszeretett.

Ezért nem tudtam soha szerelmet vallani. Úgy éreztem, bármi, amit mondanék, nem őt, s még csak nem is engem, hanem magát a létet, vagy inkább a szerelmet érinti. Ha szerelmes levelet írtam, nem magamról, nem is a másikról, hanem a szerelemről szólt. A szerelemről magáról. Hiába akartam vallomást tenni, esszé kerekedett belőle. Éppen ezért nem is írtam soha. Nem akartam látni, hogyan lesz az életből irodalom, s hogyan lesz a szerelemről való beszéd a másik megnyerésének kísérlete helyett a szerelem megértési módjává. És hogyan lényegül át a közlés vágya a kifejezés áhítatává. Ha arra gondoltam, szerelmem más nőt ölel, éppúgy felsikoltottam a fájdalomtól, mint bárki más, kezembe temettem arcomat, hogy visszafojtsam kitörni készülő átkomat, de miként a sikoly is rögvest átváltozott egy jóstílusú írás felütésévé, úgy az átok is akaratlan retorizált módon szakadt ki a számból. Sőt, máris készen állt bennem egy gondolatsor a féltékenység, az idő és a lét kapcsolatáról. Vagyis nem tudtam eleget szenvedni? Talán nem. Nem maradt rá időm, mert a szenvedésem rögtön lehetővé tett számomra valamiféle megértést, amely azonmód magához vonzott, hogy az érzés felcsapott belőlem – s ezen nem intellektuális feldolgozást értek csak, sztoikus belátást, belenyugvást pedig egyáltalán nem. Nem tudtam eleget szenvedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szenvedtem. Akik ismernek, tudják, hogy így van. Szenvedtem, de tudtam, hogy bizonyos értelemben csak – csak? – imitálom a szenvedést, mert… Miért is? Mert nem tudtam belehalni, bármennyire akartam is, nem tudtam boldogtalan lenni, bármennyire az voltam is, nem váltam nyomorulttá, bármennyire annak is éreztem magam. Nem, mert valahogy minden azon a mindenen belül volt, ami megnyílt számomra a szerelem által. A szerelem által, mely nem tudatos, nem önkényes választás volt soha, mégis metszően tudatossá, s eléggé önkényessé tett engem. Ez nagyon bántott. Pedig biztosra veszem, hogy ilyenkor voltam a legközelebb a szerelemhez. Ha nem is a másikhoz. Néha határozottan úgy éreztem, hogy csak azért vagyok szerelmes, hogy megismerjem a szerelmet. Sőt, a szerelem mindent átfogó horizontja által a létet. Lehet, hogy ez így természetes. Lehet, hogy nem szól másról, mint a legteljesebb egoizmusról, és annak a lehető legkörülményesebb magyarázatáról. Márpedig én szellemi értelemben sohasem tartottam bűnnek az egoizmust. Mégis, bántott ez a közvetettség a másik ember felé, és bántott ez a közvetlenség a szerelem felé. A másik embert valamiféle ráadásnak tekintettem, ha úgy tetszik inspirációnak – és ebben semmi lefokozó modalitás nincsen –, aki kerete ugyan, de nem vonatkozási pontja az érzéseimnek. A szerelem elsősorban nem a másik személlyel volt azonos, még ha kínosan vagy éppen mámorosan hozzá kötődött is, hanem a mindenséggel, a végtelen térrel, amelyet a szerelem nyitott meg számomra. Tudom, hogy mindezzel nem mondok újat. Nem is szándékozom felülírni az erről szóló irodalmi hagyományt, csupán a saját történetemben betöltött szerepét szeretném végre megérteni. És azt is tudom, hogy ezzel nagyjából mindenki így van: aki volt már szerelmes, ismeri a szerelem önmagában való teljességét, amelyhez szinte nincs is szükség – s egyben persze nagyon is van – a másik személyére, vagy inkább létére. És nem is ez az, amit igazán megérteni akarok. Magamat akarom megérteni végre.

Tudom, hogy a választ keresését a szerelem és megismerés bonyolult egységével, együtt-létével kell kezdenem. Miként ugyanis a szerelem, úgy a megismerés sem volt soha emberhez kötve az én számomra. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, soha nem emberek által léptem előre: az eszmék közvetlenül értek el hozzám, közvetlenül tettek magukévá. Soha nem jelentett nehézséget az, hogy megismerjek, szinte egy pillanat alatt megértsek valamilyen szellemi tartalmat, valamilyen problémát, gondolatot; és soha nem járt szinte semmiféle erőfeszítéssel az, hogy beleérezzek egy másik ember állapotába, lelki rezgéseibe, abba, kicsoda ő – olyannyira nem, hogy nem is érzékeltem a megragadás, megértés határát. Persze tudtam, mi ez: az intuíció. De nem úgy érdekelt, mint a saját képességem, hanem úgy, mint a dolgokhoz való viszonyom egésze. És nem csak úgy, mint afféle vezérfonal vagy alapvető kapcsolati forma. Hiszen valójában mintha nem is lett volna kapcsolat! Mondom: érintetlen maradtam, hiába voltam teljes egészében érintett. Soha nem volt szükségem arra, hogy emberek termékenyítsenek meg, engem dolgok, ideák, lelkületek tettek magukévá, mondhatni közvetlenül. Én voltam az, aki a dolgok közepébe hatoltam, s mindig megtaláltam azt a helyet, ahonnét uralhatom őket, s másokat ezáltal termékennyé tehetek. Ugyanakkor sohasem az uralkodás vágya vezetett. A megismerés vágya volt, bár a kettő közötti összefüggés igen érzékeny. A kettő között alighanem ott áll, legalább is mindkettővel szoros kapcsolatban áll az én feledhetetlen élménye. Az én tudata. Az öntudat, amely által egyedül vagyok: én és a világ.

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban (Negyedik fejezet)

2012. január 28. szombat Kosztolányi Dezső

NEGYEDIK FEJEZET.
Gyík koma.

A Nyuszi tipegett vissza lassan s riadtan nézelődött jobbra-balra, mintha elvesztett volna valamit. Évike hallotta, amint magában ezt dünnyögte: „Jaj, a Hercegnő, a Hercegnő. Jaj, szegény talpacskáim, jaj, szegény bundám, jaj, szegény bajuszom. Annyi szent, hogy kivégeztet. Jaj, hol is hagyhattam el?”
Évike tüstént rájött, hogy a Nyuszi a legyezőt meg a fehér kesztyűt keresi s ő is keresgélni kezdte, mert megsajnálta a Nyuszit. Sehol se lelte. Valahová letette. Amióta kiúszott a tócsából – úgy látszik – minden megváltozott körülötte s a nagy csarnoknak meg az üvegasztalkának meg a parányi ajtónak nem volt se híre, se hamva.
A Nyuszi hamarosan észrevette Évikét, amint ide-oda szaladgált. Dühösen rákiáltott:
– Hát te mit csinálsz itt, Rozi? Azonnal rohanj haza s hozz egy pár kesztyűt meg egy legyezőt. Egy-kettő, szedd a lábad.
Évike úgy megrettent, hogy esze nélkül rohant oda, ahová a Nyuszi mondta s meg se próbálta magyarázni, micsoda tévedésről van szó.
– Ez azt hiszi, hogy én vagyok a szobalánya – szólt Évike s közben csak futott-futott. – Bezzeg fog csodálkozni, ha megtudja, ki vagyok. Azért elhozom neki a legyezőjét meg kesztyűjét, csak megtaláljam.
Alighogy ezt mondta, egy takaros kis ház elé érkezett. A kapuján fényes rézlemezre ez volt kiírva:

Dr. Nyuszi
kormányfőtanácsos

Kopogtatás nélkül bement, fölrohant a lépcsőn. Nagyon félt, hogy majd találkozni fog az igazi Rozival s az kipenderíti, minekelőtte megtalálná a legyezőt meg a kesztyűt.
– De furcsa, – gondolta Évike – most egy Nyuszi szalasztott el engem. Legközelebb majd Cirmos is parancsolgat nekem.
Évike elképzelte hogy-mint lesz ez.
– Évike, siess, sétálni megyünk – szól majd a dadája.
– Mindjárt, dadus, – feleli majd ő – csakhogy nekem most őriznem kell ezt az egérlyukat, amíg a Cirmos vissza nem tér, addig én őrködöm itt, hogy az Egér ne szaladjon ki belőle. De aligha hiszem, – folytatta Évike – hogy megtűrnék a Cirmost, ha így parancsolgatna.
Benyitott egy csinos szobácskába. Ott asztalka állott az ablaknál, az asztalkán pedig – ahogy remélte – egy legyező hevert. Meg két-három ici-pici bőrkesztyű. Fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy kis palackot a tükör mellett. Ezen nem volt semmiféle fölírás, hogy: „IGYÁL MEG”, de azért ő mégis kihúzta a dugóját s a palackot a szájához emelte.
– Ahányszor eszem, vagy iszom valamit,mindig történik velem valami érdekes ¬– gondolta. – Nézzük, mi történik most. Remélem, ismért megnövök tőle, mert már roppant bosszant, hogy ilyen icurka-picurka vagyok.
Hát csakugyan megnőtt tőle, még pedig sokkal hamarább, semmint várta. Még a felét se itta meg annak, ami a palackban volt, s azt érezte, hogy feje a mennyezetbe ütődik s meg kell hajolnia, hogy el ne törjön a nyakcsigolyája. Gyorsan letette a palackot s így tünődött:
– No, most már elég. Remélem nem növök tovább. Úgyse férek ki már az ajtón. Jaj, csak ne ittam volna annyit.
Csakhogy ezzel a kívánságával már elkésett. Évike egyre nőtt, növekedett s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat mulva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert máskép már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát be a kályhalyukba. Így beszélt magában:
– No most aztán egyebet nem tehetek, bármi történják is. Jaj, mi lesz belőlem?
Szerencséjére a varázsital hatása megszűnt s ő nem nőtt tovább. Így is roppant kényelmetlen helyzetben volt. Képtelenségnek tetszett, hogy valaha is kijuthat ebből a szobából. Nem csoda, ha szegénykének elfacsarodott a szíve.

Oldalak: 1 2 3 4

Bejegyzések

Faltól falig: a graffiti és a város. Banksy példája

2012. január 28. szombat Nagy Anna

A falaknak hatalma van. Elválasztanak, összekötnek, bezárnak és kirekesztenek. A kínai nagy fal, a berlini fal, fal Palesztina és Izrael között. A régi város területét pontosan kijelölte az összefüggő városfal, formát adott neki és határokat. Biztonságot. Egyértelműen meghatározta a kint és a bent jelentését.

A lakásunkat falak választják el a külvilágtól és a szomszédoktól. A város utcái tulajdonképpen kitöltetlen terek, ürességek: a falak mentén. Hány fal között élünk? És a köz(ös)fal kié? Az ember történelme falak építésének, meghódításának, falak ledöntésének és átépítésének a története. A falnak füle van. Létezik védőfal, és szükség van falvédőre is. Tartófal. Tűzfal. Virtuális tűzfal. Sorfal. Siratófal. A börtön fala. Betonfal. Üvegfal. Gumifal. Vasfüggöny. A szabadságnak milyenek a falai? Szabad a falra írni? Vagy az szabad, aki mer a falra írni? És aztán ki falaz neki?

„Ha ezek a falak mesélni tudnának…” És mesélnek: a lascaux-i barlangrajzok, az egyiptomi hieroglifák, a középkori templomok, Michelangelo freskói ugyanúgy, ahogy a mai városok falain a graffitik. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek mást üzennek, mindenki mást ért belőlük. Természetesen mindig kerül egy-egy szakavatott, hivatásos értelmező, aki eldönti, hogy Lascaux nem egyszerűen régészeti lelet, hanem maga a legősibb művészi alkotás, és eldönti azt is, hogy a graffiti, túl a vandalizmuson, maga a legposztindusztriálisabb, legantikapitalistább művészet: az utca művészete. Most tehát, a nyolcvanas-kilencvenes évek művészetszakértőinek rajongás-hulláma, a legnagyobb aukciósházak kasszasikerei után nem az a kérdés, hogy vandalizmus vagy művészet-e graffiti. A kettő közötti határ nem oldódott ugyan fel, de a végsőkig mobilizálódott. A street art fogalmának elterjedtsége pedig már önmagában jelzi, hogy megtörtént a kanonizáció. Így hát az is egyértelmű, hogy számtalan műfaj és alműfaj, típus és stílus, technika és értelmezés létezik. Több tanulmány is foglalkozik a graffiti szociológiai, antropológiai, művészeti, etikai vonatkozásaival. De mit jelent a városnak a graffiti? Hogyan alakítja (át), használja, értelmezi ezt a teret a graffiti-alkotó? Hogyan válnak jelentéstelivé és jelentőssé az átmenet helyei: állomások, elhagyott épületek, tűzfalak – angol kifejezéssel „places of transgression”? Hogyan értelmeződnek át egy-egy hirtelen odakerült graffiti nyomán a város kitüntetett terei, és hogyan használja ki és fel ezeket a lehetőségeket a street art ikonikus figurája, Banksy?

Elsősorban azért Banksy, mert munkái gyakran önreflexív módon mutatnak rá a város, a városi lét és a graffiti kapcsolatára, és mert alkotásai sokszor olyan falakon láthatók, amelyek önmagukban is érzékeny pontjai a városnak, a társadalomnak, másrészt pedig az ő karrierje mondhatni egybeesik a graffiti-művészet kanonizációjával.

Az identitását máig sikeresen eltitkoló brit férfi munkái a kilencvenes években tűntek fel Bristol város, illetve London falain. Banksy 2005 augusztusában lett igazán világhírű, az Izraelt és Palesztinát elválasztó fal palesztin oldalára festett kritikai hangvételű alkotásaival. A fogyasztói társadalom defektjeit graffitivel parodizáló Banksy ironikus módon épp a világsajtó hírverése révén vált ismertté, idővel pedig az aukciósházak sztárja, a street art mintafigurája lett.

Graffiti: írás a falon. De melyik falon?

Az római katakombák és Pompei falain is voltak már graffitik, a fogalom nem újkeletű a művészettörténet számára. A falra írás kultúrája jellegzetesen az urbánus terekhez kapcsolódik. Korunkban különösen a multikulturális nagyvárosokban jellemző az aktív graffitizés. Ezek azok az önpusztító, emlékezet nélküli metropoliszok, amelyekről Krzysztof Varga is beszél ¹, ahol a hömpölygő tömegben felismerhetetlenül apróvá és jelentéktelenné zsugorodik az individuum: New York, Los Angeles, London, Berlin.

A legtöbb államban rongálásnak, vandalizmusnak számít köztereken graffitizni, így az szubverzív gesztusként, a hatalom elleni megnyilatkozásként, kultúraellenes tettként értelmeződik. Mert, ugye, az utca közös, de kié a Fal? Ebben a logikában a graffiti a városi élet biztonságának elvesztését jelenti.

A graffiti szoros összefüggésben áll a jelképes és konkrét térfoglalással. Egyik legkézenfekvőbb példa a beszédes nevű Space Invader, aki az ismert számítógépes játék, a Space Invaders színes figuráit rakja ki mozaikból, majd ragasztja fel azokat jól látható helyre a világ legkülönbözőbb városainak terein, falain.

A graffiti a nyomhagyás emberi vágyán túl a gangek, bandák közötti harcok egyik jellegzetes területmegjelölési módja. A város semlegesnek tűnő terei, a metróaluljárók, az ipari zónák, a lakótelepek hatalmas tűzfalai ezáltal egészen új jelentéseket kapnak. A graffitis falak olyan jelek, amelyeket nem érthet mindenki, olyan betűk, amelyek nem olvashatók bárki számára. Ez az egyik oldalon a banda összetartozását, közösségi identitást adó ereje, a szubkultúrák éles elhatárolódása egy közös tudás mentén, a másik oldalon viszont ezek a képek a nem-értés, tehát a bizonytalanság és a félelem szimbólumai.

Az egyszerű területmegjelölésen, nyomhagyáson, a figyelemfelkeltésen, a mennyiségi teljesítményen túl működnek az általában writer-nek nevezett alkotók, akik alaposan kidolgozott, nagy formátumú munkákat készítenek. Itt már nem pusztán álnevek, betűk és szövegek jelennek meg, hanem olyan, formájukban, színvilágukban és gondolati mélységükben komplex alkotások, amelyeket komoly képzőművészeti teljesítményként értékel a szakirodalom. Így lesz a város, a fal élő képgaléria, így válik hangsúlyossá, jelentéstelivé ez a médium a papír, a vászon, a celluloid mellett. Mert nem mindegy, hogy egy-egy alkotás milyen falon található: kint vagy bent, a Louvre-ban, vagy a nappalinkban, keretben vagy anélkül, szegre akasztva, vászonra vetítve vagy direkt a falra festve.

A graffiti már önmagában is üzenetet hordoz: jelenléte elmond valamit a helyről, ahol található, az emberről, aki készítette. Mindezen túl pedig korunk fontos kommunikációs eszköze, sajátos párbeszéd az ismeretlen individuum és a világ között, különböző embercsoportok és társadalmi rétegek között. A graffiti gyakran közvetít politikai, társadalomkritikai üzenetet. Egyik jelentős mozgalom éppen az utcák visszahódításáról beszél. A Reclaiming the streets pártolói a város utcáit gyakorlatilag egyedül uraló autók ellenében szólalnak fel, és figyelemfelkeltő akcióikkal visszakövetelik a teret a gyalogosok számára.

A graffiti – tágabb értelemben a street art – révén a város maga válik a képzőművészet médiumává. A graffitiművészek nem csupán áthaladnak az utcákon, hanem szerves kapcsolatot alakítanak ki velük, nemcsak léteznek a térben, formálják is azt. Hogy ezek az alkotók a város közterein dolgoznak több szempontból is jelentést hordoz. Egyrészt a fentebb már említett dialógus-jelleg illetve a társadalom- és kultúrkritikai hangvétel szempontjából fontos ez.

A graffiti mint művészet másrészt átértelmezi az elitkultúra-popkultúra viszonyát is. A graffiti mint stílus, technika, műfaj egyszerre vált trenddé a kilencvenes évek popkultúrájában és értékké a múzeumok, műkereskedők számára. A graffiti bárki számára hozzáférhető, bárki megnézheti, bárki részesülhet belőle. A graffiti-nézegetés átrajzolja a városok turisztikai térképét, megváltoztatja a terek jelentőségét. Ha például egy-egy híres művész alkotása jelenik meg valahol, gyakran a városvezetés számára is vita tárgya az, hogy melyik a helyes döntés: eltávolítani azt, vagy művészeti értékként, látványosságként megőrizni. A graffitit ingyen le lehet fényképezni, és a képet fel lehet tölteni az internetre. Ezzel a közvetítéssel még többen láthatják. Így rengeteg ember van, aki ezt ismeri meg egy városból, akik számára ez adja egy város arcát: egy mozaik, ami nem a szokásos kulturális szimbólumokból, hanem graffitikből rajzolódik ki ².

A graffitizés a legtöbb helyen illegális, vagy a legtöbb graffitis olyan helyen dolgozik, ahol tilos. Főként ennek következtében a művészek álnéven működnek, titkolják identitásukat, sokszor maszkot viselnek, hogy ne lehessen fel/megismerni őket. Ily módon munkáik által önkényesen alkothatják meg önnön identitásukat: az vagyok, amit rajzolok. Ez tehát nem a művész-egyéniség, nem egy arc sztárolása. A művész háttérbe húzódik, mondhatni láthatatlanná lesz, az alkotás beszél. Az álnevek mögötti rejtély ugyanakkor utal a nagyvárosi identitásvesztés jelenségére: egy vagyok a tömegből, egy vagyok közületek, és jogosan használom a közös tereket. Mindezek mellett pedig mi más vonzaná annyira az emberek érdeklődését, mint a titok és a rejtély?

Banksy, the art terrorist?

A világ sok nagyvárosának terein, falain megjelenő stencileken, festményeken stb. kívül a graffitisként induló bristoli férfi mára sokféle egyéb műfajon és médiumon keresztül ad hangot a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a globalizáció és az esztelen szabálykövetés kritikájának, valamint a nagyhatalmak világpolitikájával kapcsolatos véleményének. Emellett folyamatosan utal munkáiban a kulturális hagyományhoz, a művészet kanonikus alkotásaihoz való tudatos és önkényes viszonyára.

Átértelmezi, újra- és átfesti az ikonikussá vált műalkotásokat. Installációi és akció jellegű megnyilvánulásai beleszólnak a város, a városi társadalom önműködő, gondolkodásmentes és gépesített életébe. Banksy guantanamói fogolyruhába öltöztetett gumibabát tesz jól látható helyre, egy hullámvasút mellé Disneylandben. Botrány. Megállítják a hullámvasutat. Embereket hallgatnak ki. Banksy híres műalkotások parodizált változatát helyezi el többek között a Museum of Modern Art, a Metropolitan Museum of Art és a British Museum falaira. Botrány. A British Museum később úgy dönt, állandó gyűjteménye részeként megtartja az ősi barlangrajzok mintájára készült alkotást, amelyen egy hipermarketes bevásárlókocsit toló figura látható. Botrány?

Banksynek három könyve jelent meg, amelyek egyrészt munkáját, másrészt művészetfilozófiáját mutatják be: “Egy kocsmában ülve is elmesélhetném mindazt, ami ebben a könyvben van, de baromira nem hallgatnád meg. Jobb nekem bokrokban rejtőzni arra várva, hogy aprócska képeket festhessek idegen emberek birtokára. Neked is jobb így. (…) Ha azt akarod, hogy a mondanivalódat meghallgassa valaki, maszkot kell viselned ³.

Banksy hatalmas kiállításokat rendezett saját alkotásaiból, és számtalan hollywoodi hírességet hívott a megnyitóra. Dokumentumfilmet rendezett a street artról ⁴, melyben ő maga is szerepelt. Oscar-díjra is jelölték, mégsem lehet tudni még mindig, hogy kicsoda ő valójában.

Banksy a közönséget megosztó, mindig vitát gerjesztő művész, akiről híressé válása óta azt sem lehet biztosan tudni, hogy nem dolgozik-e rendszeresen olyan multi-cégeknek, akiket munkáiban bírálni szokott. Az azonban biztos, hogy Banksy folyamatosan dialógust folytat azzal a komplex jelenséggel, amit a városi kultúra, a város mint az emberi élet tere jelent.

Banksy és a város

Banksy művészetének alapja maga a város: reagál a történéseire megszólítja a lakóit. Sok munkája egy-egy humoros fricska, geg, a hagyományaihoz végletekig ragaszkodó társadalom paródiája. Képei mintegy válaszolnak avagy rákérdeznek egy-egy hely adottságaira, olyan elemekből indulnak ki (egy tábla, egy ablak, egy repedés), amelyek eleve ott voltak a falon – azokat gondolják tovább. így lesz a szellőzőnyílásból egy robot szeme, és így lesz a PARKOLÓ feliratból egyszerűen PARK egy a betűkön hintázó kislánnyal. Sok falon olyan stencil-figurák jelennek meg, akik maguk is rajzolnak, festenek, graffitit alkotnak. Ezeknek egyik típusa az olyan alak, aki gyerekrajz-szerű vonalakkal, mintha egy csodaceruzával teremtene magának világot: a gyerek virágosrétet rajzol magának, a rab kijáratot rajzol a rácsos ablak köré. Egy másik, jellegzetes figura a korábbi graffitiket eltávolító, lefestő munkás önreflexív figurája. A városi életet Banksy kreatív, humoros, sokszor szatirikus módon esztétizálja. Az elhagyatott, unalmas falakon a természet(es) után vágyakozó, annak hiányára utaló üzeneteket hagy. (Pl. Virágzó, levelet hajtó villanyoszlopot fest és melléje öntözőkannás kislányt.) A gyakran látogatott helyekre kerülnek a fogyasztói társadalom butaságára és a város automatizmusaira reflektáló alkotások. (Pl. Tesco-s szatyorból lesz nemzeti lobogó, alatta himnuszéneklő gyerekekkel.) Gyakran rájátszik a város tereit uraló, az emberi tekintetet is fogságban tartó reklámfeliratok, hirdetések stílusára, kihasználja azok hatásmechanizmusát vagy éppen magukra a feliratokra ír, fest, stencilezik.

Banksy népszerűségének egyik oka, hogy alkotásai „könnyen olvashatók”, direkt és konkrét utalásokat használnak – nem elvontságuk, hanem közvetlenségük, harsányságuk és elhelyezésük hat. Képei kihasználják a városi ember vizuális beidegződéseit, így egyszerre érthetőek és megtévesztőek. A városi közigazgatás is gyakran használja a stencilezés technikáját. Ilyen módszerrel jelölik például a magasfeszültséget vagy azt, hogy bizonyos falak esetében kimondottan tilos a graffitizés. Banksy néhány ilyen falra a megfelelő stílusban és betűtípussal kiírta (vagy a már adott szöveget átírta): Graffitizésre kijelölt terület. Mivel a változást sok esetben napokig nem vette észre a hatóság, nyugodtan és „törvényesen” alkothattak a mit sem sejtő művészek.

Banksy kabalafigurája, a patkány rengeteg munkájában feltűnik különböző szerepekben, szituációkban. Egy olyan állat, melytől jellemzően undorodnak, irtóznak az emberek. A patkány ugyanakkor a mindenkori város állandó lakója, akit igyekszünk elrejteni, akitől igyekszünk megszabadulni, aki, bár leginkább földalatti rejtekeiben tanyázik, egy egész várost képes rettegésben tartani. Gondoljunk csak a pestisjárványokra. Kitűnő szimbóluma az underground mozgalmaknak, vagy egy egész társadalmi csoportnak: „Hogyha mocskos vagy, jelentéktelen és nem szeret senki, a patkány a legtökéletesebb szerepmodell.” – írja Banksy legutóbbi könyvében ⁵. Amit pedig Banksy is csak utólag vett észre: az angol rat az art szó anagrammája ⁶.Ráadásul a patkány képes átrágni magát a Falon.

Banksy alkotásai egységes életművet képeznek, és több fórumon is folyamatosan tematizálódnak a híradótól az internetes rajongótáborig. Képeit újra és újra kiemelik, keretbe foglalják: kiállítják, lefotózzák, elárverezik. Bristolban hivatalosan is turisztikai látványosságnak számítanak munkái, szervezett sétákon lehet végignézni alkotásait ⁷. A térkép tehát ténylegesen átalakul, új csomópontok keletkeznek, új útvonalak jelölődnek ki, élő, alakuló képgaléria lesz a város.

A város arcai, a falak hangjai

A graffiti új helyeket jelöl ki, új jelentéssel ruház fel semleges, periférikus vagy negatív konnotációjú tereket. Arcot ad a személytelen városnak, hangot és visszhangot, egyéniséget ad a süket és közömbös falaknak. Mindez egyrészt a város testének megsebzésként, torzításként értelmezhető, másrészt azonban éppen gyógyításként, ékszerként, az elsivárodott város terápiájaként ragadható meg: „Van, aki azért lesz zsaru, mert azt szeretné, hogy a világ jobb legyen. Van, aki azért lesz vandál, mert azt szeretné, hogy a világ jobban nézzen ki ⁸.

Banksy graffitijei képesek megőrizni, megállítani az időt az önpusztító városban. Sokszor éppen a lakók kérik, hogy ne távolítsák el őket a hatóságok. Olyan épületekről is tudunk, amelyeket azért nem bontottak le, mert falán egy Banksy-alkotás szerepelt. Így gyarapodik emlékekkel, emlékezettel egy-egy városrész. Humoros, természet utáni nosztalgiát megfogalmazó felfestményei megállítani, kibotlasztani próbálják a panelházak merev időtlenségét. Meghökkentő akciói útjába állnak a sehonnan sehová siető utasoknak, ilymódon próbálják kimozdítani a város futószalag-szerű ritmusát. (Pl. A kettétört telefonfülke láttán összeverődött tömeg.)

Ezzel szemben, paradox módon, a graffitiművész kénytelen alkalmazkodni a város könyörtelen ritmusához, kulcsszava a gyorsaság és az észrevétlenség, egyébként elkapják, megbüntetik. A falfestés technikái ezért úgy vannak kifejlesztve, hogy a lehető legrövidebb idő alatt minél hatékonyabban lehessen dolgozni. A gondos tervezést gyors és rajtaütés-szerű gerilla-akció követi.

Amennyiben pedig a graffiti jelensége felveti a tér birtoklásának kérdését, azt is meg kell figyelni, hogy ki, mi uralja a mai város (vizuális) tereit. Reklámok, hirdetések: folyamatosan áradó információdömping. Információ, amit nem feldolgozunk vagy megértünk, hanem egyszerűen tudomásul veszünk. Minden kép, reklám, a legfantáziadúsabb, leghumorosabb plakát is eszköz csupán, melynek üzenete egyértelmű: Vedd meg! A graffiti kívül van ezen a logikán: egy kép, ami magáért való, egy kép, ami mögött nem cégek és szolgáltatások állnak. A graffiti, ami az Én városomban, a Mi közös tereinkben jelenik meg, akadályt gördít a süket és vak áthaladás elé. A „halálraítélt utazót” ⁹ megállásra, elidőzésre hívja, meglepi és véleményalkotásra készteti – mert normasértő tett eredménye, és mert nem újabb kereskedelmi jellegű információ, hanem valami Más. A kép megszűnik információnak lenni, ellenáll a bejáratott percepciós technikáknak: az értelmezés erőfeszítését igényli. „Az interpretációra pedig mint aktív közreműködésre ott van szükség, ahol cserbenhagy bennünket az információs társadalom ¹⁰.” A mindenkori járókelő pedig nagyon sok esetben nincs hozzászokva az efféle aktív közreműködéshez, hiszen olyan korban él, ahol a kulturális javakat a múzeumok és a szórakozás szférájába száműzték, helyette előre értelmezték, saját véleményét készen legyártották, őt magát pedig passzivitásra ítélték ¹¹.

Banksy alkotásai kísérletet tesznek arra, hogy művészet és élet ne áthidalhatatlan távolságban létezzenek, hogy az esztétikum, a kritikai érzék és a humoros kreativitás a hétköznapoknak is része legyen. A névtelen/neves graffitiművész nem semleges és tőlünk függetlenül alakuló élettérnek tekinti a várost: a maga módján megpróbál beleszólni formálódásába, birtokba veszi tereit, véleményt mond, üzen. Banksy falai megszólítják a járókelőt, megdöbbentik vagy egyszerűen mosolyt csalnak az arcára. Banksy falai a városnak egy olyan arcát mutatják meg, ahol fantáziával, humorral és odafigyeléssel ki lehet lépni a feszes ritmusból és a manipuláció logikájából: friss levegőt csempésznek a vizuális szmogba. A Banksy-féle „híres, de ismeretlen” paradoxon sajátos bújócska-logikára épül, a város pedig maga lesz a művész játszótere.

Felhasznált irodalom

Bradley J, Bartolomeo: Cement or Canvas: Aerosol Art & The Changing Face of Graffiti in the 21st Century.Anthropology Honors Thesis, 2001. Union College, Schenectady NY, USA.

Online: http://www.graffiti.org/faq/graffiti-is-part-of-us.html

Banksy: Banging Your Head Against a Brick Wall. Weapons of Mass Distraction, h.n., 2003.

Online: http://www.scribd.com/doc/10259353/Banksy-Banging-Your-Head-Against-a-Brick-Wall

Banksy: Existencilism. Weapons of Mass Distraction, h.n., 2002.

Online: http://issuu.com/ano.nym/docs/banksy_existencilism#download

Banksy: Wall and Piece. Random House, UK, 2005.

Online: http://issuu.com/ano.nym/docs/banksy_wall_and_piece/1

Belting, Hans: Valódi képek, hamis testek. Tévedések az ember jövőjével kapcsolatban.. In.: Nagy Edina (szerk.): A kép a médiaművészet korában. L’ Harmattan Kiadó, 2006. 43-59.

Cavan, Sherri: The Great Graffiti Wars of the Late 20th Century. Paper presented at the Pacific Sociological Association, 1995. Department of Sociology. San Francisco State University.

Online: http://userwww.sfsu.edu/~kazbeki/

Gadsby, Jane M.: Looking at the Writing on the Wall: A Critical Review and Taxonomy of Graffiti Texts. Paper at York University, 1995. Montreal, Canada.

Online: http://www.graffiti.org/faq/critical.review.html

Giller, Sarah: Graffiti: Inscribing Transgression on the Urban Landscape. Paper at Brown University,1996. Provodence, Rhode Island, USA.

Online: http://www.graffiti.org/faq/giller.html

Scheepers, Ilse: Graffiti and Urban Space. Honours Thesis 2004. University of Sydney, Australia.

Online: http://www.graffiti.org/faq/scheepers_graf_urban_space.html

Varga, Krzysztof: Utazás sehonnan sehová. A város az ezredforduló küszöbén.Nagyvilág, 2001/3. Online: http://www.inaplo.hu/nv/200103/index.html

Lábjegyzet:

Krzysztof Varga: Utazás sehonnan sehová. A város az ezredforduló küszöbén. Nagyvilág, 2001/3. Online: http://www.inaplo.hu/nv/200103/index.html ↩
Az pedig már további kérdés hogy ez a médiumváltás (fal>fotó>virtuális kép) milyen jelentésváltozást eredményez. A fényképész ugyanis akarva-akaratlan, önkényes módon kivágja a térből a graffitit és ezzel bekeretezi , lezárja, elhatárolja eredeti környezetétől. Nem véletlen, hogy több internetes fórumon is téma a graffitik eredeti helye, annak jelentősége vagy éppen a művek eltávolítása a hatóságok által ↩
„I could sit in a pub and tell you all the things that are written in this book, but you wouldn’t fucking listen. It’s better for both of us if I spend my time hiding in bushes waiting to spray little pictures on other people’s property. (…) If you want to say something and have people listen then you have to wear a mask.” Robin Banksy: Existencilism. Weapons of Mass Distraction, h.n., 2002. Online: http://issuu.com/ano.nym/docs/banksy_existencilism#download” ↩
A címe: Exit Through The Gift Shop (2010). Hogy a film mennyiben szól a street artról, mennyiben a pop artról és hány százalékban áldokumentum-film, az külön elemzést érdemelne. ↩
“If you are dirty, insignificant and unloved then rats are the ultimate role model.” In: Banksy: Wall and Piece. Random House, UK, 2005. Online: http://issuu.com/ano.nym/docs/banksy_wall_and_piece/1 ↩
“I’d been painting rats for three years before someone said ‘that’s clever it’s ananagram of art’ and I had to pretend I’d known that all along.” In: Banksy: i.m. ↩
http://www.gpsmycity.com/tours/banksy-tour-in-bristol-2844.html ↩
„Some people become cops because they want to make the world a better place. Some people become vandals because they want to make the world a better looking place.” Banksy: Wall and Piece. i.m. ↩
Krzysztof Varga: i.m. ↩
Hans Belting: Valódi képek, hamis testek. Tévedések az ember jövőjével kapcsolatban.. In.: Nagy Edina (szerk.): A kép a médiaművészet korában. L’ Harmattan Kiadó, 2006. 48. ↩
Krzysztof Varga idézi Leonardo Benevolot. In: K. V.: i.m. ↩

Bejegyzések

A hajléktalan is (volt) ember

2012. január 27. péntek Lajtai Mátyás

“Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen vizsgálni és (újra)értelmezni kell, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni.”

A múlt heti írásban egy kicsit a társadalom szempontjából próbáltuk megpiszkálni a hajléktalanság problémáját. Most inkább az egyén viszonyrendszerére próbálunk fókuszálni. A fő kérdéskörök, a hajléktalannak mint személynek a helyzete, a hajlékkal rendelkezők pozíciója és végül a döntéshozók problematikája lesz. Igen, ha a hajléktalan ellentettjét vesszük, akkor egy ennyire furcsa terminust kapunk.

Kezdjük a hajléktalanokkal, akikről újra szögezzük le hogy így egy csoportban végtelenül nehéz bármiféle releváns állítást megfogalmazni a csoportheterogenitásuk miatt. Ezért jelen esetben is csak pár nem univerzális tényre próbálnék rávilágítani, és néhány gondolatfoszlányt felvetni. Az egyik a cím magyarázata, mivel sok szempontból ez egy erősen kritizálható megfogalmazás. Arra gondolok egész pontosan, hogy sokan próbálnak úgy tekinteni a hajléktalanokra, hogy ők nem is hétköznapi emberek, hanem valami alacsonyabb létformáját testesítik meg a civilizált embernek, akik elveszették azt a képességüket, hogy a civilizáció részesei lehessenek. Ez minden valószínűség szerint nem így van. Minden bizonnyal vannak személyek, akik betegség, vagy szenvedélybetegség miatt megrendült elmeállapottal élnek hajléktalan életet, de ez más nem hajléktalan embertársunk esetében is előfordulhat. A kettő nem egymás feltétele és összekeverésük jelentős mértékben meggátolja mind a hajléktalanok megértésének, mind magának a hajléktalanság jelenségének a megismerését. Maga a hajléktalan lét sok esetben nagyon is logikus és rengeteg ismeretet magában rejtő racionális cselekvési láncolatot követel meg az embertől. Aki nem hiszi, egy pillanatra álljon meg és próbálja elképzelni, hogy mit csinálna ha ne adj Isten hajléktalanként kellene élnie, hol és mit enne, hol aludna, honnan szerezne ruhát, hogyan közlekedne, ha koldulna, akkor azt hol és hogyan tenné, miként próbálná megvédeni magát az erőszakos cselekményektől stb. A hajléktalan is ember, és egyáltalán nem a civilizáció alatt, hanem csak annak egy végpontján áll. Nem biztos, hogy életkörülményei sokkal rosszabbak, mint egy községi lakosnak, aki munkanélküli, közszolgáltatásokat már nem tud igénybe venni és nincs művelhető földje, viszont van egy lepusztult háza. Nem véletlen, hogy a hajléktalanok a nagyvárosokban, városokban élnek, még akkor is, ha nem ott éltek korábban. A nagyváros az a terep, ahol a leginkább megvalósítható a hajléktalan életforma.

De azért mégis belekerült zárójelben a címbe a volt szó, miért is? Elsősorban arra akartam ezzel utalni, hogy nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a hajléktalanok nagy része nem született hajléktalan. Legtöbbjüknek volt valamiféle nemhajléktalan élete, és az életük folyamán magán vagy társadalmi okok következtében váltak csak hajléktalanná. Könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan hajléktalanok, akikkel először életünkben még nem hajléktalanként találkoztunk hanem, mint munkással, tanárral, stb. Akkor még nem tűntek fel, nem gondoltunk róluk semmit. Ugyanolyan embernek tekintettük őket, mint magunkat. Ezért azt is érdemes mindig figyelembe venni, hogy a hajléktalanok jelentős része nem volt mindig kívül azon a társadalmi normarendszeren, amiben mi élünk, ők is ismerik és értik azt. Talán ők is egykor még adtak egy 100-ast egy hajléktalannak. Szóval nem biztos, hogy célravezető a hajléktalanokat más típusú embernek kezelni.

Mit tehetnek azok az emberek, akik nem hajléktalanok, a hajléktalanokkal/ért? Nem célom semmiféle erkölcsi kiskátét összeállítani, pár kérdést próbálnék körbe járni. Főszabályként annyit vetnék fel a fentiek szellemében, hogy viselkedjünk velük úgy, mint emberekkel. Se több, se kevesebb nem szükséges, mivel felelősségünk és lehetőségeink eléggé korlátozottak. Persze, hogy mit jelent emberként kezelni, az már mindenkinek a maga viselkedéséből következik. A legfontosabb, hogy ne kezeljük őket egy egységes csoportnak, és ne tartsuk más embereknek. De azt sem szabad engedni, hogy túlzott frusztrációt okozzanak, hogy azt gondoljuk, személyesen kell nekünk megmenteni minden hajléktalant, ez ugyan egy nemes gondolat, de kivitelezhetetlen és éppen kivitelezhetetlenségében veszélyes is egyben. Szétoszthatjuk vagyonunkat, de ez csak ideig óráig oldja meg a problémájukat. És sokszor a pénznél többet jelenthet a törődés, egy pár szó. Sokat lehet azon vitázni, hogy mennyiben érdemes adni pénzt, vagy élelmiszert kéregetőknek, vagy ezeket az adományokat csak speciális, erre szakosodott szervezeteknek érdemes-e adni. Lehet hallani hajléktalanokat fel- és kihasználó maffiáról, adományokat elcsaló segélyszervezetekről, az aprót a kocsmába vivő csövesekről, stb. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, végiggondolnia, hogy ha akar, akkor miként próbál meg segíteni embertársain. Nem gondolom, hogy lenne egy minden esetben, és mindenki számára üdvös forma, és azt sem, hogy ne lehetne bármilyen jó szándékkal visszaélni. Lehet félni és félteni az adományokat, de a félelem miatt nem segíteni, talán még rosszabb, mint átverés áldozatának lenni. Ugyanakkor ameddig lehetséges, és tolerálható, próbáljuk meg elfogadni azt az életformát amit élni kényszerülnek, nem azért mert ez egy jó életforma, hanem azért mert ez egy szükségéletforma, a hajléktalanság felszámolásáért tegyünk, ne a hajléktalanok ellen. Ne akarjuk büntetni őket, azért amik, amíg azt tisztességgel viselik. Fel kell tenni a kérdést, miért lehetséges a hajléktalanság, és mit jelent hajléktalannak lenni. Ha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor nem a hajléktalanság problémájának a kérdését fogjuk megoldani, hanem a saját életünk, és a saját világunk fog tisztábban látszani előttünk. Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen kell vizsgálni és (újra)értelmezni, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni. Ellentmondások, és burkolt féligazságok bukkannak elő, amelyeket ha lehet, akkor nem ártana tisztázni. És egy nagy kérdés, erre mikor kerül(het) sor.

És végül kicsit gondoljuk végig a politikai döntéshozók kérdését, mi az amit elvárhatunk tőlük, ha a hajléktalan kérdés kerül elő. Azt gondolom, hogy két szempont mindenképpen elvárható. Az egyik, hogy ne egyedi problémakánt kezeljék a kérdést, hanem inkább a kollektív nézőpontból hozzák meg a döntéseiket. Ez talán szembe megy az eddig leírtakkal, de itt arra gondolok, elsősorban, hogy a múlt heti írásban felvetett szempontokat vegyék figyelembe. Egy politikusnak mindig az egész közösség érdekeit kell szolgálnia, és nem egy partikuláris csoportét. A másik fő szempont viszont, hogy sosem szabad elfelejteniük, hogy a hajléktalanok is emberek, annak a társadalomnak az emberei, amiben élünk, ennek köszönhetik életformájukat, és nem lehet eltekinteni emberi méltóságuktól. Ezenkívül pedig ugyanannak a politikai közösségnek a részei, aminek a politikusok a vezetői, így a politikusoknak az ő alapvető érdekeiket is figyelembe kell venniük, és érvényesíteniük kell. Egy jó politikus nem mondhat le a saját politikai közösségének egyetlen tagjáról sem.

Ebben a két felvezető írásban csak pár szempontot próbáltunk felvillantani, amelyek a hajléktalanság nagyon komplex, érdekes és egyben szomorú állapotából következnek. Reményeink szerint egy nagyon impresszív beszélgetést tudunk folytatni erről a témáról meghívott vendégeinkkel és a közönséggel a február 11-ei ÚjNautilus esten, ahova minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk.

Bejegyzések

Lisbon Revisited (?/1)

2012. január 26. csütörtök Urbán Bálint

„E enquanto tarda o Abismo e o Silêncio quero estar sozinho!”

-Fernando Pessoa/Álvaro de Campos

El kellett hagynom Lisszabont. Nem bírtam tovább élni abban a városban, melynek minden egyes szegletében, minden egyes sikátorában és szűk utcájában a feleségem holttestével találkoztam. A lakásba, ahol megölték többet nem mentem vissza. Egy másik országban telepedtem le, egy másik városban, melynek évszázados zajai, terei valamennyire el tudták homályosítani bennem az emlékek vakfoltjait. Azóta itt élek ebben a városban és most is itt írok, ebben a harmadik emeleti lakásban a központi sugárúton, amelyet ideérkezésemkor vettem ki. Öt évig nem tértem vissza Lisszabonba, öt hosszú évig. Az önmaga-felejtés és a legmélyebb magány öt éve volt ez az időszak. Konok, vad erőszakkal igyekeztem minél mélyebbre süllyeszteni magamban feleségem emlékét, próbáltam kitörölni magamból az arcát, hajának illatát, szemének narancsoszöld titkait. Esténként hosszú sétákat tettem a városban, melyet sosem tekintettem otthonomnak, melyben mindig idegennek, betolakodónak éreztem magamat. Hajnalban az utcák csendjét felveri lépteim bátortalan zaja. Hogy mégis mi vett rá arra, hogy öt év után visszatérjek Lisszabonba? Egy levél. Apám ismerősétől, egy lisszaboni, francia antikváriustól kaptam váratlanul egy levelet. Apám még Marseille-ben ismerte meg ezt a halk szavú irodalmárt, aki később Lisszabonban a Rua do Alecrim egy sötét üzlethelységében nyitott egy rejtélyes antikváriumot. Hosszú órákat beszélgettek a Provence-i naplementében Sade márki könyveiről és hosszú órákat töltöttek kölcsönös hallgatásban, egymás mellett ülve a fülledt éjszakában, hallgatva a kabócák monoton haláldalát. Az irodalmár sűrű, poétikusan kavargó, nehezen követhető esszéket írt de Sade szövegeiről, melyek ordító ellentmondásban álltak szerény, udvarias. visszahúzódó, személyiségével. A rövid, titokzatos levélben azt kérte tőlem, hogy látogassam meg, mert van nála valami, ami hozzám tartozik és amit minél előbb oda szeretne nekem adni. Öt év után úgy éreztem, hogy elég üres és hideg már a szívem ahhoz, hogy visszatérjek abba a városba, amely egykor az otthonom volt és amelyben eltemettem a feleségemet. A repülőn felszállás előtt tripla adag altatót vettem be és olyan, szokásosan ragadós és sötét álomban aludtam végig a 3 órás utat, amilyen ragadós és sötét álmokkal aludtam végig a visszatérésem előtti, végtelennek tűnő öt évet. A lisszaboni tél kegyetlen. Az apró cseppekben folyamatosan hulló eső hideg szürkeséggel borít be mindent, behatol egészen az idegekig, az inakig, beveszi magát a csontokba. A város szürke és rideg volt. Otthontalanságom parttalan, mint a folyómeder. Kiszálltam a taxiból és ott álltam a Rossion, negyed órás sétányira attól a lakástól, amelyben megölték a feleségemet. Az arcomat beborította a hideg permet. Nem tudtam eldönteni, hogy a sós íz a számban az óceán felől jövő felhők konok kipárolgásától származik vagy a könnyeimtől. Csak álltam ott sokáig, mozdulatlanul az esőben és szétterjedt bennem egy ismerős, édeskés idegenség. Visszatértem.

Utoljára 8 éve láttam anyámat. Az elmegyógyintézetben tett látogatásom után három héttel meghalt. Többet nem beszéltem vele. Kiszálltam a Rossion a taxiból és az arcomat beborította a hideg permet. Ugyanazt a nedves hideget éreztem az arcomon, amit 8 éve, amikor egy svájci elmegyógyintézet ajtaján kilépve, remegő lábakkal elindultam egy murvával felszórt sétányon. Ugyanúgy esett és ugyanazt a sós ízt éreztem a számban. Akkor láttam utoljára anyámat. A látogatásom után három héttel felakasztotta magát egy lepedőkből összecsomózott kötéllel a zuhanyzóban. Roppanó csigolyák zenéje a csempék élettelen ragyogásában. Olyan szoros csomót kötött a nyakára, hogy még a halála előtt leharapta a saját nyelvét. Az ellilult testet az ápolók vágták le az ártatlanul csillogó zuhanyrózsáról. Azok a magas, szőke, makulátlanul fehér ingekben és nadrágokban mászkáló, segítőkész ápolók, akik konstans, szenvtelen mosolyukkal, kifejezéstelenül steril tekintetükkel uralták a szanatórium folyosóit. Anyámmal már régóta nem lehetett kommunikálni. Szemében mértéktelenné tágult a közöny és a félelem. Az a félelem, ami előtt sokáig értetlenül álltam és csak apám naplóinak elolvasása után fogtam fel rettenetes csillogását. Anyám ekkor már nem élt. Nem tudtam szembenézni benne a félelemnek, a léttől való rettegésnek azzal a szörnyűséges tapasztalatával, amit apám írásainak elolvasása után éreztem feltámadni magamban. Utolsó látogatásomkor is csak fogtam a kezét. Fogtam a kezét az elmegyógyintézet artikulálatlan sikolyokkal és nehéz csendekkel telített, világos termeiben. Anyám meleg bőrének érintése a tenyeremben. El akartam neki mondani, hogy szeretem. Anya, szeretlek. De nem mondtam ki soha, csak fogtam a kezét és néztem a szemében terjengő oszthatatlan közönyt és hideg félelmet. Nem nézett rám, nem nézett már senkire és semmire, csak a fehér falakat bámulta meredten vagy a csillogó padlót, melyen ott táncolt testének elmosódó tükörképe. A létezés közönye és rettenete akkor költözött belé, amikor elolvasta apám naplóját, a legkegyetlenebb könyvet, amit valaha is írtak. A legkegyetlenebb könyvet, ami most itt fekszik előttem az íróasztalomon, a legkegyetlenebb könyvet, aminek alapján meg kell írnom az utolsó regényemet, apám történetét.

Oldalak: 1 2 3

ÚjNautilus

A hajléktalan emberek kriminalizációja a mélyülő politikai válság jele

Leánybúcsú (37/8) – A megismerésről és az érintetlenségről

Lewis Carroll: Évike Tündérországban (Negyedik fejezet)

Faltól falig: a graffiti és a város. Banksy példája

A hajléktalan is (volt) ember

Lisbon Revisited (?/1)

Irodalmi és Társadalmi Portál