Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek. 
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,

mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.

Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne? 
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.

Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.

Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat, 
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.

Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba, 
akárcsak egy játékszer. Marionett, 
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.

Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek. 
Egyedül állok a szomorú valóságban. 
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.