Borbély András négy verse

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

POMPEI

 

Maradjunk így: állig kőbe metszve,

én az ágyon, te az ablaknál állj,

nincs már idő semmiféle tervre,

a falak között füst és félhomály.

 

Esőcsepp a homlokodra szórva,

láthatatlan szemed, mint egykoron…

„Így ért véget Pompeiben egy óra!

Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”

 

S miként álmodó agyán a szavak,

rózsák úsznak át a tengeren.

Szerelem: semmi. Minden úgy marad

elfelejtve, mint a történelem.

 

 

FÉM

 

Belé szárad az alkony a májba,

egyetlen tűérben lüktet az agy,

a kiáltás, ha hangfekvést találna…

– Ki fekszik benne? – Te vagy!

 

Mint az ólom, a talpamra szárad

az egész ország – forró, szagos massza;

kiejtem nevét, mint hogyha százas

szög fejét köpném az alkonyatba.

 

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

 

HISZTÉRIA

 

a kések lárvák

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

szíve a vállapján

körmével fészket

a bőrén a szíve

a bőr alatt ránc

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

a vágy kórsága

tenyérnyi tűpárna

a részvét egy állat

 

a részvét a víz

 

 

 

Elisabeth & Darcy

Szigorúan őrzött lányintézet. A város, aminek a határában áll, nincs is a térképen. Az intézmény címe nem nyilvános, ahogy a telefonszáma sem.


 

Egyházi fenntartású intézet. Ide olyan gyereklányok kerülnek, akiket a családjuk fenyeget, akik nem illenek sehova, vagy akiknek nem találnak helyet az állami intézményekben. Szigorúan őrzött lányok, tizenhárom-tizenhat évesek.  A „leánymenhely” kastélynak épült (ne túlozzunk, csak amolyan kiskastélynak), azóta volt már téesziroda, lovarda, de az egyház visszafoglalta. A falak mögött az országút megcsavarodó íve, marcona jegenyefák, unalmas szántóföldek.

A fák árnyéka börtönrácshoz hasonló rajzot fest az országútra.

Én csak irodalmat tanítok itt. Hetente hoznak-visznek. Az óradíj mellé ebéd is dukál, unalmas tök- vagy sárgaborsó-főzelék.

A nyolc lány egymás között is álnevet visel: Babett, Angelina, Hercegnő, Juanita, Kacsa, Dagi, Titanilla, a Görög lány. Ez valami biztonsági rendszabály? Vagy amolyan ösztönös szerepjáték, része a rehabilitációnak?

Az intézet „titkos” ugyan, de a lányok szívesen beszélnek magukról. Juanita is. Őt fogságban tartják az akarata ellenére. Pedig visszavárnák. Még hogy visszavárnák!  Elfogadnák őt olyannak, amilyen. Hiszen ez a saját teste. Azt csinál vele, amit akar, nemde? Ő csak bulizni szeret. A szerelem, ami megemészt… ki az, aki nem ezt akarja? Neki az alakja is megvan, a szíve is… és megvan, baszdki, a temperamentuma. No, igen, a bal veséjét átszúrták. De az hétszentség, hogy nem őt akarták… Hiszen mindig mindent megcsinált. Amire csak megkérték a rokonai.

Ugye, normális vagyok, tanár néni?

Nem vagyok tanár néni, mondom. Csak a vendégük. Hetente meglátogatom őket, hogy könyvekről meg filmekről beszéljünk. Ha azt mondanám, gyere velem, én vagyok a legjobb barátnőd, akkor beleugrana a hátizsákomba, és velem jönne.

Akárhova. Örökre.

Kacsa sohasem beszél. Eszik, ha sétálunk, eszik, ha videót nézünk, eszik, ha mesélek. Mikor kérdem, hogy hívják, azt dünnyögi: morzsás vagyok, nem tudok beszélni. Harap, nyel. Persze nincs annyi kenyér a világon, ami Kacsának elég lenne. Iszik, nyel. Kortyol, nyel. De nincs annyi víz, amivel leöblíthetné ezt a rengeteg kenyeret. Kényszeres evő, kényszeres ivó. Ő még nem emésztette meg a szerelmet.  Sovány, apró, imbolyogva járó lány.  Huszonkét hetes terhes.

A szőke Babett nem ide tartozik. Ő – ahogy mondja – nem ilyen koszfészekbe, nem ilyen analfabéta, láthatatlan falatokat marcangoló lányok közé illik. Te, ide figyelj, az én apám orvos. Megengeded, ugye, hogy tegezzelek, biztos. Az én apám tegezte a tanár néniket. Babett együtt járt a papával Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban. Csak kettesben. Egy orvos és a kislánya. Tudod, mit csináltak a fáraókkal az egyiptomiak? Babett nem kenyérhéjat, hanem a mumifikálás részleteit marcangolja. Elszáradt karok, kitépett szemek. Kiszippantott agyvelő az orron át. Szerinted milyen az? Betesznek, kivesznek valamit a testedbe. Fúj! De te semmit sem érzel.

Babett, az orvos lánya tizenhárom éves és most hét hónapos terhes. Talán a papa (?). De én itt nem kérdezősködhetek.

A Görög lány nem görög, hanem macedón vagy esetleg albán, de hát ki tudja? A Balaton-Felvidéken, egy bezárt villában találták, egy szót sem beszél magyarul. Neki nincsenek sérülései, csak fél a sötéttől, fél, ha túlságosan közel mennek hozzá, fél, ha hozzáérnek a hajához, fél, ha megfogják a kezét… Az apácák szerint ravasz. Nem akarja, hogy bármi kitudódjon, nem akar az övéihez visszatérni. A gyámhatóság sem tudja, hogy mit tegyen. Az apácák sem. Egy lány, aki nem tűri el, hogy bármilyen európai nyelven a közelébe férkőzzenek.

Hát most rehabilitálják.

A Görög lány ugyanúgy vagdossa csuklóját, ahogy a többiek. Mint egy miniatűr, szabálytalan jegenyesor, olyanok a lányok csuklóin a vágások. Tanár néni, ugye, normális vagyok?

Ma még rengeteg időnk van. A nappaliban videón nézzük a nagy lánykérést, Elisabeth és Mr. Darcy egymásra találását. Elisabeth szégyenlősen elpirul, a „gőgös Darcy” elmosolyodik, szívet melengető napfény táncol az angliai pázsiton. És tessék, viszontlátják egymást, mondom a lányoknak – és ők is mosolyognak, ők, akik a bántalmazóikat szeretik, a rossz apákat, akik megerőszakolták őket, a rossz rokonokat, akik kiállították őket az országútra. De ki tudja, hogy milyen árnyékokból szövik a szerelmeket?

Mindenki mosolyog. A Görög lány is.

 

Én mindig vigasztaló, gyógyító történeteket keresgélek. Az eltört szívek összeforrnak, a szerelmesek viszontlátják egymást – ha máshol nem – az „angliai pázsiton”. Népmesék, szerelmes regények, Biblia. Megpróbálunk dühösek lenni, utána megbocsátani.

Tudod, mi az az Isten hidege? Senki sem tudja. Mesélek arról, hogy húsvétkor milyen kellemes meleg van Jeruzsálemben, de egy csalódott tanítvány, aki úgy érezte, hogy Jézus elárulta, mégis odaférkőzött a tűzhöz, melegedni, mert már nem bírta tovább. Beszél-beszél, fűhöz-fához kapkod, nem gyáva ember, mikor először meglátta a katonákat, még a kardjával hadonászott…

Itt hideg van, mondja a Dagi. Itt mindig irtó hideg van. Összebújunk, vacogunk az a római katonák között Péterrel együtt – minket is megvesz az Isten hidege, lobog a tűz, de mi mégis fázunk, kiadjuk a dühünket, beszélünk össze-vissza (elhagytál, becsaptál, elárultál – az csapott be, akit a legjobban szerettem). Végül megbánjuk, aztán kinézünk a napsütötte jegenyékre, az unalmas kukoricaföldekre, és örülünk a feltámadásnak.

A Kacsa rág és mosolyog. Mosolyog a Görög lány is. Babett boldogan felnevet, elfelejti, hogy mennyivel különb náluk. A meleg, koraesti fényben a jegenyefasor árnyéka is megenyhül. Szelíd karcolások.

Van még idő! Nézzük meg még egyszer hogy találkozik Elisa és Mister Darcy! Már rég lejárt az időnk, de megnézzük. Azok a mondatok abban a régi regényben talán jóvátesznek valamit: Értse meg! Úgy érzem, ki kell öntenem a szívemet.

Persze minden kamaszlány egy elképzelhetetlen városban él, szörnyű szorongások, szörnyű félelmek között. Egy olyan városban, ami nincs is a térképen.

De ahol ezek a lányok élnek, az másképpen valószerűtlen hely. Hiszen mikor szállítják be a szegény Kacsát egy elmegyógyintézetbe? Mi lesz Babettel, ha megszüli a gyerekét, és kiderül, nincs hova mennie? És meddig tűri el a gyámhatóság, az egyház, hogy egy ravasz kislány bolondot csináljon belőle? Mert a Görög lány biztosan jobban ért magyarul, mint azt az apácák hiszik. Ez a „görög lány” messze a legértelmesebb közülük. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, a szomszéd faluból származik.

Mr. Darcy lóra száll. Még utoljára búcsút int Elisabethnek. A lányok is felszabadultan sóhajtoznak és integetnek. Vigyázz magadra, Darcy!, kiabálják.

Övék a jövő. Nyolc meghatott, gyönyörű kislány.

Lewis Carroll: Évike Tündérországban (Első fejezet)

Arany délután volt.

Kimentünk a tóra.

Három kis unokám,

Évi, Ili, Dóra

Evezett, kormányzott

És telt-múlt az óra.

      

Három huncut kislány

S vágyuk annyi volt csak,

Hogy meséljek nekik,

Míg libeg a csolnak.

Mi mást tehettem hát,

Ha ők parancsolnak?

 

Szólt az első: „Kezdd el,

Mondd a mesét, hahó” –

A második kérlel:

„Tréfásat, nagyapó” –

A harmadik ajkán

Folyton árad a szó.

 

Egyszerre ámulva

Figyelnek mind oda,

Feltűnik a tündér,

Megjelen a csoda,

Állat is, madár is –

Nem tudni micsoda.

 

Aztán, hogy kifogytam

A mesemondásból,

„Máskor, gyerekek, majd”

Szabadkozom százszor,

De ők csak kacagnak:

„Most legyen a máskor”.

 

Így mesélt a regék

Öreg szerelmese.

Ábrándot, kalandot,

Milyent nem tudsz te se

S hogy hazaeveztünk,

Elkészült a mese.

 

Évike, fogadd el,

S kössön csokrot kezed

Gyermekálmaidból,

Miken bús fény rezeg,

Szalaggal övezze

Szelíd emlékezet.

 

 

 

ELSŐ FEJEZET.

Lenn, a Nyuszi barlangjában.

Évike már elúnta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.

– Mit ér egy könyv – gondolta Évike – képek meg versek nélkül?

Hát csak ült-üldögélt s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbambult – hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a pirosszemű fehér Nyuszi.

Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Évike valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában: „Jaj, Istenem, még elkésem”. Évike később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám, amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből és megnézte rajta, hogy hány óra s aztán elrohant, Évike tüstént talpraugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.

A következő pillanatban Évike utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.

A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Évike egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.

Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Évikének esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen és eltünődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.

Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenféle polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: „SZILVALEKVÁR”. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Évike hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.

– Nahát, – gondolta Évike – én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: „Micsoda bátor egy kislány”. Sőt akkor se sírok, ha leesem az ötödik emeletről.

No, ezt el is hihetjük neki, gyerekek.

Évike csak zuhant, zuhant, zuhant.

– Hát ennek már sohase lesz vége? Vajjon hány mérföldet zuhantam eddig? – kérdezte fennhangon. – Valahol a föld középpontja felé járhatok. Várjunk csak. A föld középpontja felülről számítva körülbelül 4000 mérföldnyire lehet.

Évike sok mindenfélét tanult az iskolában s ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy tudását fitogtassa, hiszen amúgy se hallhatta senki. De azért, gondolta, sohasem árt a leckét fennhangon ismételgetni.

– Igen, annyira van: 4000 mérföldnyire. Csak az a kérdés, hogy hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fokon?

Évikének halvány sejtelme se volt arról, hogy mi fán terem az a szélességi meg a hosszúsági fok. Csak tetszettek neki az ilyen komoly, tudós kifejezések.

Most újra rákezdte:

– Vajjon keresztül esem-e a földgolyón? Jaj, de furi lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak. Valahol Amerikában, vagy Ausztriában.

Évike örült, hogy ezt senki se hallja, mert élt a gyanúpörrel, hogy az utolsó szót mégsem egészen helyesen mondotta.

– Majd meg kell ám kérdeznem valakit, hogy is hívják azt az országot. „Néni kérem, tessék megmondani, ez itt Ausztria, vagy Ausztrália?”

Képzeljétek, gyerekek, Évike, amint lefelé esett a levegőben, illedelmesen meg is hajolt a tanító néni előtt. Mondjátok, tudnátok ti ezt utána csinálni?

– Jaj, milyen butának hisz majd a néni. Nem, inkább nem kérdezem meg. Talán majd ki lesz valahol írva.

Évike zuhant, zuhant, zuhant lefelé. Minthogy pedig semmi egyebet nem tehetett, megint beszélni kezdett:

– Azt hiszem, Cirmos nagyon fog búsúlni utánam ma este. – Cirmos a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét vacsorára. Édes Cirmoskám, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vajjon szeretik-e a macskák a bőregeret?

Évike ebben a pillanatban hirtelen elálmosodott, félálomban dünnyögte:

– Szeretik a macskák a bőregeret? Szeretik a macskák a bőregeret?

Néha meg így:

 – Szeretik a bőregerek a macskát?

Mindegy volt, hogyan mondja, hiszen úgyse tudott rá felelni. Érezte, hogy elszundikál. Éppen azt kezdte álmodni, hogy a Cirmossal karonfogva sétál s nagyon komolyan vallatóra fogja őt:

– Hát Cirmoskám, most valld be őszintén: ettél-e te már bőregeret?

Ekkor egyszerre – zsupsz – néhány rőzsekötegre, vagy egy halom őszi falevélre pottyant, ezzel vége is volt a zuhanásnak.

Évike egy csöppet sem ütötte meg magát. Tüstént talpraugrott és körülnézett. De a feje fölött mindenütt sötétség volt. Előtte hosszú folyosó nyílt s abban a rohanvást rohanó fehér Nyuszit pillantotta meg. Nem volt veszteni való ideje. Évike uccu, utána, mint a szélvész s még hallhatta, amikor a Nyuszi a sarkon befordulva, így sopánkodott:

– Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem.

Évike a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál elvesztette szem elől. Most egy hosszú, alacsony csarnokba ért, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világított lefelé.

Köröskörül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Évike körbe járt és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment s azon tünődött, hogyan szabadulhatna ki innen.

Hirtelen egy háromlábu asztalkát pillantott meg, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. Évike első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik az ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi és sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban Évike másodszor is körülnézett, megpillantott egy függönykét, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett.

Kinyitotta az ajtót és látta, hogy egy szűk folyosóra nyílik, alig szélesebbre, mint holmi patkánylyuk. Letérdepelt és a folyosón át olyan gyönyörű kertet pillantott meg, amilyent még soha életében nem látott.

Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a sötét csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között. De még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón.

– Aztán ha a fejem még keresztülférne is, – gondolta szegény Évike – a vállam nélkül nem sokra mennék vele. De jó volna összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Talán nem is olyan nehéz ez, csak tudnám, hogy kell kezdeni. Mert tudjátok, gyerekek, oly sok tündéri dolog esett meg Évikével, hogy már azt kezdte hinni, semmi se lehetetlen.

Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Titokban azt remélte, talál majd rajta még egy kulcsot, vagy valami könyvet s abból megtudhatja, hogyan lehetne úgy összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Most azonban egy kis üveget talált rajta.

– Huncut legyek, ha ez itt volt az előbb – mondotta Évike.

Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták „Igyál meg!

Hiába volt azonban ráírva: „Igyál meg!”, Évike sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs megigya.

– Előbb megnézem, – mondta – nincs-e ráírva: „Méreg”.

Ő tudniillik már megannyi szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a farkasok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni, akik váltig figyelmeztették őket, hogy huzamosabb ideig ne fogjanak meg vörösen izzó piszkavasat, mert végül megégetik a kezüket, meg hogyha éles késsel belevágnak az ujjukba, az rendszerint vérzik. Évike sohase felejtette el ezeket a tanításokat. Tudta, ha nagyon sokat iszik olyan üvegből, amelyikre az van írva: „Méreg”, akkor előbb vagy utóbb baj éri.

Mivel erre az üvegre nem volt ráírva „Méreg”, Évike hősiesen belekóstolt s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan íze volt, mintha cseresznyésrétesből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajaskenyérből keverték volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig.

*

– Jaj, de furcsa – szólt Évike. – Most összecsukódtam, mint valami fényképezőállvány.

Csakugyan, az egész Évike egyszerre alig volt nagyobb husz centiméternél. Örült, hogy már kifér a parányi ajtón és kimehet abba a gyönyörű kertbe.

Előbb azonban várt egy pillanatig, nem zsugorodik-e tovább. Egy kicsit izgatott is lett.

– Végül még az is megeshetik, – mondotta – hogy egészen elfogyok, mint a gyertya lángja. Vajjon milyen is lennék akkor?

Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfujták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.

Kisvártatva, miután meggyőződött arról, hogy nem történik vele semmi, elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért, szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Látni jól láthatta a kulcsot az üvegen keresztül és próbált is fölmászni az asztal egyik lábán, de az asztal nagyon síkos volt. Végül pedig, amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre és sírvafakadt.

– No ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz – parancsolta Évike magának szigorúan. – Azonnal hagyd abba.

Évike gyakran jó tanácsokat adott önmagának. Igaz, hogy ritkán engedelmeskedett. Néha meg annyira összeszidta önmagát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával huszonegyest játszott.

Ez a furcsa kislány ugyanis szerette azt képzelni, hogy ő két személy.

– Most úgyis hiába képzelném, hogy két személy vagyok, – gondolta szegényke – még jó, hogy egy valamire való kitelik belőlem.

Évike hirtelenül egy kis üvegszelencét pillantott meg az asztal alatt a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke süteményt talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: „Egyél meg!

– Jó, – mondta Évike – megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatom alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.

Évike beleharapott a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta:

– Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?

Kezét a fejebúbjára illesztette, hogy megtudja, nő-e, vagy törpül. De legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy se nem nőtt, se nem törpült. Igaz, hogy többnyire ez szokott történni, ha az ember süteményt eszik. Évike azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami tündéries dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.

Így hát Évike tovább evett s hamarosan bekebelezte az egész süteményt.

 

Kontrollszerkesztette Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

Magyarhoni religion-fiction

A Szentek hárfája (és) fogadtatása minden bizonnyal új regényíró „matador” nevét jegyezteti meg velünk újabban.

 

Fanyar, ironikus, metszően intellektuális prózabeszédről és narratív konstrukcióról van szó ebben az esetben, mi több: intellektus-közeli, s minden visszafogottsága ellenére is feszült hangütésről, amely a humor-kisülések sziporkáit masszív melankólia betonjába szilárdítja bele. Nyerseség, noha (?) érzékiség nemigen (habár egyszer igencsak emlékezetesen a suba alatt!), ellenben tiszteletteljesség, alázatos affirmativitás, ’meglőtt-madaras emberi-méltóság’-feeling kinyilvánítása, érzékeltetése a világ egészét illetően. Sajátos, vad, tüneményes elegy, licence-e vajon mennyire kötelezi majd kialakítóját magát – további hasonlók létesítésére? Arra készüljünk fel, az irodalomszociológia törvényszerűségei alapján, hogy a jövőben minimum kétévenként azon fogalom önmegerősítő konkretizálásának tanúivá szegődhetünk majd, amit úgy hív mostantól, s diadalmasan, a világ: ’A Szilasi-Regény’. Minderre azonban nem éppen minden előzmény nélkül, hanem annak utána is kerül sor, hogy – miként azt Milián Orsolya kutatásai kiderítették és mint ezt az egyébként eddig tényleg kevéssé köztudomású tényt az Irodalmi Jelen portálnak a könyv egyik bemutatóján készült riportja is megszellőztette – már jóval korábban, a ’90-es évek elejétől kezdve publikált pedig az irodalomtörténész, kritikus szépprózát, csak éppen álnéven. Ezek a novellák ugyan eddig még soha nem jelentek meg kötetben, ám az írói álnév, meg néhány szereplő alakja és neve (pl. Kanetti Norberté) már a Németh Gáborral közösen írt, négykezes prózaepikai levélműbe átkerült (Kész regény, Filum, Budapest, 2000). Amint a mostani regénybe is, lévén itt Kanetti a műben felbukkanó négy elbeszélő egyike, aki a IV. részben, fejezetben fejti ki aktivitását.

            A négy elbeszélő összesen öt fejezetet jegyez; az első és az ötödik (mindkettő, az I. és az V. egyaránt a Makovicza, 1924 feliratot viseli) mintegy keretbe foglalja a másik hármat. A III., vagyis a Kanetti és Omaszta, 1989 címűben haladva történik meg ismét olyasmi (az olvasóval – válik tehát a felismerés, a jelentőségtulajdonítás szintjén igazán feltűnővé a dolog) a lényegében kétfelé vágott keretfejezet(ek)hez hasonlóan – amely(ek)ben a nevezetes templomi gyilkossági jelenet egyszerűen elharapja Makovicza (el)beszélői (elő)adását, majd aztán onnan folytatódik a történetnek ez a része –, hogy a fikció világában magának az egyik kulcsszereplőnek és/vagy nyomozónak (a kettő nem feltélenül egy kategória, de érintkeznek egymással) az emlékezésével szembesülünk éppen. Ide kell írnunk még a további fejezetcímeket: II. Dalmand és Palandor, 1928; III. Ladik és Béres, 1954-1956; illetve Kanetti és Omaszta, 1989. Igen, ide kellett írnunk az előbbi fejezetcímeket, a bennük foglalt évszámokkal egyetemben, hiszen úgy tűnnek fel, hogy hol az alattuk (’árnyékukban’) elmesélt fejezet-történet cselekményét, hol az elbeszélő eszmélkedésének momentumát, hol pedig mindkettőt fémjelzik. Ám azért sem gyerekjáték ennek az értelmezői feltételezésnek az érvényességét biztosa(bba)n kitapintani, mert az olvasói áttekintést megkönnyítő tartalomjegyzék nélkülözése kétségtelenül fájó technikai hiányossága az összességében igen sűrű, bonyolult és kacifántos históriát elmesélő kötetnek. Enélkül úgymond fenomenológiailag masszává ömlesztődik össze kissé a regény amúgy tulajdonképpen feltűnően tagolt korpusza. Márpedig ezzel a tagoltsággal az átfogó befogadói pillantásnak is folyamatosan szembesülnie kellene!

            Ha nem elemezte-értelmezte, cincálta volna szét a művet „kritikai fogadtatása” már eddig is, jelen recenzens akkor sem térne ki annak tartalmára részletesebben, hiszen tiszteletben tartja a kiadó fülszövegét, miszerint krimiről van szó. Ilyenkor pedig nem illik lelőni a poént. Hogy persze mindenütt „krimiről” van-e szó kortársi literatúránkban, ahol a mégannyira komoly helyen eszközölt edíció ilyesmit jelez…? Vagy már a legnagyobbak, ’legvérprofibbak’ is annyira keresni kényszerülnek a még egyáltalán olvasni hajlandó nép kegyét, hogy mindent bűnügyi történetnek nyilvánítanak, amiben gyilkosság történik és nyomozás zajlik? Nem tudom. Szilasit, egyik internetes nyilatkozata szerint legalábbis, zavarja kissé a felmerülő tömegkulturális címke alapján is egyszerűsödő befogadási stratégia, processzus. Ottlik Géza meg/persze, és mindenesetre, azt mondja valahol: „a regény olvasmány is”. De könyörgünk: is, csak! Mert még: olvasmányélmény is. No, ez, mármint a Szentek hárfája: az. Elmélázásra késztetően is olvastatja magát, és nem is egyszer, amennyiben a spirálvonal ’fokozódó’ körözésének pozicionálódásához hasonlíthatóan nem átall emelkedni sem, elejétől a végéig, az olvasati, megértési léniája. Teheti, hiszen az időben, történésesen szélesre táruló és távolra futó fejezetek cselekményszálait feszesen összefonja ugyanaz a (rejtély)bűntény, amelynek információcsomagja azonban mindegyre új mozzanatokkal egészül ki, és értelmezési aspektusai, egész perspektívája is folyton változik valamennyire, gazdagodva.

             Sokban újszerű narratív képlet, regénymodell az magyar nyelven, amit Szilasi László első önálló nagyepikai műve felmutat, mondjuk, hogy a religion-fictioné. A rf olyasminek látszik itt, mint a science-fiction egy, a vallási tradícióhoz, akár a spiritualizmushoz jobban kötődő válfaja. „A béke, a lélek békéje – elmélkedik ifjabb Makovicza Bálint –, ha van, ha adatik, talán tényleg az örökkévalóságból származik. Annak előlege, előíze, ahová rendben elvégzett, gyarló kis dolgaink, minket megelőzve, megtérnek.” (25) Habár „csak” a nyitó és a zárófejezetben érvényesül ez a különben egyénített spirituális hangoltság(a az elbeszélésnek), a pedellus foglalkozású, „Makaó” becenevű alkoholista ilyetén beállítottsága mindazonáltal meghatározónak vehető a szöveg teljes üzenetére nézve is, hiszen egy keret nem pusztán fizikailag fogja közre a korpusz belső részeit, de szellemileg is meghatározza azok perspektíváját, értelmezhetőségét, végső értelmezését. A „gonosz regénye” (mintha magától Szilasitól származna ez az értelmezési címke) önkéntelen dualizmussal az Úr regénye is, mégpedig valahogyan gyónó retorizáltsággal (vö.: „[ú]gy emlékszem, Atyám, én úgy emlékezem” (289). Így aztán egészében lelki, vallási ’ideologizáltságú’ a Szentek hárfája, hogy a címről külön már ne is beszéljünk ebben a vonatkozásban.

            Meg még a Harmonia cælestisre való visszacsatolás a „Szentek hárfája” motívumának alkalmazása, magyarán Esterházy Péter felé tett udvariassági stílgesztus. Ahogyan a 2001-ben megjelent prózaalkotáson belüli zenegyűjtemény a teljes E. P.-művel ekvivalens allegóriaként is tekinthető, úgy tölt be ilyen szerepet most és itt a Juraj Tranovský által összeállított és részben írt Cithara Sanctorum, ez „[a] magyarországi szlovák gyülekezetekben a kezdetektől egészen 1948-ig hivatalosnak számító evangélikus énekeskönyv.” A gesztus emberileg szép, Esterházy bízvást megérdemli, de már a motívum mint irodalmi modul lényegi megismétlése és a/egy regény voltaképpen legfőbb tartalmi-szerkezeti konstituensévé tétele a másodlagosság fényével vonja be valamennyire az egyébként nagyon komoly teljesítményt. Amint az evangélikusságot folklorisztikus belefeledkezéssel, a hely szelleméhez, topográfiájához meglehetősen tapadó bemutatása az elbeszélésnek: Závada Pál kollektivitás-retorikájának átütéséről tanúskodik. És nem ment el Szilasi Grecsó Krisztián délalföldi pozicionáltságú, diabolikus prózája mellett sem; a Tánciskola egyik pódium-bemutatója éppen ő volt 2008-ban… De hát egyszerűen ismeri a kortárs magyar prózát Szilasi László tanár úr, mit lehet csinálni?! S ha ismeri, hogyan múlhatna el észrevétlenül a fejéből némelyik regény-darab hatása? Inkább csak időbeli előzmények ezek számára különben is, kevésbé a lényegi szellemi „megelőzöttség” adalékanyagai.

            Már kényesebb ügy, hogy a recepció nem ritkán amolyan „bölcsész-krimiként” aposztrofálja ezt a – krimit. Álljon itt egy hosszabb idézet annak érzékeltetésére, hogy ez a vélekedés nagyjából helytálló is! „Mint az köztudott, 1956 során, a kisebb-nagyobb, délkelet-magyarországi, jelentős számarányban szlovákok lakta településeken (részben talán valóban pánszláv megfontolásokból is meggyőződésesen kommunista felső-vezetésű »nagyalföldi kis Moszkvákban«), nem igazán meglepő, bár általában szemérmesen elhallgatott módon, döntően azok a volt szlovákiai magyarok voltak a forradalmi események motorjai, akik, a Csehszlovákiába áttelepített magyarországi szlovákokért cserében, 1947-48 során, átköltözhettek az immár véglegesen megcsonkított anyaországba. Kétségtelen, hogy a betelepültek fiatal legényei közül néhányan, köztük például a brutalitásukról talán legelhíresültebb gutaiak kombattáns és zajosan nacionalista B-közepének rettegett (ám a valóban nem kommunista érzelmű haragosi magyarok nem-szlovákok által, titokban, némi Kohlhaas Mihály-os, Robin Hood-os dicsfénnyel is övezett) figurái, az 1950-es évek első felében, a tanyasi olvasókörök propagandisztikus diavetítéseit követő ideológiai továbbképzések során, zenés-táncos falusi mulatságokon, előkelőnek szánt községi bálokon, nagyvárosi proletár-majálisokon vagy bármely más társasági összejöveteleken verték le előző hazájuk szlovákjaitól, azok kommunista erőszakszervezeteitől elszenvedett, vitathatatlanul súlyos sérelmeiket a válogatás nélkül és minden tekintetben komcsinak tekintett magyarországi, maradt szlovákokon, elsősorban, persze, azok nem kevésbé harcias, kemény magjának tagjain. Ezt többnyire viszonylag jónak, már-már igazságosnak mondható találati aránnyal tették ugyan, de a megtámadottak világnézetétől, valódi pártállásától, korábbi tevékenységétől és a proletárállamhoz, illetve annak ideológiájához való bárminemű viszonyától tulajdonképpen teljesen függetlenül.” (171-172) Nagyon kemény bekezdés ez ugyanis a fenntartható olvasói figyelem kihívásának viszonylatában, s még akkor is, hogyha a visszaemlékezésen belüli szerzője tanársegédi állás várományosa történelem tanszéken 1989 nyarán. Más kérdés, hogy mire elkezdhetné első oktatói félévét, már tolókocsiba rokkant, olyan baleset következtében, amelyiket a bűnügyi titok kifürkészésének kalandja közben szenvedett el…

            S olyan sűrű védőaurába burkolódzik a rejtély, amelyet meg akarnak fejteni, hogy minden nyomozó sorsa megrokkanás vagy halál a különböző fejezetekben.

            Az olvasóé pedig az, hogy megbarátkozzon az olyan cselekménysűrítési modullal is, amilyet például ez a kifejezés hordoz: „Kohlhaas Mihály-os dicsfény”. Miközben, cselekménysűrítési modul gyanánt, úgy lehet, még azt sem tudná meghatározni, hogy milyen is akár csak a „Robin Hood-os”. (Legfeljebb annyit tud, ami persze nem is éppen reménytelen: Tuck barát jól fejbe tisztelte fütykösével a sherwoodi erdő korukat némileg megelőző demokratáinak vezetőjét, és János herceg valamiképpen nem volt az igazi, sokkal inkább Oroszlánszívű Richárd király…) Nem baj! Majd edződik egy kicsit az az olvasó, akit néhányan már totálisan elandalítottak, érdekei ellenében rútul kiszolgáltak (s a háta mögött kiröhögtek). Amiként az oktatót is jobban tiszteli menedzseri szemléletű hallgatósága (s ily módon jobban is hisz neki), ha tüntetően gyufaskatulyányira zsugorodott vagy éppenséggel hordozható számítógép méretűre duzzadt mobiltelefont vág ki előadása megkezdése előtt az előadói asztalra, úgy bír óriási, sok másnál nagyobb elhitető erővel ez a regény azért, mert Rotary-díjas. Amiért három milliót kasszálhat be az ember, az bizonyosan igaz, érvényes, hiteles valami. Azt olvasni fogja a menedzser is, a szellemileg egyszerűbb ember is, ha egyszer hozzáférhetőségének módja és mértéke: az olvasás. „Előre, kurvák, gengszterek!”, ahogyan azt a nagyvárosi magyar folklór egyik emlékezetes helyén hallhatjuk. Előre, hát, bölcsészek. –

            Egyszerre „spirituális et materiális”. (Materiális = anyagszerű, fogható.) A regény 19. oldalán áll ez a kifejezés, eredetileg „bizonyos fafajták” tulajdonságait illetően, ám egyben a mű teljes terjedelmére vonatkoztatható. (Kiemelés az eredetiben.)

 

Szilasi László: Szentek hárfája, Budapest, Magvető, 2010.

Máté István versei

nem józsef attila

 

mert kell egy szív ami

érte kesereg

ígéretet tettem

neki

leszek

neki jó leszek

mert édesanyám

mert édesanyám

lemondott rólam

abortuszra ment

nem tudni hol van

nem tudni hol

van

mert feje felett

jár a lába

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

árva

 

Noé Trans Bútorszállító

(magyar szonett)

„Tel.: 06 30 580 4980”

 

Most, emberek, madarak,

Kígyók, békák, bogarak,

Kutyák, macskák, egerek

Gyíkok, halak, egyebek…

Az tegye fel a kezét,

Az, akinek van lába.

Mondom lába, sajátja.

Hát a szekrény, hát a szék,

Hát az asztal, a mankó?!

Hát ez nagyon nem frankó!

Hagyd el, néhány nyomorék

Művégtaggal, nem számít.

Már nem, eldőlt kit szállít.

Ezeknek itt mind kampó.

 

 

Közhely

 

„Ki gépen száll fölébe, annak”

hajnalban

hajnal van

hajnalban

a város

senkit sem

rejteget

válasz nem

talányos

hajnalban

hajnal van

hajnal

van hát a test

ott viszik

fekete

autóban

ő az est

hajnalban

hajnal van

hajnalban

hát a bűn?

még soha

nem múlott

ennyi a

háborún

 

altató

 

óra óra óra óra

minden óra minden ó?

minden óra óra óra

altatóra altató

altat? ó altat óra?

óra óra már hat ó

már hat óra óra óra

már hat óra álom ó

válj valóra szóra jóra

szívbe markolóra s ó

véged ó véged óra

óra óra óra ó

 

Az elveszett esszencializmus keresése: a Tolsztoj-példa I.

Bár joggal foghatna el a filológusi rettegés attól, hogy a Háború és békéről szóljak, tekintettel e mű tengernyi irodalmára, de már megvannak azok a szempontok, amelyekkel olvashatunk, azok a kérdések, amelyeket feltehetünk.

(A hivatkozott szöveg: Lev Tolsztoj: Háború és béke, ford. Makai Imre, I-II. köt., Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1954. Az idézett helyet, hogy bármelyik kiadásban könnyen és egyértelműen visszakereshető legyen, a következőképpen adom meg: könyv, rész, fejezet, (itteni kötetszám, oldalszám)).Tolsztoj szerint történelem van vagy létezik, csak az a kérdés, hogy miként. Ebben a történelmi regények általános ’szabályaihoz’ mérten meglehetősen szabálytalan regényben sokan tehertételnek érezték és érzik a rengeteg had-, társadalom-, mentalitástörténeti, történetbölcseleti, stb. fejtegetést, és különösen a mű egészének második zárását. Én egyáltalán nem így érzem: Tolsztojt ugyanúgy érdekelte a történelemben élő ember, mint az emberben élő történelemfogalom. Túl az embereken, a történelem maga, a mibenléte, majd a mikéntje és a hogyanja is foglalkoztatta. Az ő történelemszemlélete teljességgel szekuláris: a történelmet és a történelem menetét leoldotta bármiféle isteni tervről („/…/ nem ismerjük el, hogy Isten részt vesz az emberiség dolgaiban /…/, „/…/ hiszen Istent semmi sem fűzi az egyes eseményekhez” (Epilógus, Második rész, II.  köt., V. fej., 634. p.). Tolsztoj szerint a történelem – bármi legyen is az és bármiképp is szemléljük – nem teodícea. Ez egyben szigorú lemondást jelent a teológiai megalapozottságú történelemmetafizika három széles útjáról. Arról, hogy az emberi történelem az isteni Gondviselés hatálya alatt állna; arról a manicheisztikus elgondolásról, amely szerint az emberi történelem a metafizikai Jó és a metafizikai Rossz vagy Gonosz küzdelmének terepe volna, valamint arról, hogy az emberi történelem a Gonosz (vagy ismertebb nevén: a Sátán) birodalmában zajlana.

            Történelem van, létezik (ez az előfeltevés minden esszencialista felfogásának irreduktibilis, másra vissza nem vezethető előfeltétele), és ha úgy tetszik, mint minden létezőnek, a Történelemnek is létezik esszenciája, lényegisége. Pontosabban: kell, hogy létezzen (és racionalizálhatóként létezzen, különben az őrület világtörténelmében bolyonganánk). Csakhogy ez a lényegiség, ez a történelem a most-ban, a világ jelenvalóságában, ’a világ lebegő látszataiban’ nem ragadható meg, s e megfoghatatlanságnak, e megragadhatatlanságának elvszerű okai vannak. És bár kell lennie egy Egyetlen és Igaz (an sich és für sich, önmagában és önmagáért való) Történelemnek, elrejtőzése miatt a mi számunkra nem egy, egyetlen és igaz történelem van, hanem számtalan, aszerint, hogy miként közelítünk felé és miként beszéljük el. Számtalan, vagyis egy sem.

            És Tolsztoj szeretne megmenteni egy olyan történelemfogalmat, amely az észszerűség hatálya alatt áll. De realitásérzéke megóvja őt a racionalizmus túlhajszolásától, s a történelemben bennelévő irracionalizmusra bevezeti a történelmi fatalizmus kifejezést. „A történelmi fatalizmus – írja – elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az észszerűtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerűségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk észszerűen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé észszerűvé és érthetővé válnak.” (Harmadik könyv, Első rész, I. fej., II. köt., 9. p.)

Egy helyütt – és ez nagyon lényeges – a szerző azt mondja, számolnunk kell a szaktörténészek történelmével, a regényírók történelmével és a túlélők történelmével (mivel a történelem mint történelem csak „leírt” és elbeszélt formában létezik, létezhet, a holtak képtelenek történelemelbeszélésre, hiába rázzuk a halottak néma sírját, Kosztolányival szólva). Ehhez hozzá kell adnunk még a történelemfilozófusok történelmét, vagyis mindazon történelemvázakat és -vázlatokat, melyeket ők gondoltak el. Négy szimbolikus személy négyféle megközelítés, négy széles út megtestesítője lehet (mert valamennyi vagy túlélő, vagy az események után él ugyan, de a múltban zajlott eseményeket vizslatja): a Kortárs vagy Szemtanú (akinek legfontosabb reflexív eszköze a visszaemlékezés); a Történelemfilozófus; a Szaktörténész (legyen bár diplomácia-, had-, gazdaság-, technika- vagy társadalomtörténész, bárki); és a történelmi regények írója, vagyis a Regényíró.  S mivel a történelem egy és ugyanaz, s mivel a lényegisége is egy és ugyanaz a monista felfogás szerint, Tolsztojnál ez óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy ítélete szerint vannak ehhez az Egyhez képest téves utak, mint ez az előbbi széles négy út is. Ami azt foglalja magában, hogy valahol kell léteznie az egyetlen helyes útnak is, csak legföljebb még nem látjuk azt, hogy merre van és hová vezet.

            Amikor a „történelem” szót Tolsztoj használja, e használat értelmezésekor nem árt figyelnünk a mikrokontextusokra és a jelentések szórtságára, valamint rétegzettségére. A szó olykor valakinek vagy valaminek a történetére vagy történetei sorozatára vonatkozik. Mintha azt mondanánk, Andrej Bolkonszkij, Natasa Rosztova vagy Pierre Bezuhov élettörténelme, jóllehet az ’élettörténelem’ egyáltalán nem bevett szó, szemben az élettörténet-tel az előbbihez nem társul egyértelmű kollektív jelentéstulajdonítás. (Nyelvünkben is gyakran ugyanaz a jelentése ’történet’ és ’történelem’ szavunknak, a latinban a historia lehet ’történelem’, lehet ’történettudomány’ és lehet ’vminek az elbeszélése, a francia histoire jelenthet ’Geschichte-’t és ’Erzählung-ot, Beschreibung-ot’, stb.) A történelem szó Tosztojnál gyakran takar historiográfiát, vagyis megírt történelmet, valamit, ami számunkra azért és aként létezik, mert és ahogyan megíratott. De történelem mindaz is, amiről feljegyzések vagy adatok nincsenek, csak megtörtént: a megíratlan res gestae-t odagondolhatjuk a memoria rerum-hoz. Végül – mivel szerzőnk felfogása alapvetően esszencialista – jelent valamit, ami elrejtőzött a múltba, valamit, ami kell hogy létezzen volt és létezzék an sich, nem dologiként, hanem szellemiként és önmagába fordulva. Ez utóbbit keresi az esszencialista Tolsztoj, az emlékek és a megírtak mögöttit, szekularizált történelemmisztikájának célja ez utóbbinak a megtalálása. És – mint látni fogjuk – ezt az elveszített mögöttest megtalálni véli.

            Jeleztem, hogy a kortárs, a szemtanú vagy a résztvevő Tolsztoj szerint nem láthat bele a Történelembe, éppen azért, mert az ő jelene és mindaz, amiben benne van, nem vagy csak pontatlanul értékelhető: nem lehet tudni, bármily esemény hogyan viszonyul, hogyan kapcsolódik a Történelemhez. Amikor Szentkuthy regényében a velencei követ a jelen politikai döntések történelmi jelentőségét hangsúlyozta, láttuk, hogy súlyos mértéktévesztést követett el. Tolsztoj ugyanezt a mértéktévesztést mutatta be természetesként például akkor, amikor és ahogyan egy lengyel származású tiszt (nem sokkal vagyunk időben Lengyelország teljes felosztása, az önálló lengyel állam megszűnése, 1795 után, lengyelek egyaránt harcoltak orosz és francia oldalon) a szaltanovi gátnál lezajlott ütközetről mesél. Jellemző, hogy a tiszt a történelmi analógia (roppant kétes) eszközével élve – az esemény jelentőségének mérhetetlen megnövelése céljából – azt mondja, a szaltanovi gát az oroszok Thermopüléje volt, de Rosztov, aki hallgatja, „Az austerlitzi meg az 1807-es hadjárat óta tulajdon tapasztalatából tudta, hogy aki csata-históriákat mond el, az mindig füllent, ahogy ő maga is füllenteni szokott, ha ilyesmit mesélt; azonkívül volt már annyi tapasztalata, hogy tudta: a háborúban semmi sem úgy folyik le, ahogyan el tudjuk képzelni vagy mondani.” (Harmadik könyv, Első rész, XI. fej., II. köt., 53. p.)

            Ha a (történelmi) múlt valamely mozzanatát jelenként és a megtörténés jelenében beszéljük el, legyünk bár szemtanúk, filozófiatörténészek, szaktörténészek vagy regényírók, e mozzanatot nem tudjuk „történelmileg” megközelíteni. Vagyis ha a szaktörténész diszkretizáltan, minden mástól elkülönítve, tételezhető okoktól és tapasztalni vélt következményektől függetlenül szemléli e mozzanatot vagy eseményt, az esemény értelmetlenül, mert nem-értelmezetten áll előtte. (Ugyanakkor Tolsztojról szólva a következmények helyett jobb lenne hatásokat mondani, mert a szerző erősen korlátozza az oksági viszonyok érvényesülését a történelemben; ha fenntartaná az oksági viszonyok meglétét, aligha tudná korlátozni – már-már kiiktatni – az emberi értelem munkálkodását az események mögött. Ráadásul amikor az okok és okozataik mechanizmusairól elmélkedik a történelemben, mint amelyek eleve kudarcra vannak ítélve: a történelmi „jelenségre, amelyet vizsgálunk, az ok fogalmát nem alkalmazhatjuk”, írta az Epilógus, Második rész, VII. fej., II. köt., 640. oldalán. Az oksági viszonyok hamis erőltetése pedig szélsőséges esetben olyan történelemmagyarázatokhoz is elvezet /és a ’magyarázat’ szót nagyon idézőjelben kell elgondolnunk/, amelyek blődségekhez vezetnek. Például: „Sok történész azt mondja, hogy a franciák azért nem nyerték meg a borogyinói csatát, mert Napoleon náthás volt” (Harmadik könyv, Második rész, XXVIII. fej., II. köt., 197. p.); könnyen elvezet a lehetséges történelemalakulások vaksötét kísértetcsarnokába, a ’mi lett volna, ha…’ nevetséges és értelmezhetetlen terepére, a ’ha Cleopatra orra pisze lett volna’ ökörségéhez.)

Ez a jelenség, az éppen-most folyó esemény történelmi értelmezhetetlensége a jelenben a legszorosabban összefügg egyrészt azzal, hogy a szemtanú jelene legföljebb csak potenciálisan lehet történelmi idő (azzá lehet majd, amikor már rég múlttá vált, már beépült abba az értékszerkezetbe vagy értelemösszefüggésbe, amely az eseményeket immár elhelyezi a „történelmi jelentőség” skáláján), másrészt azzal a súlyos és Immanuel Kant által oly élesen meglátott ténnyel, hogy enyhe csúsztatás történelemtudományról beszélni: a történelem tanulmányozása mindig a múlttá vált események nyomában kullog, és ha két kliséről lemondunk – a történelemben minden csak ismétlődés; a történelmet az analógia démona uralja -, a tanulmányozó megannyi adat birtokában is képtelen a predikcióra, az eljövendő események előre látására. (Persze ha nagyon puha kritériumokat vezetünk be, a történelmi múlt valamely szeletével való szöszmötölés is nevezhető tudománynak.)

Egészen más az egyidejű tudás és az utólagos tudás. Figyeljünk föl a ’senki se látta előre’ szófordulat retorikus ismétlődésére és az ’akkor’ és a ’most’ együttállására: „De akkor senki se látta előre (ami most már nyilvánvaló), hogy csakis ezen az úton-módon pusztulhat el a világ nyolcszázezer főnyi, legjobb hadserege – amelyet a legjobb hadvezér vezényel – a tapasztalatlan parancsnokok vezette, a felényire sem erős, tapasztalatlan orosz hadsereggel való összecsapásban; ezt senki se látta előre, sőt az oroszoknak (Lev Tolsztoj kiemelése – Sz. Cs.) minden erőfeszítése arra irányult, hogy meggátolják azt, ami egyetlen menekvés lehetett Oroszországnak /…/” (Harmadik könyv, Második rész, I. fej., II. köt., 92. p.) Egyszerűen fogalmazva, a jelenben éppen most zajló esemény még nem illeszkedik semmilyen teljes összefüggésrendbe, az aktuálisnak csak vágyott jövőbeli céljai lehetnek, de következményei még nincsenek, nem láthatók, ezért az esemény az én értelmezésem szerint még nem tartozik, mert nem tartozhat hozzá a történelemhez. Az éppen zajló esemény szemtanúja nem ismerheti az esemény történelmi értékét, azért nem, mert az eseményben, a jelenben benne van, benne áll, és nem birtokolhatja az utólagosságot. Elvszerűen fogalmazva: „Az akkori időkből származó elbeszélések, leírások kivétel nélkül mind csakis az oroszok önfeláldozásáról, hazaszeretetéről, kétségbeeséséről, bánatáról és hősiességéről beszélnek. Pedig a valóságban nem így volt. Mi csupán azért látjuk mindezt így, mert a múltban csakis az akkori idők általános történeti jelentőségét nézzük, és nem látjuk mindazokat a személyi, emberi érdekeket, amelyek az embereket foglalkoztatták. Holott a valóságban a mindenkori jelennek ezek a személyi érdekei annyira jelentősebbek az általános történelmi érdekeknél, hogy mögöttük sohasem lehet megérezni az általános érdekeket (sőt gyakran teljesen el is tűnnek). Az akkor élő emberek nagy része semmi figyelmet se fordított a dolgok általános menetére, csakis az akkori jelen személyes érdekei vezették őket. És éppen ezek az emberek voltak az akkori idők leghasznosabb tényezői. /…/ A történelmi eseményekben a legjobban látható, hogy tilos a tudás fájának gyümölcsét ízlelnünk. Csakis az ösztönös tevékenység terem gyümölcsöt, az pedig, aki valamilyen szerepet játszik a történelmi eseményekben, sose tudja megérteni jelentőségüket. Ha megpróbálja megérteni, a meddőség átka sújtja. /…/ Az Oroszországból akkortájt lejátszódó események jelentőségét annál kevésbé lehetett érezni, minél közvetlenebbül résztvett benne az ember.” (Negyedik könyv, Első rész, IV. fej., II. köt., 364-365. p.)

            Tehát a Kortárs vagy a Szemtanú az egyidejűségben mindazt, amiben benne van vagy amibe belesodródott, eleve nem láthatja történelemként, mert a konkrét jövőtől, a jelenben éppen zajló események hatásaitól megfosztottan a vele történteket még nem illesztheti be egy olyan összefüggésrendbe, olyan értelmezési rendbe, amely bízvást volna ellátható a „történelmi” jelzővel. A jelennek csupán „most”-ja van, és csak ennek a „most”-.nak az áthelyeződésével (múlttá válásával) lehet csak része egy többé-kevésbé teljes  összefüggésrendnek.

            A történelmi regény, bármely történelmi regény előfeltétele az utólagosság szituációja. Különösen feltűnő az ,akkor’ és a ,most’ azokban a regényekben, amelyekben a tárgyalt, immár „történelmi” eseményeket a megírás jelenétől optimális (sem ’túl sok’, sem ’túl kevés’) időbeli távolság elválasztja. A történelmi regényekben a ,most’ az utólagosság, az ,akkor’ az egykorúság és a valaha volt önmagával való egyidejűségének a nyelvi jele. Láttuk, hogy a történelemhez történő négyféle közelítés közül a szemtanúnak szemtanúként nincs útja a történelemhez; útja akkor van, ha az utólagosság helyzetéből néz vissza (túlélőként, Tolsztojnál). Másik három képzeletbeli és szimbolikus alakunk, a Történelemfilozófus, a Szaktörténész és a történelmi regény Írója, mindhárom egy-egy út képviselője. A Történelem mindhármójuknál másként és másként jelenik meg, és Tolsztoj szerint mindhárman téves úton járnak. De mindhárman az Utólagosság Lovagjai. Ha valamikor valaki mémoire-t vagy visszaemlékezést ír, akkor a szemtanú is e lovagokhoz csatlakozik.

            Annak az utólagosságnak a lovagjai ők, amelyet a ’most’ és az ’akkor’ viszonya hordoz nyelvileg. Történelmi regények esetén a megírás jelenének és a tárgyalt időszaknak a különállása, valamint az, hogy a most (az írás jelene) és a múlt (a tárgyalt események ideje) között hidakat kell kiépíteni. Szintén 19. századi példát kívánok hozni, Tolsztoj egyik kortársától, akinek nincs sem történelemmetafizikája, sem történelemmisztikája, hanem mitologizálja a történelmet (Tolsztoj 1820-ban született, Victor Hugo 1802-ben). A történelem mitizálása az Hugo-szakirodalom közhelye. A történetírás francia történetéből Jules Michelet-re (1798-1874) szokás utalni. 1927-ben Birkás Géza így jellemezte Victor Hugo történetírói hasonmását: „Michelet hatalmas képzelőtehetséggel, melegen érző, szenvedélyes lélekkel, kiváló írói képességekkel, melegen érző, szenvedélyes lélekkel, kiváló írói képességekkel bíró történész volt, aki azonban a mult embereit és eseményeit nem az igazi tudós higgadtságával és pártatlanságával, hanem a romantikus költő szemével látta. Szerinte a történetírás a mult feltámasztása, ehhez a történetírónak nemcsak értelemre, hanem élénk képzeletre és melegen érző szívre van szüksége, amelyek a száraz, rideg adatokba életet öntenek s amelyek segítségével a multat a maga teljességében meg lehet eleveníteni.” (A francia irodalom története a legrégibb időktől napjainkig, Irta Dr. Birkás Géza, Szent István-Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest, 1927, 279. p.)

A Kilencvenhárom cselekményszövete, mint a cím mutatja, 1793-ban zajlik, és 1874 elején jelent meg, utolsó regényeként. Bár a szerzőnek összefüggő történelemelgondolása nem volt, csak látomásai a történelem egyes időszakairól és valamely helyéről, de ő is bontotta az embert (az általános olvasót) az utólagosságon belül és a reflexió felől. A Konventről írva így fogalmazott: „Ma, nyolcvan esztendő múltán, valahányszor egy ember gondolatában megjelenik a Konvent, akár történész, akár filozófus, ez az ember megáll és elgondolkodik.” (Victor Hugo: Kilencvenhárom, Regény, ford. Aranyossy Pál, Szépirodami Könyvkiadó, Budapest, 1975, 191. p.; a továbbiakban ebben a cikkelyben a hivatkozás: Hugo, oldalszám) Nem kell mind a két tagot kimondani, mert önmagában mind a kettő külön-külön feltételezi a másikat és felidézi. Elegendő annyit mondani: „Ma senki se ismeri Alain Redelet nevét, aki /…/ (Hugo, 210. p.), máris tételeződik az ’akkor’. A regény egyik fejezete az itt tárgyalandó ’most és (vagy ezzel szemben) akkor’ viszonyt rögzíti: Az akkori Párizs utcái pontosan fogalmazó fejezetcím, és így kezdődik: „Akkoriban mindenki a nyilvánosság előtt élt” (Hugo, 109. p.). „Mintha nyolcvan esztendővel ezelőtt már láttunk volna valami ehhez hasonlót” (Hugo, 115. p.). A nyolcvan év valóban távolság: „Ma már távolról szemléljük /a Konventet – Sz. Cs./, amint csöndes, tragikus messzeségben a francia forradalom óriási profilját rajzolja föl a mélységes mennyboltra” (Hugo, 164. p.) És ez az idézet jól érzékelteti, mire gondoltam, amikor azt jeleztem, hogy Hugo történelemfelfogása vagy inkább látomása a történelemről – mitikus. Ugyan hagyományosan a történetírásnak van Múzsája (Klió), mióta történetírás – így, más beszédmódoktól és észjárásoktól elkülönülve – Európában létezik, de magának a történelemnek nincs szimbolikus-allegorikus alakja sem (míg a Győzelemnek, a Szerelemnek, a Halálnak, vagy a Szabadságnak van): ezért Hugónál valamilyen láthatatlan, mítikus erőt jelent és láthatatlan, mítikus alakot vesz föl. Például: „A történelemre ijesztő árny borult.” (Hugo, 278. p.) Mintha a történelem valami lenne, tárgyias-dologias entitás, amire borulhat árny, holott ez nem több, mint a történelem mitizáló esszencializálásának költői retorikája (történelemhumbug, mondaná Szentkuthy, akinek szövege, láttuk, szintén nincs híján költőiségnek és retorizáltságnak). Hugo szereti a történelemnek vagy valamely időszakának a perszonalizálását:  „A polgárháború bronzálarcának két arcéle van, az egyik a múlt felé, a másik a jövő felé fordul, de mindkettő egyaránt tragikus.” (Hugo, 283-284. p.) De visszatérek a ’most és akkor’ egymást feltételező kettőséhez. A valaha volt, de mára már ontológiailag megsemmisült jelen azért ma is meglévő, ma is jelenlévő nyomjelzéseket hagyott ránk, régészek, művészettörténészek, szaktörténészek legnagyobb örömére. A preromantika rom-kultusza hevesen érzékelte a történelem lényegiségében a múlást és az elmúlást, a rom ezért válhatott az idő és a történelem pusztító hatalmának jelképévé. Hugo regényének utolsó részében igen fontossá válik Vendée-ban egy vár. „La Tourgue, amely negyven évvel ezelőtt egy várkastély romja volt, és ma már a romnak is csak árnya, 1793-ban erősségnek számított.” (Hugo, 270. p.) A negyven év itt a regénybeli történések és a megírás jelene közötti felezőidő. Ugyanezt a felezőidőt ugyanitt ismétlés erősíti fel: a váron van egy rés, „/…/ amely még negyven évvel ezelőtt az egyedüli bejárást alkotta /…/. És e ’negyven évvel ezelőtt’ időbeli közvetítő a tárgyalt múlt ideje és az írás jelene között. Az ’akkor és most’ két tagja közé közvetítőként beépülhet egy ’később’ és egyszerre ’előbb’ (de nem ’most’), természetesen a ’most’-hoz viszonyítva. „Így volt ez később is, amikor Bonaparte tüzérezredes volt az olaszországi hadjárat fővezére.” (Hugo, 284-285. p.) Mint tüstént látni fogjuk, Tolsztojnál az ilyesféle közvetítés egészen apró, finom elemeken keresztül megy végbe.

(Rövid beszúrás:  magyar példák az ’akkor és most’ működtetésére és egy ellenpélda)

Számomra úgy tűnik, az utalások a történelmi regény megírása ’most’-jának (jelenének) és az író kortársi olvasói ’most’-jának (ez kezdetben közös jelen), valamint a történelmi regény ’akkor’-jának a viszonyára megkerülhetetlenek. E viszony lehet az azonosság viszonya (’akkor ugyanúgy, mint most’), vagy szembeállító (’akkor, szemben a mosttal). Előbb ideírok két, számomra nagyon kedves részt Kemény Zsigmondtól. Az első példa az ’akkor ugyanúgy, mint most’ példája, a második az akkor és most szembeállításáé, az ’akkor egészen másként, mint most’ exempluma. „Egy érettkorú férfi hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a XVI-ik században, mint ma /…/”. (Báró Kemény Zsidmond: Zord idő, Franklin-Társulat, Budapest, é.n., I. köt., 62. p.). A második példa: „A kevésszámú vendéget, kikre a nemesi osztályból akadt, összegyűjté, a Margit-szigetről leevezett dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút palotája van, záratá.” (U.ő: i.m., I. köt., 178. p.)

Gondolhatunk arra, hogy a történelmi múltba rejtőzött ’akkor’ időpontja (pontjai) és a megírás ’most’-ja tört regényeinkben kellőképp és pontosan rögzített. Nos, ez sok esetben nincs így. Szentkuty Miklós művének szempontelemzésekor láttuk, hogy az események alig-események (kivéve az utolsó fejezet végén le nem írt tömegmészárlást), és ezek az alig-események térben és időben pontosan nem helyezhetők el, vagyis a Mikor volt az ’akkor’? kérdésre a válasz akaratlagosan homályos, szándékosan elnagyolt (míg a könyv megjelenésének ’most’-ja egészen pontos). Bármilyen furcsa, ennek a fordítottja is igaz lehet. Bár nem történelmi regény, de számos rokon vonása van a történelmi tárgyú regényekkel a Légy jó mindhalálig című Móricz-regénynek. A cselekmény idejét – miként az úgynevezett történelmi regényében óriási többségében – az író a mű elején rögzíti. A 12 esztendős főszereplő a legelső fejezetben a könyvkötőtől hazavisz egy gyönyörű borítójú, üres papírokkal teli könyvet, amelynek első oldalára, középre beírja „/…/ a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: Nyilas Mihály. Alul odaírta, hogy: Debrecen s ez alá az évszámot: 1892.” (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954, 10. p.) Az 1880-ban született főszereplő 1892-es története már vehető „történelemnek” az I. világégés vágta mély cezúra miatt: a könyv világa már egy véglegesen el- és letűnt világ. A regény, tudható, 1920-ban folytatásokban jelent meg a Nyugatban, önálló kötetként pedig 1921 elején. És akkor teljesen nyilvánvaló – ha másból nem, a Nyolcadik fejezet rendhagyó történelemórájából, melyet a Nagy nevű nagydiák ad, s amelynek középpontjában azok az utazások állnak, „amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek” (Móricz: i.m., 183. p.), köztük legrészletesebben pedig Julián szerzetes Nagy-Magyarországba vezető útja kerül szóba, majdnem húsz évvel megelőzve Kodolányi János Julianus barát című munkáját -, hogy a közeltmúltról Móricz a megírás jelenének beszélt. Mint egyik levelében írta: „A Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt és után elszenvedett dolgokat.” Igen, ez a regény is majdnem negyven évvel korábbi történetről szól, de a jelenről, a jelenhez és a jelennek szól, a ’most’-nak. Ám a 32. oldalon olvassuk: „Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára /…/.” Amikor a regényt a Nyugat közölte 1920-ban, ekkor a fiktív Nyilas Misinek negyven évesnek kellett (volna) lennie. Negyven év a „késő öregkor”? Azután: egy évfolyamtárs, bizonyos Andrási Lázár „Mindent tudott, amit egyszer hallott s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében egy pici faluban, s még hatvan éves korában is el tudott mondani sort Ovidiusból /…/”. (Móricz: i.m., 43. p.) Ha évfolyamtárs volt, akkor Andrási Lázárnak az idő-viszonyok alapján 1940-ben kellett betöltenie a hatvanat, vagyis a regény megjelenése után húsz esztendővel. E jelenségek persze írhatók némi prózaírói hanyagság számlájára is, de azt hiszem, inkább arról lehet szó, hogy fiktív alakjait Móricz valóságos ismerőseiről mintázta, és Andrási Lázár valóságbeli mintaképe hatvan körül járhatott.)

            A ’most és akkor’ közti távolságot nem volna helyes időbeli különbözőségre redukálni. E két idő-index természetesen nem formális: a két tag két olyan világot jelöl, melyek hasonlítanak egymásra, de csak hasonlítanak, mert jelentősen különböznek is; a ’most’ teszi lehetővé az ’akkor’ megértését, Tolsztoj szerint egyébként a helyes megértését is. Aki az ’akkor’-ban mint jelenben volt benne, „/…/ soha, egyetlen pillanatban sem képes felmérni a lejátszódó esemény egész jelentőségét” (Harmadik könyv, Harmadik rész, II. fej., II. köt., 240. p.), ez csak lassan, idővel és végül a ’mostban’ válik világossá, a rég-elmúlt állapotában. Ha valamely eseményt vagy személyt az egykorúságban, a kortársiságban, egy adott jelenben bárki korszakos jelentőségűnek tekint, már akkor, az akkori jelenben kiderülhet az ellenkezője is: az eseménynek vagy személynek semmi jelentősége. Hiszen még következmények híján a jelentőség vagy jelentéktelenség megelőlegezett és tulajdonított értékítélet. E problémát számos történelmi regény szerzője, régóta átlátta. Például Jósika Miklós az 1839-ben megjelent A csehek Magyarországon című regényében az ’akkor és most’ valakinek vagy valaminek, valamely személy tettei és gondolkodásmódja a ’történeti megítélésének’ különbözőségét is hordozza. „Nagy emberek megítélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az utókor igen távol látja őket; az egyedül helyes mérleg létök becsének felfogására: – hatásuk eredményei.” (báró Jósika Miklós: A csehek Magyarországon, Franklin-Társulat kiadása, Budapest, é.n., I. köt., 163. p.) Az ’akkor és most’ megtett kétféle ítéletet Tolsztoj befordította a szabadság és a szükségszerűség történelemfilozófiai problémájába. Így:

Amikor egy Bickij nevű ismerős beszámolt Andrej hercegnek az Államtanácsnak a cár által megnyitott aznapi üléséről, így összegzett (elkövetvén az Olvasó által már jól ismert mértéktévesztést): „ – Igen, a mai esemény új korszakot nyit, történelmünk legnagyszerűbb korszakát – fejezte be. Andrej herceg csak hallgatta az elbeszélést az Államtanács megnyitásáról, amelyet oly türelmetlenül várt, amelynek oly nagy fontosságot tulajdonított, és azon csodálkozott, hogy ez az esemény most, amikor végre megtörtént, egy szikrát sem hat rá, sőt a semminél is semmibbnek látszik a szemében.” (Második könyv, Harmadik rész, XVIII. fej., I. köt., 491. p.) Előfordul, hogy a kortárs és szemtanú az esemény jelenidejében ráérezhet – többé-kevésbé helyesen – az éppen zajló esemény lokális vagy időleges történelmi jelentőségére. A cári kíséretben Borisz Rosztov jelen volt Tilsitben a két császár találkozója idején. „A találkozás egy óra ötvenhárom percig tartott; ekképpen is jegyezte fel azon az estén más olyan tényekkel együtt, amelyek – úgy vélte – történelmi jelentőségűek.” (Második könyv, Második rész, XIX. fej., I. köt., 433. p.) Lényeges e szempontból a ’vélte’, ’úgy látta’, ’úgy tűnt fel a szemében’ stb. szóhasználat. Természetesen Napóleonnál is csak érzésről, vélekedésről lehet szó: „Érezte, hogy amit most mond vagy csinál, az – történelem.” (Harmadik könyv, Második rész, XXVI. fej., II. köt., 192. p.)

Első publikálás dátuma: 2011-05-06 20:01:00

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info