EZ A DÉLELŐTT, tejfehér és lapos,

mint annyi minden errefelé. A szél

marginális, aláhúzza a teret. Liften

ereszkedem alá, megmártózni a piac

örömében: meleg kenyér, házitej,

olcsó fehérneműk. A kávé vizes, de

azonnal oldódik, egyperces ottlét

az öröm hőtérképén. A tér nélkülem

is időzik, jelenlétem marginális, a szél

keresztülhúz mindent, amit magam elé

mormolhatnék. A halvány utóizt sietve

vontatom föl a számban, szájpadlásom

hetedik szintjére, ahol már torkig vagyok

a szoba cinkos melegével, remélve odabenn,

valahol gyomortájon, hogy még nem késő

tejfehér súrolószert öklendezni a szemét-

ledobóba, lemeszelni azt az éjjeli nejlonzacskót,

ami ott zörög makacsul a párnám alatt, mert

egyszer csomót kötöttem rá, pedig felejteném.

 

MEGFOGOTT. Azóta nem térek magamhoz,  nem heverem ki az ujjlenyomatát,

még mindig akadnak nehézségeim a nyomolvasással, csak a kéz súlyát

méregethetem, de menthetetlenül melléfogok. Nincs az a futómű,

ami elhordaná az irhámat, hát szögreakasztom, úgyis szakad róla a víz.

 

SZAKÉRTŐI SEGÍTSÉGRE SZORULOK, a tüdőmet érte találat, ezt a végső

fúvóshangszert, amit nem érek fel ésszel, nem tudom felfogni,

mit melengettem a mellkasomon, kétségbeesett, a hiperventillációs

habogás a szám széléről folyik patakokban. Kívülről fújom, tüdő, légcső,

 

hangszalagok, ínyvitorla, ajkak, fogak, szájpadlás, nyelv. De hol van az még,

a tüdő kétséges, a hangszalagokkal torkig vagyok, mióta elfelejtettem rájuk

csomót kötni, hiába öblögetek oldószerekkel. Levonom ínyvitorlám,

ajkam a fogam közé szorítom, a nyelv a könyökömön jön ki.

 

ÁRNYJÁTÉK

 

„I was moving through the silence without motion, waiting for you

In a room without window in the corner, I found truth.”

/Joy Division: Shadowplay/

 

I.

Simára gyalul az idő. Nem akarsz

kimenni a fényre, mert ott túl sokan

vannak, és túl nagyra nő az árnyékod.

A hálóban csak a lyukakat látod,

a textúra hiányát, a vákuumot, ami

motivál, ami szippant önmagába.

Olajosnak, magvasnak gondolunk

mindent a héj alatt, pedig a lényeget

a felület barázdái rajzolják körül.

II.

Hol az az arcod, amelyik nem hord

homályos délutánokat a szemei körül,

marad-e valami  felfogható a belső  égés

végeztével, ami a pórusaidon kifér.

Számít-e, hány lépéssel, felszisszenéssel,

vagy csak hogy kilyukadsz-e valahol, ha

összetöröd a tükröket, és be mersz

nézni a csörömpölés utáni csend mögé.

A testben kotorászva születik-e más,

mint véres-fogkrémes hab,

az örvénylés ritmusára elfolyik-e minden,

ami ott van a nyelveden –

vagy a szádban romlik tovább

az is, ami nincsen. 

III.

Mire jó egy ablak és csipkefüggöny, ha

így is a jéghidegre meszelt fal futkos a hátamon.

Az unalomba fulladt naplemente fejlámpaként

ömlik a falinaptár spiráljára, egy rugóra járnak:

fény és idő. Csak bioritmusom fejlődött vissza

egy hüllő vérmérsékletéig, szembeköpni a törzsfejlődést.

A kétely beeszi magát az ínyem alá, nem tudom ez még ősz,

vagy már tavasz, mit mérlegelnék, inkább saját nyelvemre

harapok. Egynyári memóriám van, de ez nincs ellenemre,

nem rémlik, hogy valaha bármit is elfeledtem volna.

IV.

Hogy hátra vagy előre, egyfelől relatív,

másfelől mindegy. A kérdés, hogy van-e egyáltalán:

tovább. – Ami magadban mantrázva is repeszti

dobhártyádat és nincs az az asztal, mi kibírná

nem a lapok együttes tömege, hanem gerincének

fajlagos súlya okán, de ez is csak egy mondat

a sok közül. A napra rozsdás perceket, az ágyba

morzsákat szór a lemenő nap. Utolsó  fényei bal

szemembe égnek, a jobb már a sötétbe néz.

Magamat középre rendezem, gerincem kérdőjelet

kurzivál. Nem hiányzik senki.