Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)
Hiábavaló jelek
Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.
Bőség, termékenység, reménység.
Hát mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.
Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)
A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.
Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.
De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.
– Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.
A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.
– Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.
Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.
Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.
De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.
Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.
– Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.
Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.
Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.
Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg. A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.
Hétköznapi szorongásaink
Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.
-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.
Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:
-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!
Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.
Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.
Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!
Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.
És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.
Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.
És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.
Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.
Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.
Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.
Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.
Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.
A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.
Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.
Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.
Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.
Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.
Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?
Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.
Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.
A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.
Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.
Rímek egy témára
Márkus Andrásnak második kötete a Ki lesz a barna lányban?. Az első, talán még ennél is provokatívabb címmel megjelent Ámomban macskát szült a nőm, E-MIL debüt díjat nyert el, noha a költő akkoriban még tizenéves volt. Márkust akkor az erdélyi olvasóközönség és a költőtársak úgy könyvelték el, mint szókimondó és megbotránkoztató fiatalembert, aki nem fél a vulgáris, néhol pornográf szóhasználattól. Az Orbán János Déneshez köthető Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy pedig szárnyai alá vette.
A Ki lesz a barna lányban? e jól induló pályafutásnak a folytatása, és egyben Márkus saját bevallása szerint egyetemi éveinek megörökítése is. A két kötet kiadása közt ugyanis öt év telt el, s a most huszonhárom éves költő ezalatt elvégezte a matematikus-informatikus szakot, de nem távolodott el az irodalomtól, jelenleg a prózaírás foglalkoztatja.
Második verseskötetét két nagyobb egységre osztja, az első ciklus a Közgyűlés a koponyán belül, második A kolozsvári orgia címeket viseli. A kötet többszöri olvasása után sem világos, hogy e felosztásnak milyen funkciója van, sem formai, sem tematikai váltás nem történik. A versek alapvetően egy téma köré szerveződnek, ez pedig tágan megragadva a szexualitás. Az olvasó az első szövegek után vár valami fordulatra, akár formai, akár stilisztikai, akár tematikai szempontból, ám a várva-várt fordulat, vagy legalább színezet elmarad. Márkus versei ugyanis igen szegényes képet mutatnak formai-stilisztikai szempontból. Noha akad a könyvben szonett (Távszonett, Déli szonett), nagyrészt azonban a keresztrímes, négy soros versszakok jellemzőek. De nem csak verstanilag egyhangú, szóhasználata ugyancsak ismétlődő és felveti a modorosság kérdését is. Modorosságon itt azt értve, hogy a kötet megidézi valamelyest a 20. század elejének hangzásvilágát, vagy legalábbis érezhető ez a szándék, ám ez a törekvés mégsem válik egyértelművé, letisztulttá. Kimerül néhány szófordulatban, megszólításformákban („Urak!”), vagy éppen a város elidegenítő ábrázolásmódjában („Megírom én ma Pesten / első személyű versem. / E nagyváros-magányban / arcom tömegbe festem.” Elsőszemélyű vers). Ennél tovább azonban nem lép, a szövegek pedig nem igazolják ennek az attitűdnek létjogosultságát. Példával illusztrálva, a Séta a nagyúrral című szövegben, a szóhasználat okán megidéződik Ady, de ennek a nagyúrnak „nője félrejárt / és szájába jobbágyfaszt kapott”, így a párhuzam hamar megbicsaklik, nem egyértelmű az Adyhoz való kötöttség. A vers folytatásában az úr-pór szembenállás folytatódik; „Ezért hát küldjön, ó Nagyúr, / halált az asszonyára. / Nem bármiképp, hanem balul: / a pór, kitől ő úgy vadul, / az fojtsa őt faszába.” Több probléma is felmerül ebben a pár sorban, az első a fent említett modorosság kérdéshez kapcsolódik, miért ír egy fiatal fiú a huszonegyedik században jobbágyról, úrról, pórról? A szöveg nem teszi egyértelművé e szerepek fontosságát, megjelenését, a stílusimitáció kérdése pedig fel sem merül. A másik, talán még ennél is zavaróbb a balul-vadul rímpár, hiszen a balul szónak szemantikailag itt igen problémás a helye és szerepe. Talán ezen a példán is látható, hogy Márkus verseiben néhol a rímek a jelentés kárára válnak.
Zavarba ejtő néhol egy-egy cím is, vagy a szöveg teljes szétesése, előbbire példaként a 123903082005 címmel ellátott szöveg, utóbbira pedig Az átszállás után említhető. A számsoros vers nem a számok léte miatt zavaró, hiszen akár Tandorinál, vagy Orbán János Dénesnél is megszokhattunk hasonló jelenséget. A probléma itt a cím szöveggel való kapcsolatával van, pontosabban a kapcsolat hiányával. Orbán János Dénesnek a 865616 verséből kiderül, hogy a cím egy telefonszám, de Márkus András versénél legfeljebb arra gyanakodhatunk, hogy egy dátum-megjelölésről van szó, a szöveg pedig (természetesen az asszony és pór szavakkal fűszerezve) egy önkielégítésről szól. Az átszállás után pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen, csókávál, szánnal, kánonnal, lábnyommal, csupa széttartó, egymástól idegen motívum, amely végül nem áll össze, nem egészíti ki egymást, s noha érződik, hogy ebben a szövegben a szánt és a csókát is szimbólumnak szánták, valójában kusza sorokat kapunk a szimbólumok helyett.
Ugyanakkor egy-egy szöveget kifejezetten jó ötletek köré szerveződnek, s itt még az önirónia is előkerül. Ilyen a Felezővers, mely utolsó versszakában a következő áll: „Ajánlom hát, hogy árnyékszéken ülve / Fogyasszák lírám, mely szintúgy ott terem / S ha Isten óvj! Tán kendő sem kerülne / Folyós faron dalom legyen selyem.”. A megéhezés pillanata szintén a jobban sikerült versek közül való, ügyesen egybejátssza a női testet és a sült csirkét; „megengedem magamnak / a bal (fehérebb) mellét.”. A Könnyelmű e.-nek-ben az utolsó sor hat váratlanul, s formája is az izgalmasabb versek közül való. Márkus intertextek bevonásával is eljátszik, Dracoste című versében például József Attila vonatkozásra találhatunk („a vénuszdomb is aluszik / máma már nem remeg tovább”).
A Ki lesz a barna lányban?-t azonban összességében nem a bravúros megoldások, találó ötletek, izgalmas nyelvi megformáltság jellemzi. A kötetről nem mondható el, hogy szókimondó és megbotránkoztató jelenség, hiszen témáiban, nyelvezetében nem hoz újat előző kötetéhez képest. Erénye néhány szellemes ötlet, egy-két önironikus mozzanat, az írni akarás fiatalos lendülete, azonban bátrabban próbálkozhatna új témákkal, más formákkal. Ki tudja, várjuk meg a prózakötetet.
Márkus András: Ki lesz a barna lányban?, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.
Tóth Kinga versei
nem érinti tabu a válla lóg ki
ma nem mutatja meg a nyakán
kiütés megmarta a macska
előzőleg ebben az ágyban aludtak
allergiás rá nyikorog farostlemezekből
van körbeszögelve vagy kalapálva
végig keretes mint egy franciaágy méretű
koporsó közel a plafon is deszkát sem
vesznek bele forgolódik mindkettő
a kanapé alul lesz a megoldás de akkor
nem marad hely még ennyi sem hova
teszik a ruhát száradni asztal van
kettő azt nem használja egyikük sem
hova teszik a ruhát pedig nagy
helyen van pont ideális de sosem használtak
a kollégiumban is az ágyon tanultak meg
ott is ettek ahogy a macskák
az alomban mindent el lehet intézni
emlékszik az ingára spanyol inkvizítor
lengette egy bűnös fölött
bűnre született az inga felhasít
a szívből kifröccsen a felesleg
mindenképp üdvözül ezt olvasta
emlékszik sok mesekönyve van
előre tudja.
unja, kérdi lemegy-e a szex
vagy egyszer beszélünk kipattant
a billentyűzet le kell faragni a csavarokból
azt mondja attól még működni fog
ha elhiszi várnia kell mire ír
ezt nem engedheti meg
mennek a napok csőtörés van ömlik
a szar a beszélgetések alatt nézi
a leveleket a másikkal kellene
aludni
Fóka, malac, nő, mókus, gyerek
2007-ben az Udvariatlan szerelem több szerkesztőjével együtt meghívtak minket egy tévés kulturális műsorba. Honnan jött a dolog? Hogy találtunk rá ezekre a versekre? Nem szégyellték-e a trubadúrok a saját trágár verseiket? Nem szégyellték, feleltünk mosolyogva. Nem mondanánk-e mi itt ki egy trágár szót? – kérdezte a műsorvezető. Mért is ne? Kimondtuk, jó móka volt.
Ám a műsorvezető emelte a tétet. Nem érezzük-e, hogy ez a prűd és merev magyar irodalom gúzsba köt minket? Hogy korlátozza a szabadságunkat?
Rámeredtünk. Mindeddig úgy éreztük, hogy a szabadságunkat néhány nagyon is eleven megmondóemberen kívül nem fenyegeti senki és semmi. De aztán rájöttünk, vagy legalábbis én rájöttem, mire gondol: itt van ez a sok szakállas klasszikus, akik mindenféle közösségi témákon rágódtak évszázadokig, ahelyett, hogy itt és most velünk együtt, bátran, becsületesen…
– Nem, nem érezzük úgy – feleltem.
A trubadúrok obszcén versei még nem jelentek meg különálló antológiában. De a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – szerencsére – számos nagy mű második vagy harmadik vagy éppen sokadik remek fordítása is megjelent (Shakespeare, Dante, Lewis Carrol, Calderón, Rabelais), tehát számos remek alkalom teremtődött meg a kortárs irodalom és a klasszikusok ütköztetésére.
Mik a „hibái” Arany Jánosnak, Kosztolányinak, Babits Mihálynak? Természetesen lehetnek „hibáik”, de mért ne lehetne akár egy „hibátlan”, egy maga nemében tökéletes műfordítás mellé egy másikat, egy ugyanolyan jót is odatenni? Hiszen a műfordítás nem boxkesztyű, amit valami „korszerű” értelmezésének nevében azért viselünk, hogy egy másik műfordítót „kiüssünk”. Mert lehetséges persze, hogy a Babits képviselte „kultúrkereszténység” idejétmúlt, és az is, hogy ennek a felfogásnak a nyomai megtalálhatók az ő Commedia-fordításában, de hát az ő műfordítása egy autonóm műalkotás, tehát nem lehet a benne tükröződő eszmék nevében se „leírni”, se lebecsülni.
A rabszolgaság még kevésbé trendi, mint a „kultúrkereszténység”, de senkinek nem jutna eszébe, hogy – mondjuk – az Iliászon ezért „igazítson”. Ámde a magyar műfordításkritika még nem jutott el odáig, hogy nagyszámú olvasóban tudatosítsa, egy jó műfordítás nem pusztán a „hitelessége” vagy a „korszerűsége” miatt lehet eleven és nagyszerű.
Pedig nagyon jól tudják ezt a műfordítók is. És nemcsak azért, mert maguk is szívvel-lélekkel benne élnek a magyar irodalomban, hanem mert saját érdekükben is óvakodnak is attól, hogy az olvasók boxkesztyűsen, valamilyen klasszikust „kiütve” képzeljék el őket. Hiszen ha a fordítót nem autonóm alkotónak tekintjük, hanem csak egy értelmező közösség illusztrátorának, akkor ez az azzal jár, hogy a kortárs fordító műve is addig marad eleven, míg valamilyen „szaktekintély” meg nem találja a következő helyes kulcsot Shakespeare, Dante vagy Rabelais értelmezéséhez. És ki jár jól ezzel? Hiszen magunkat ismerve hamarosan lesz nekünk „korszerű”, balos és jobbos Shakespeare-ünk, ifjúsági és felnőtt Shakespeare-ünk…
Na ne!
De ha már itt tartunk, vajon felszabadítóbb vagy inspirálóbb-e ennél a nőirodalom kritikai visszhangja?
Az eltelt húsz év jelentős fejleményei között szokták elkönyvelni a magyar nőirodalom kibontakozását és virágzását. Pedig nőíróink mindig is voltak, már a nőirodalom legkérlelhetetlenebb kritikusa, Gyulai Pál is úgy vélte, bizonyos „intim témák” (bölcső, anyaság, családi élet) kifejezése miatt elkerülhetetlen, hogy nőket is eltűrjünk az irodalomban. Gyulai hírhedten keményfejű és korlátolt kritikus volt – de vajon jutottunk túl rajta?
A mai „intim témák” is nagyon megváltoztak Gyulai Pál korához képest. Ám vajon a nőírók hozzáférhetnek-e társadalmi témákhoz, kimerészkedhetnek-e a „női intimitás” sáncain túlra? A kérdés minden bizonnyal bonyolult, de tény: Galgóczyt és Tormayt még mindig megvető hallgatás sújtja, és annyi jelentős társadalmi regény szerzője, Szabó Magda csak a nyugat-európai sikereinek köszönhette, hogy mint a Kádár-kor bestsellerírója és vidéki nagymamák kedvence a 90-es években nem fakult ki az emlékezetünkből. Az Ajtót, Szabó Magda Femina-díjas regényét nem bátor magyar nőkritikusok fedezték fel, hanem franciák, a nyugat-európai sikerig semmilyen komoly itthoni visszhangja nem volt a regénynek. És ott vannak még a nem magyarul alkotó, de magyar származású nőírók! Agota Kristoffal kapcsolatban még egy bulvárszintű értékelésnek is helye lehetne. Egy munkásnőként dolgozó, emigráns írónő rangos pártfogók, ösztöndíjak nélkül elért sikere Magyarországról nézve nemcsak majdnem hihetetlen, hanem erkölcsileg is roppant felemelő.
De mi a helye a nőknek az irodalmi közéletben? Hiszen többekben felmerült, hogy egy nők által irányított irodalmi élet szabadabb, befogadóbb, a kulturkampfban talán kevésbé serény, de a társadalom felé nyitottabb lehetne. Erre azonban kevés az esély. Az ideális nőíró sokak szerint még mindig „nőtémákban” merül el, de közben azért tart egy bakancsot a szekrényében, hogy arra masírozzon (belépjen, kilépjen, felvonuljon) amerre a férfiak irányítják. Hogy létezne bármilyen hasonlóság Gyulai Pál nőíróeszménye és a mai, minden tekintetben korszerű irodalomfelfogás között…? Belegondolni sem merünk…. A feltételezés is malacság, sértés vagy egész egyszerűen gondolatbűn lenne.