Július 24.

Csak hogy tudd: Stilton nyomozó ma felhívta Misty-t. Meg akarja látogatni Peter-t.

Meg akar látogatni téged.

„Mikor halt meg az apósa?” – kérdezi a telefonban.

Misty körül a padló, az ágy, az egész szoba zsúfolásig van festéknedves galacsinokkal. A barna bevásárlószatyor, amiben hazahozta a festő-holmijait, most csordultig van használt, azúrkék és Winsor-zöld vattával. A grafitceruzáit, az olajfestékeit, az akriljait és a vízfestékeit mind elpazarolta – hogy szemetet csináljon. A zsírkrétáiból meg a pasztellkrétáiból olyan apró csonkok maradtak, amiket már megfogni sem lehet rendesen. A papírja is majdnem elfogyott.

Amit nem tanítanak meg a képzőben, az az, hogy hogyan fess és telefonálj egyszerre. Misty, egyik kezében a telefonnal, másikban az ecsettel, azt mondja: „Peter apja? Tizennégy évvel ezelőtt, nem?”

A keze élével maszatolva a festéket, a hüvelykujja begyével keverve a színeket, Misty, olyan pocsékul, akárcsak Goya, kezdi teljesen átadni magát az enkefalopátiának. A süketségnek. A depressziónak. A  bőrmérgezésnek.

„Nincs rá bizonyíték, hogy Harrow Wilmot halott” – mondja Stilton nyomozó.

Hogy hegyes legyen az ecset vége, Misty forgat rajta egyet a szájában, majd így szól: „Szétszórtuk a hamvait. Szívroham volt. Talán agytumor.” A nyelvén érzi a festék savanyú ízét; a szín megcsikordul a hátsó fogai közt.

Stilton nyomozó pedig azt mondja: „Nincs halotti bizonyítvány.”

„Talán csak megrendezték a halálát” – mondja Misty. Kifogyott az ötletekből. Grace Wilmot és dr. Touchet: ezen a szigeten minden az agykontrollról szól.

„Hogy érti, hogy megrendezték?” – kérdezi Stilton.

A nácik. A Klán.

Egy 12-es vastagságú teveszőr ecsettel napfényt varázsol minden egyes tökéletes hullám tetejére. Tökéletes görbék, egyenes vonalak, pontos szögek – Angel Delaporte megbaszhatja.

Csak a miheztartás végett: a papíron az idő pont olyan, amilyennek Misty szeretné. Tökéletes.

Csak a miheztartás végett, Stilton nyomozó megkérdezi: „Miből gondolja, hogy az apósa megrendezte a saját halálát?”

Misty azt mondja, csak viccel. Hát persze, hogy Harry Wilmot halott. Egy 4-es vastagságú mókusszőr ecset segítségével árnyékolja az erdőt. Napokat pazarolt el ebbe a szobába zárva, és bármit is csinált, feleannyira sem sikerült jól, mint az a vázlat egy székről, aminek elkészítése közben összeszarta magát. A Waytensea-kilátónál.

Egy hallucinációtól fenyegetve. Csukott szemmel, ételmérgezéssel. Az egyetlen szkeccs, amit eladott szaros ötven dolcsiért.

„Ott van még?” – kérdezi Stilton nyomozó.

„Definiálja az ’ott’-ot” – mondja Misty.

„Menjen. Látogassa meg Peter-t” – mondja. Tökéletes virágokat helyez a tökéletes mezőre egy 2-es vastagságú nejlonecsettel. Misytnek fogalma sincs, hol lehet Tabbi. Hogy éppen dolgoznia kellene-e, nem érdekli. Az egyetlen, amiben biztos, hogy alkot. Nem fáj a feje. Nem remeg a keze.

„A gond csak az” – mondja Stilton – , „hogy a kórház ragaszkodik hozzá, hogy maga jelen legyen, amikor meglátogatom a férjét.”

Misty azt mondja, az lehetetlen. Festenie kell. Fel kell nevelnie egy tizenhárom éves gyereket. Már két hete migrénje van. Egy 4-es vastagságú cobolyszőr ecsettel szürkésfehér sávot húz, keresztül a mezőn. Kövezetet a fűre. Gödröt ás. Alapot süllyeszt.

Az ecset a szeme előtt öli meg a fákat és hurcolja le őket a papírról. Misty barna festékkel vág bele a mező lejtőjébe. Misty újrarendez. Az ecset beleszánt a fűbe. A virágok eltűnnek. Fehér kőfalak emelkednek ki a gödörből. A falakban ablakok nyílnak. Torony magasodik. Kupola duzzad az épület közepe fölött. Lépcsők futnak le a kapualjból. A teraszok mellett korlát. Még egy torony. Egy másik szárny szétterjeszkedik, hogy még többet eltakarjon a mezőből, és háttérbe szorítsa az erdőt.

Ez Xanadu. San Simeon. Biltmore. Mar a Lago. Ez az, amit a gazdagok építtetnek, hogy biztonságban legyenek, egyedül. A hely, amiről azt gondolják, boldoggá teszi majd őket. Ez az új épület egy gazdag ember meztelen lelke. Egy pót-menyország azoknak, akik túl gazdagok ahhoz, hogy valóban éljenek.

Bármit lefesthetsz, mert az egyetlen, amit leleplezhetsz, az te magad vagy.

„Maradhatunk a holnap három órában, Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Szobrok tűnnek fel az egyik szárny tökéletes tetővonalán. Medence nyílik az egyik tökéletes teraszon. A mező majdnem eltűnik, ahogy egy újabb lépcsősor fut le a tökéletes erdő széléig.

Minden egy önarckép.

Minden egy napló.

„Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Kacsok kúsznak fel a falakon. A palatetőből kémények sarjadnak.

„Misty?” – mondja egy hang a telefonban. „Kérvényezte valaha is, hogy megnézze a férje öngyilkossági kísérletére vonatkozó orvosi vizsgálat anyagát? Nem tudja, honnan szerezhetett altatópirulákat?” – kérdezi Stilton nyomozó.

Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András