És Tiszai professzor? Megfeledkeztem volna tömjénfüstös-arisztokratikus alakjáról, szemöldökrándító pillantásáról, a pénteki könyvtárlátogatásokról, az azóta is félretéve várakozó ifjúkori esszékötetéről? Ó, dehogy. Miként számtalanszor felidéztem magamban azokat az eszeveszett őszinteséggel kimondott szavakat is, melyekkel kezdetét vette ez a történet. Hogyan tehettem? Miféle őrült pillanat volt, mely félresöpörte a kommunikáció minden szabályát, mely arra sarkalt, hogy fölfedjem szívem szégyenletes tartalmát előtte? S ha akkor nem is jutott eszembe megfontolni viselkedésem következményeit, most zavartkeltő kényszerűségként állott előttem a következő találkozásunk ama pillanata, mikor a legbenső titkaim után a műhelymunkám tématervéről kell beszélnem vele. Márpedig az idő sürgetett: a tanulmányi osztály elfogadta ugyan a késői jelentkezést, de a tanszéki szabályzat szigorúbb rendje nem tette lehetővé a további halogatást.
Tehát kriminálpszichológia, állapítottam meg még egyszer, utoljára, mikor a könyvtár liftjének tükrében megigazítottam a rakoncátlan hajfonatokat. Ki hitte volna, hogy ez lesz az a tudományterület, amelytől a boldogságomat remélem, tűnődtem el, amíg a katalógusból összeállítottam a bibliográfiát. Ki hitte volna, hogy lesz valaha szerelmi oka is e szakterület kutatásának, tettem föl ezt az eretnek kérdést, amint a terebélyes könnyezőpálma melletti asztalhoz ültem – elsőéves korom óta itt tudok a legjobban gondolkodni. S valóban, mire lementem meginni a délutáni kávét, melyhez aznapra a limonádé és a málnaszörp közül a második adatott, világosan ott állt előttem ez a szó: viktimológia. Ez lesz hát az utam. Csak tudnám, hogyan hozom össze ezt az intellektuális problémakörrel, hiszen egyetlen jelét sem találtam annak, hogy vizsgálható volna ilyen szempontból. De hát mit bánom én, ha át is kell értékelnem az egész krimilálpszichológiai hagyományt, csak a Felügyelőt elbűvölhessem valahogy. A pszichológus magatartásával kezdtem a tématervet, hadd örüljön Tiszai professzor, és állítom, hogy soha nem fogtak még körül olyan stiláris aggodalommal ilyesféle fogalmazványt, mint én ezt a vázlatot. Ő fogja olvasni. Az első tárgy lesz, mely a közegébe kerül tőlem: a táskájába az asztalára, a fiókjába, akárhova.
Miben határozható meg a pszichológusi magatartás helyes volta? Elsősorban abban a viszonyban, amely a kutatás témájához köti őt, pontosabban a kutatás ama folyamatában, amely a megismerés természetes módjához igazodik, vagyis engedi érvényesülni azt a formát, melyben a téma megteremtheti saját megértésének feltételeit…
A pszichológusi magatartás helyes volta – ennek meghatározásával kell kezdeni, hiszen ez által jön létre az a viszony a kutató s témája között, mely a megismerés természetes módjához igazodó folyamatban érvényesíti a tárgyhoz illő sajátos megértés feltételeit megteremtő formát…
A kutatás folyamatában, melyben sajátos viszony jön létre a pszichológus és témája között, csakis a megismerés természetes módjához igazodó formát lehet érvényesíteni, azt, amely által a tárgy megteremti saját megértésének feltételeit: ebben határozható meg a magatartás helyes volta…
Abban a viszonyban, mely a kutató s tárgya között jön létre, a pszichológusi magatartás helyes voltát elsősorban annak a formának az érvényesítése adja, amely a megismerés természetes módjához igazodik, s amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…
A pszichológusi magatartás helyes volta abban határozható meg, hogy a kutatás folyamatában a megismerés természetes módjához igazodva azt a formát érvényesíti a közte és témája között kialakult viszonyban, amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…
Mi határozza meg a pszichológusi magatartás helyes voltát a kutatás folyamatában? Az a viszony, mely a megismerés természetes módjához igazodva jön létre közte és témája között, s az a forma, amelynek révén a tárgy saját megértésének feltételei által érvényesül…
A pszichológusi magatartás helyes voltát a megismerés természetes módjához való igazodása határozza meg: ezáltal érvényesíti azt a viszonyt maga és témája között a kutatás folyamatában, melynek során a megértés a tárgy saját feltételei nyomán formálódik…
Hajnalra elkészültem a tématervvel. A viktimológia pszichológiája akaratlanul is érdeklődést keltett bennem: nem találtam különösebben dekoratív témakörnek, de az hamarosan láthatóvá vált, hogy kevéssé kutatott problémára bukkantam, ami nagy szabadságot ad nekem. És ennyi tulajdonképpen kezdetnek elég is volt. Jobban izgatott a Tiszai professzorral való találkozás – mivel külsős területet választottam, a tanszék szabályai szerint neki kellett jóváhagynia a tervezetet. Vannak helyzetek, melyek kísértetiesen hasonlítanak az általános lélektan szigorlatra: kiszámíthatatlan, mi történik majd odabenn. A negyedik emelet felé véve az irányt úgy éreztem, kifelé megyek mindabból, ami kiszámítható, a józan ész határain belül elképzelhető, végiggondolható. A tömjénfüstöt messziről érezni lehetett, még mielőtt befordultam volna a bal oldali keskeny folyosóra, melynek végében Tiszai professzor szobája állt. Elmosolyodtam. Tiszai végtére is ismerős terep nekem – gondoltam, s szinte jókedvem kerekedett –, nem hiába olvastam el majdnem minden föllelhető írását ebben a félévben. Mit árthatna nekem? Jobban ismerem én őt, mint ő engem.
– Mindjárt nem fog ennyire füstölni – kezdte meg a beszélgetést azzal, hogy újra megtömte pipáját, és egy erőteljes mozdulattal félrecsapta a füstöt.
Valami miatt meghatott ez a mozdulat. Kívántam, minél többször ismételje meg. Hosszú percekre a tématervbe mélyedt, majd a szokásos szemöldökrándító pillantásával rámnézett. Mélyreható tekintet volt, de semmi esetre sem bántó vagy bizalmaskodó. Inkább kemény, őszinte érdeklődésről árulkodott, melyet áthatott ugyan egy villanásnyi kedélyesség, de végig feszült maradt. Igyekeztem állni e tekintetet. A helyzet annyira erotikus volt, hogy föl sem fogtam igazán a jelentőségét.