Neked mondom, hátha én is tanulok belőle…
Az az igazság, hogy minden téren, minden problémában egyre inkább tehetetlennek, ezért marha feleslegesnek érzem magam. Tehetségtelennek. Persze, az én koromban már nem engedheti meg magának az ember, hogy képtelennek tartsa magát az írásra. Ez már műveltség, önfegyelem, akarat és tudás kérdése is. Az embernek tudnia kell leszarnia a saját elképzeléseit, a világ állását, az ország hangulatát, a saját lehetetlen anyagi állapotát. A profi az profi. Az ír, ha kell ha nem, majdnem olyan már, mint a dilettáns, aki szintén. Ha kell, ha nem. Fossuk a szót. Ugyanakkor a tehetséges ember nem azért ír, hogy úr legyen, nem is azért, hogy megjelenjen, hogy olvassák, hogy valami hatást gyakoroljon a
világra… nem. Akkor? Miért? Ki tudja már, minek ír, aki írni tud? Talán megszokásból. Muszájból. Sorsból. Hitből? Tehetséges ember nem a sikerre megy. Tehetséges ember nem megy már semmire.
Bár a siker csak annyi, amennyit a közönség belőled megért, és az nagyon kevés. Így mondja Márai. De már közönség sincs.
Elmondom mi van.
Negyvenkét éves vagyok, és van egy rossz mosógépem. A kedvesemhez hordom át a szennyest. Mert van kedvesem. És persze van egy lakás, ahol a rossz mosógépem áll. Tehát van fedél a fejem a felett. Nincs lakáshitelem. Ez tehát nem panasz. Csak tény. Hogy máshová hordom a koszos ruhát. Ahogy ma mindenki. Képletesen persze.
A liberális értelmiség a “nácikhoz” viszi. Akiket lenáciznak – ha azok, ha nem -, kézenfekvően a zsidókhoz. (Elgondolkodom, vajon ezt is idézőjelbe kéne-e tennem, hogy értsd, nem vagyok antiszemita. Mégsem. Ez nem szitokszó.) Persze, nem mindenki olyan, mint a kedvesem vagy édesanyám, nem mossák ki a másik szennyesét, explicite a magukét sem.
Kurva nagy kosz van.
És ahol kosz van, ott kosz van a fejekben, a kéz redőiben, ott kosz van a tiszta lapban. Egy mondat. Érted? Dehogy érted, testvér! Nem a zsarnokságra gondolok. A szó szoros értelmében arra gondolok, hogy ma, amikor mindenki olyan végtelenül tehetséges, művelt és okos – és mind megírja, hogy a többiek miért nem tehetségesek, műveltek és okosak – én nem tudok már leírni egy mondatot félelem nélkül. Nem megtorlásról tartok, Te rajtam nem tudsz semmit megtorolni. Attól félek, hogy tehetségtelen és alkalmatlan vagyok, mert nem szándékolok szónoklatokat mondani, hadüzeneteket írni, tréfás metaforákba csomagolni az ellenvéleményemet. (Elegem van a súlyos bizánci gesztusokból, szépek, de romlottak, szívtelenek. Nem festményeket kell megrendelni, hagyni kéne az életet megfesteni. Elegem van a nérói őrületből, a pusztulás pompájából is.) Sem elég laza, sem elég patetikus nem vagyok. Hogy értsd, elmondom mi történt tegnap. Éjjel jöttem haza Óbudán, kezemben három sajtburger- az én vétkem, az én igen nagy vétkem, s hozzá utolsó forintjaim! – , sorban álltam miattuk az autók között – még ez is! -, amikor is az Újlaki templom után egy garázs lejárat lépcsőin, a meleg léghuzatban félig éber, félig alvó hajléktalanokat pillantottam meg. A szemem sarkából. Tovább mentem, vitt a magam éhsége, fáradtsága – egész nap próbáltam elintézni valamit, valaminek a létrejöttét megalapozni, persze nem sikerült semmi, semmi nem úgy sikerült, hát ittam, na, ittam -, nem akartam törődni velük. De éreztem, hogy az egyik csak néz utánam. Nézte a zacskót, a három hamburgerrel. Nézte, hogy hogyan fogok majd enni. Nézte, hogy böfögök utána, jóllakottan, a kötelező cigaretta előtt, az ágyban, a kedvesemnél mosott tiszta ágyneműn. Én azt hiszem, ez a nézés állított meg. Visszafordultam, a hamburgereket megosztottuk. Ő enni kezdett. Én tovább indultam haza. És nem beszéltünk. Ha ezt a csendet meg tudnám írni, akkor tehetségesnek tartanám magam. Akkor úgy érezném, hogy érdemes. Akkor is, ha nem közölnek sehol. Ha közölnek, de nem fizetnek érte. Ha nem értenek, akkor is. Ezt a csendet… Amit csak csámcsogás és cipőkopogás zaja tör meg. Kicsit később. De én félek attól, hogy ezt a csöndet nem tudnám megírni. Ehhez a csöndhöz, amire szükségünk volna, egyként magyarnak, ehhez én kevés vagyok, barátom. Ehhez már kellenél Te is. Most nem tudom, megértesz-e engem, vagy csak jár az agyad, hogy miről is próbálok beszélni…? Pedig éppen azt mondom, hogy próbálj megérteni. Anélkül nem megy. Én nem fogok visszaköpni, ha leköpsz, amiért azt állítom, hogy olyan világban élünk, amiben Kertésznek is, meg Csurkának is igaza van. Olyan ez, mint a lágy viasz. Mindenki ujja nyomot hagy benne. (A dilettáns kommentelőből előtör az intellektuális fenevad, és saját létbizonytalanságának félelmeit gépeli ki magából lázas indulattal. A profiból meg elősettenkedik az ősember. A művelt zombi. A horda szónok. Vagy az in usu hordár.) De miből fakad ez az egymás elleni felzúdulás? A( új) magyar demokrácia pubertáskorából? Ebből az énkép alakító, önmagát kereső, drámai harcból és analízisből, melyben mindenki eszeveszetten keresi önnön identitását, eredetét, múltját, az ősei múltját, amiket mind elvettek tőle, amiket mind letagadtak előtte, amiket mind elfojtott magában, mint egy gyerekkori traumát? Vagy a kultúra hiányából?
(Nemzetinek lenni nyelv, kultúra dolga. Nemzetinek lenni az anyaföld fogalmának megértése is. Azé a földé, mely etet, amiben őseid nyugszanak, ami nyelvnek és kultúrának hazát (házat) adott. Nemzetinek lenni – megérteni a nemzet tagjait. Az ősök őseit, a múltat. Én tudom, hogy nem mindenki tehet arról, ha hontalanná válik a hazájában – elszakítják a gyökereit. Nincs szülőföldje, csak lakáscíme, valahol, bárhol, ahová elsodorta a gond. “A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb utóbb a szülőföldre, a “szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta.” Így ír Illyés. És gyanítom, a világ is ebből a házból megismerhető, “széles gyűrűkben”, “mint a hullám a vízbe dobott kavics körül”. S aki maga sem tudja honnan való, azazhogy micsoda, honnan tudná az másról, hogy miféle, s hová való. Határtalanok vagyunk és boldogtalanok. Tantaluszi kín. Mindent megkaphatunk, de semmink sem marad. Személyes ügyünk a történelem, cserébe nem vesztettünk mást, csak személyes életünk. S ez nem pusztán belügy, azt hiszem.)
Ma mindenki ahhoz beszél, aki meghallgatja. Ha azt mondom: nemzeti, mindenki érteni vél valamit. Egészen meglepő élmény, amikor nem. Amikor egy ember, mondjuk Badacsonyban az egyik borozó előtt, nem ért ezen semmit. Ez neki természetes. Sem cinkosság, sem cinikusság nem tör ki belőle. Egyszerűen nem döbbenti meg, hogy magyar. Ez persze nem túl korszerű. Olyan tizenkilencedik századi stichje van. Szóval. Érezni igen kevesen érzik, hogy a szó, ez a múlt, ez a történelem, ez a kultúra mit is jelent. (Persze ma nem sikkes megértőnek, figyelmesek, gondolkodónak lenni, még egy opportunistának is magasabb erkölcsi státusa van, mint annak, aki igyekszik elválasztani az ocsút a tiszta búzától. Nehezebb is, mint szériában zsidózni és fasisztázni, az igaz.) Na, azon kevesek csöndje, amit nem tudok szavakba önteni. Abban a józan, szeretetteli csöndben nem hallatszik sem az amit én mondok, sem az, amit Te. Hiába is ordibálunk. Az a csönd más.
Van más csönd. Zajos és makacs és fiatal. Elmondom ezt is. A Pesti Magyar Színházban jártam nemrégen, egy, az Akadémia megmentésére rendezett gálaműsoron. (A gálára nem ültem be, bevallom fáradt voltam hinni, fáradt voltam, ha most szégyenlem is.) Maradtam a “Gobbiban”, a kis sarki művészcsehóban. Maradtam az ott lármázó ifjúság között. Az első, amit megláttam a falon, a Megmaradni plakátja volt. Csurka István írta, 1988-ban. (Tanult publicista ilyenkor odaírja, hogy “no comment”, művelt pedig azt, hogy (sic!). Hát (sic!). Én tudom, hogy már akkor háború volt. Én tudom, hogy háború van az Új Színházért, a Pesti Magyarért, a magyar drámáért, a magyar kultúráért, de még emlékszem arra, hogy akkor béke is volt. Béke és Advent a Hargitán. És valahol béke van ma is. Azokban a zabolázhatatlan “gyermekekben”, akik ott a Gobbiban, ott a Pesti Magyar színpadán, a bölények nyomában a lépcsőfordulóban színházról, életről vitáztak, egyetlen nagy, szerelmes háborúban. Mert abban a háborúban igenis béke van. Nem zsíros, fáradt, füstös, áporodott ügyeskedés, kémek és szárnysegédek játékai, nem “odamondások” és cáfolatok, nem sértődések és ellentámadások, hanem virtus. Hit, akarat, álom zajgása. És ebben a zsongásban, ebben a hangzavarban az emberben csönd terem.
Hát ezekben a csöndekben még azt is elhiszi az ember, hogy nagyon, halaszthatatlanul fontos, hogy nekiveselkedjen megint. Hogy írjon. Csak lassan. Csak keveset. Abban a csöndben végre újra egyértelmű a gondolat, mint viaszban a kanóc. Abban elővilágol valami újra, apró fénnyel, persze, mint gyertyán a láng.
Abban a csöndben nem érzi feleslegesnek magát az ember, mert tudja, hogy ami felesleges, az mind kívül maradt.
