Márkus Andrásnak második kötete a Ki lesz a barna lányban?. Az első, talán még ennél is provokatívabb címmel megjelent Ámomban macskát szült a nőm, E-MIL debüt díjat nyert el, noha a költő akkoriban még tizenéves volt. Márkust akkor az erdélyi olvasóközönség és a költőtársak úgy könyvelték el, mint szókimondó és megbotránkoztató fiatalembert, aki nem fél a vulgáris, néhol pornográf szóhasználattól. Az Orbán János Déneshez köthető Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy pedig szárnyai alá vette.

A Ki lesz a barna lányban? e jól induló pályafutásnak a folytatása, és egyben Márkus saját bevallása szerint egyetemi éveinek megörökítése is.  A két kötet kiadása közt ugyanis öt év telt el, s a most huszonhárom éves költő ezalatt elvégezte a matematikus-informatikus szakot, de nem távolodott el az irodalomtól, jelenleg a prózaírás foglalkoztatja.

Második verseskötetét két nagyobb egységre osztja, az első ciklus a Közgyűlés a koponyán belül, második  A kolozsvári orgia címeket viseli. A kötet többszöri olvasása után sem világos, hogy e felosztásnak milyen funkciója van, sem formai, sem tematikai váltás nem történik. A versek alapvetően egy téma köré szerveződnek, ez pedig tágan megragadva a szexualitás. Az olvasó az első szövegek után vár valami fordulatra, akár formai, akár stilisztikai, akár tematikai szempontból, ám a várva-várt fordulat, vagy legalább színezet elmarad. Márkus versei ugyanis igen szegényes képet mutatnak formai-stilisztikai szempontból. Noha akad a könyvben szonett (Távszonett, Déli szonett), nagyrészt azonban a keresztrímes, négy soros versszakok jellemzőek. De nem csak verstanilag egyhangú, szóhasználata ugyancsak ismétlődő és felveti a modorosság kérdését is. Modorosságon itt azt értve, hogy a kötet megidézi valamelyest a 20. század elejének hangzásvilágát, vagy legalábbis érezhető ez a szándék, ám ez a törekvés mégsem válik egyértelművé, letisztulttá. Kimerül néhány szófordulatban, megszólításformákban („Urak!”), vagy éppen a város elidegenítő ábrázolásmódjában („Megírom én ma Pesten / első személyű versem. / E nagyváros-magányban / arcom tömegbe festem.” Elsőszemélyű vers). Ennél tovább azonban nem lép, a szövegek pedig nem igazolják ennek az attitűdnek létjogosultságát. Példával illusztrálva, a Séta a nagyúrral című szövegben, a szóhasználat okán megidéződik Ady, de ennek a nagyúrnak „nője félrejárt / és szájába jobbágyfaszt kapott”, így a párhuzam hamar megbicsaklik, nem egyértelmű az Adyhoz való kötöttség. A vers folytatásában az úr-pór szembenállás folytatódik; „Ezért hát küldjön, ó Nagyúr, / halált az asszonyára. / Nem bármiképp, hanem balul: / a pór, kitől ő úgy vadul, / az fojtsa őt faszába.” Több probléma is felmerül ebben a pár sorban, az első a fent említett modorosság kérdéshez kapcsolódik, miért ír egy fiatal fiú a huszonegyedik században jobbágyról, úrról, pórról?  A szöveg nem teszi egyértelművé e szerepek fontosságát, megjelenését, a stílusimitáció kérdése pedig fel sem merül. A másik, talán még ennél is zavaróbb a balul-vadul rímpár, hiszen a balul szónak szemantikailag itt igen problémás a helye és szerepe. Talán ezen a példán is látható, hogy Márkus verseiben néhol a rímek a jelentés kárára válnak.

Zavarba ejtő néhol egy-egy cím is, vagy a szöveg teljes szétesése, előbbire példaként a 123903082005 címmel ellátott szöveg, utóbbira pedig Az átszállás után említhető. A számsoros vers nem a számok léte miatt zavaró, hiszen akár Tandorinál, vagy Orbán János Dénesnél is megszokhattunk hasonló jelenséget. A probléma itt a cím szöveggel való kapcsolatával van, pontosabban a kapcsolat hiányával. Orbán János Dénesnek a 865616 verséből kiderül, hogy a cím egy telefonszám, de Márkus András versénél legfeljebb arra gyanakodhatunk, hogy egy dátum-megjelölésről van szó, a szöveg pedig (természetesen az asszony és pór szavakkal fűszerezve) egy önkielégítésről szól. Az átszállás után pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen, csókávál, szánnal, kánonnal, lábnyommal, csupa széttartó, egymástól idegen motívum, amely végül nem áll össze, nem egészíti ki egymást, s noha érződik, hogy ebben a szövegben a szánt és a csókát is szimbólumnak szánták, valójában kusza sorokat kapunk a szimbólumok helyett.

Ugyanakkor egy-egy szöveget kifejezetten jó ötletek köré szerveződnek, s itt még az önirónia is előkerül. Ilyen a Felezővers, mely utolsó versszakában a következő áll: „Ajánlom hát, hogy árnyékszéken ülve / Fogyasszák lírám, mely szintúgy ott terem / S ha Isten óvj! Tán kendő sem kerülne / Folyós faron dalom legyen selyem.”. A megéhezés pillanata szintén a jobban sikerült versek közül való, ügyesen egybejátssza a női testet és a sült csirkét; „megengedem magamnak / a bal (fehérebb) mellét.”. A Könnyelmű e.-nek-ben az utolsó sor hat váratlanul, s formája is az izgalmasabb versek közül való. Márkus intertextek bevonásával is eljátszik, Dracoste című versében például József Attila vonatkozásra találhatunk („a vénuszdomb is aluszik / máma már nem remeg tovább”).

A Ki lesz a barna lányban?-t azonban összességében nem a bravúros megoldások, találó ötletek, izgalmas nyelvi megformáltság jellemzi. A kötetről nem mondható el, hogy szókimondó és megbotránkoztató jelenség, hiszen témáiban, nyelvezetében nem hoz újat előző kötetéhez képest. Erénye néhány szellemes ötlet, egy-két önironikus mozzanat, az írni akarás fiatalos lendülete, azonban bátrabban próbálkozhatna új témákkal, más formákkal. Ki tudja, várjuk meg a prózakötetet.

Márkus András: Ki lesz a barna lányban?, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.