A Nap már az utolsókat nyalta az ég lakmuszpapírján, mielőtt az egész horizont teljesen belilult volna. A helység ablakában ide-odalibbent egy termetes árnyék. A test mögött világító apró lámpa fénye éppen át tudta ölelni az íróasztal lapját. Az előtte fel-lemasírozó alak egy pillanatra megállt az általa papírhordaléknak nevezett kézirat mellett, majd a szeme elé emelte a kupac aljáról kibányászott lapot. Tekintete a mondatai után loholt, majd eszébe jutott a tegnapi nap és a kabátjában lapuló összehajtogatott papír.

Nem kellett volna a Múzeum kertben vásárolt magvakat ott elszórnia. Zsebre vághatta volna, senki nem szólhatott volna egy szót sem, még Pásztor sem, hiszen kifizette a madáreleség-árusítónak a csomagot. Eltehette volna, vagy önthetett volna rájuk vizet, nézhette volna, ahogy kicsíráznak, majd ahogy üvegessé válnak. A lapot egymás utáni cirádák tarkították. Kissé dőlt, csipkézett tetejű szavak és írásjelek tülekedtek a mondat elejére, de a vonalak ívébe belerepült és belegabalyodott egy tintapaca. Átütötte a vékony anyagot, mindkét szél felé folyt. Ezért göngyölítette össze és tekert tölcsért belőle.

Most egy papírkúpot tett a fejére, mint a gyerek, aki az őserdőt felfedező tudós kalapjaként tekint az összetekert alkalmi fejfedőre. Ezért elhatározta, újra meg akarja tapasztalni a szelídítetlenül burjánzó növényzetet. Pár pillanat múlva már a lépcsőház korlátja rázkódott, ahogy elrobogott mellette, remélte, hogy még nyitva találja kertet.

Szerencséjére nyitva volt még és az eleséges asszonytól vásárolt szemeket a pacája, a betűi és mondatai közé szórta. Ezután csippentésenként szórta maga elé, a madarak lassan merészkedtek közelebb. Maszatos ujjai matattak újra és újra a tölcsér torkában. A papír bőségszaru öklendezte magából a madárparadicsom gyümölcseit, ahogy az ujj egyre mélyebbre fúrta magát benne. Az anyag meghódítója elérte az alsó gégefőt, a labirintusokat tenyésztő ujjbegy pedig végigsimította a rubinszínű felületet. A légcsőben vihar tombolt, a syrinx kamráiban szél sertepertélt, az idegennek tetsző test betüremkedése során kettejük nászából összefonódva kiszöktek a hívóhangok. Újra és újra robajlással érkeztek meg az egyszerű dallamok, amikre a madarak odafigyeltek.

Reggel állandó zajfelhő úszott a Nemzeti Múzeum kertjében. Trillák terjesztették koncentrikusan középpontjukat, követték a madarak reptét. A természet vissza akarta követelni, ami az övé volt. Szinkópák szántották fel a levegőt. A hangok területet követeltek, kisajátították a rügyező fákat, ráültek a tél utolsó csapásait magán viselő padokra, ütemtelenül pattogtak az ereszcsatornákban, majd mollról dúrra váltottak, amikor ismét szabadon voltak. A szélrózsa elvitte őket a vasrácsig, ott lebucskáztak a satnya fűbe, elgurultak a bokrok alá, a földhöz lapultak, végül ebben a magasságban maradva cirkálni kezdtek. Szimatolták az idegen hangzatokat.

            A testek, amelyekből útjukra indultak, továbbra is a csupasz ágakon gubbasztottak. Tollazatukat a tegnapi eső horpasztotta meg. A hímek nem voltak kíváncsiak a nőstényekre, mindössze a területüket felügyelték. Odalenn az avarban cikázó hangfajzatok új, eddig ismeretlen zörejre bukkantak. A pacsirták többször hívták vissza magukhoz őket, minduntalan arra jutottak, hogy a beazonosíthatatlan zajtömeg veszélyes.

A rikoltozás egész éjjel tartott, a betolakodó vagy betolakodók területszerzési szándékát elhárították. Új elképzelések kezdtek alakot ölteni a fák lakóiban: megszilárdítás, a visszatámadás lehetőségét egyelőre csak latolgatták. Az öt madár szétrebbent, a sötétben külön fákra telepedtek, ahonnan a hangvédelmi egységeiket irányíthatták. A hanglövöldözésnek a hajnal vetett véget, amikor a Múzeum körúton végigsétáló rendőr elhúzta gumibotját a rácsokon ezzel megtörve az összhangzatot, ami eddig a kertet jellemezte.

            Alig nyitotta ki az egyik bicegő, fehér pofaszakállú veterán a kaput, az író már a rács mellett türelmetlenkedett. Molnár meg akarta érteni ezt a bonyolult jelrendszert, amivel a pacsirták kiálltak a területükért és arra biztatták fajtársaikat, csatlakozzanak hozzájuk. A repkedés, az állandó madárhang-zavar, a levegőben bizonytalan röppályán alászálló piszok hozzájárultak ahhoz, hogy a fák alatt egyre kevesebben ültek le pihenni. Csak most vette észre a másik madárrajt, a verebekét. Be-berepült egy-egy példány a Muzi kertjébe. Csivitelés, csattogás, csettegés, majd ének és ellen-ének. Az öt pacsirta magasabbra szállt, mint az idegenek. Egy fáról leselkedtek, fejüket billegették, végül levitorláztak az invázió előőrséhez.

            Néhány veréb leszállt a földre, onnan hangoltak a védőkre. Egy kisebb méretű barna folt landolt hangos szárnycsattogással, majd énekelni kezdett. Kisvártatva egy óriási fütty hangzott, majd az öt pacsirta dala összetekeredett és szétzilálta az apró verébcsippanásokat. A lerombolt hangfalak mögött ott rejtőzködtek a csupasz vágyak: a diadal porában fürdőzés, ahogy a menádok tehették azon a hajnalon, hátrasandítás, hogy követ-e, akiért bármikor háborúba mennék és elcsalás, hiszen a területről elmondják, kié, ám ez mindössze jelentés a fejükben, amit meg kell változtatni. Kicsiny jelenések a tudásukban, amiért énekünk küzd addig, mígnem meghódítják a territóriumot.

            A verebek tovább repültek. Molnár figyelemmel kísérte a területért folytatott viaskodást. Egy kissé gyerekes, vélte először, majd kiterítette magában a hallottakat. Szemlélődött. Nézte a játszó gyerekeket, ahogy sorversennyel múlatják az időt, a golyózókat, ahogy üdvrivalgásban tört ki némelyik, amikor jól célzott és a karikázók karikájának egy pontját, amint visszaér ugyanarra a pontra. Majd feltápászkodott és elindult haza.

            Másnap megint visszatért, de már késő délelőtt volt. Egy kisebb pacsirta feküdt padja alatt. Felemelte, elővette a pacás papírt, amiből az előzőekben etette kis csapatát, és belefektette. Összeszorította a csomagot, hengergette a két tenyere közt, amíg a tinta, a vér, a belsőségek és a madárszar keveréke ki nem bukott belőle. A kismadár pokolra ment helyette, megmentette őt, hívóhangjával kicsalogatta a tudást. Figyelmeztette, ne nézzen hátra, miután alászállt, mesélt neki leendő utazásáról, végül hagyta kisétálni a múzeumkertből, hogy írja meg mindezt. A Muziba most már csak egyedül Pásztor járt.

 

 

(Illusztráció: Aini Tolonen)

Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)