A fogsora ugyan nem lett kész, de itt legalább azt mondták, hogy az öltöny hibátlanul ráment. Ha meg hátul, a varrásnál fel is kellett fejteni, mindegy, úgysem néz be alá senki. Ettől kicsit mindketten megkönnyebbültek.
A kapun kilépve a férfi cigarettára gyújtott, megkínálta a nőt, akibe már nem fért több füst. Visszahangosították a telefonokat, egyiküknél sem volt nem fogadott hívás; a járdára parkoló kocsikat nézték tanácstalanul.
Akire vártak, eszerint késett, mert idegesen kérdezgették egymástól a pontos időt, ami, mintha mégsem volna eléggé az, mégis idővel rajtakaphatnák. Ahhoz, hogy aggodalmuk biztonságban legyen, fél tizenegynek kell múlni.
Szűk utca, nincs nagy forgalom. Az alapzajból felerősödő valamilyen gép hangja.
Taxi érkezik, indexel, megáll, de nem kapcsolja ki a motort: látszik a kipufogóból göndörödő gáz. Kiugrik egy fiatal nő, a két várakozó mosolyogva indul felé, félúton találkoznak. Tátognak, megölelik egymást, a másik arca mellé adnak puszit. Vele kiegészülve lesz feltűnő a hármuk közti hasonlóság, egy arc háromféleképpen, más-más időben hangsúlyozva.
Beszállnak mind, a férfi előre.
Fenyő alakú illatosítók lógnak a visszapillantóról, a kocsiban rend.
A nők csak a szemét, a férfi a sofőr profilját látja.
Halk zene a rádióból. Az adóvevőből statikus zörej; időnként a diszpécser és más sofőrök egyeztetnek.
Vonattal kezdi, azzal, hogy mióta nem volt itthon, azt hitte, már felzárkóztak, és nem lehet késni. Náluk a vonatok nem tudnak; ott minden óramű pontosságú. De a város azért szép, sokkal szebb, mint amilyenre emlékszik. Megvan még a váza, mert azt az egyet szeretné.
A férfi és a sofőr a forgalmat figyeli, közben az idősebb nő egyfolytában mosolyog, olyanokat szuszog, mint: igen; itt igen; itt nem; igen-igen; persze; és a keze finoman, többször megérinti a másikon az idegen anyagot, amivel lehet, hogy csak önmagát ellenőrzi. A fiatal nő ebből nem vesz észre semmit.
Melyik reggel volt? Nem is tudja, mit csinált éppen akkor. Hogy nézett ki?
A férfi váratlanul az éjszakai életről kérdezi a sofőrt, mert annyi mindent hallani. De ő már nem jön ki az éjszakába. Lassan két éve, hogy csak nappal dolgozik; kevesebb pénz, de megvannak a fix fuvarjai. Kevés az üresjárat: nincs panaszra oka. Este otthon van fürdetésre.
Igen, a körülményekhez képest, ismétli grimaszolva a fiatal nő az idősebb utolsó szavait.
Ez lesz az, mutat a férfi az egyik házra.
Megáll a kocsi a macskaköves behajtón, a fiatal nő a táskájában kotorászik; a férfi int, zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, ő fizet; nem kér vissza.
A sofőr egy közepes bőröndöt rak ki a csomagtartóból; ad névjegykártyát. Most látszik a teljes arca.
Az idősebb nő belekarol a fiatalabba, bevárják a férfit. Az inkább fölemeli, nem húzza a bőröndöt.
Állványok, apró szemű háló, konténer félig törmelékkel. Munkást nem látni.
Szép lesz, ha elkészül, mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a lépcsőház koszos, a vakolat néhol omladozik, és a lépcsők is jócskán lekoptak, megállítja a belépőt.
Egy szőke, fiatal nő akar elkapni egy kisfiút, ami sikerül, mert ezek hárman elállják az utat. Mindenki elnézést kér, jó napot kíván, toporog.
Alig ismernek itt már valakit.
A harmadik emeleti fordulónál pihennek, a fiatal nő a lyukacsos, telefirkált falra mutat: még itt van.
Egy perc is eltelik, rossz kulccsal akarja a férfi kinyitni az ajtót; az idősebb nő menti meg a helyzetet, aztán előreengedik a legfiatalabbat, aki egy pillanatra tétovázik, mégis belép, nem néz körbe, egyenesen a második ajtóhoz megy. Csukva, de nincs zárva.
Ismerős-ismerős, mosolyog vissza a válla fölött.
A szobában semmi, csak szekrény, dohányzóasztal, ágy, az ablakon függöny. Lehetne mint kiadót hirdetni. Bele is néz az egyik üres fiókba.
A váza, ami túl középen van, az az egyetlen, kék, biztos pontja.
Fogja, leül vele az ágy szélére. Az idősebb nő odaül mellé.
A férfi zavarban van, megkínálná őket egy itallal, de nem hinné, hogy lenne még ilyesmi a házban.
A nő bőröndjéből előkerül egy üveg; a férfi kimegy. Szekrény nyílik, víz folyik, az ajtókeretben csak a folyosó falának hengerelt mintája látszik.
Tálcával, apró poharakkal tér vissza; mindenkinek tölt egy körömnyit az átlátszó szeszből.
Jönnek még ide, mert ha nem, akkor elrakja a vázát.
Beletekeri egy hihetetlen-sárga törülközőbe, elfekteti a táska oldalában.
Hívni kell egy taxit.
Még mindig van idő.
A férfi előveszi a kapott névjegykártyát; mégis inkább összegyűri.
Gyorsan átöltözik, mondja a nő, de csak dezodort és egy sötét blézert vesz elő. Kimegy a folyosóra; nem megy be a fürdőbe. Megáll a konyhaajtóban, az asztalt, a széket, a pepita kövezetet nézi, és lassan, aprókat lépve, egyre beljebb megy. Nagy ívben megkerüli az asztalt, most szemben áll az ajtóval.
Az asztalon bögre, benne föllel; gondosan faragott ceruza, és ott van kihajtva egy újság.
Leül.
Nézi-nézi az írást, ahogy az a magabiztos kéz megpróbált a négyzetekbe betuszkolni egy szót:
MEGHATÁ

(Illusztráció: Alan Soffer)