Az élet – halál is egyben, még akkor is, ha az elmúlás tényéről beszélni egy gyenge, de létező tabu. Mohai V. Lajos kötetében új, a legkevésbé sem zavarbaejtő nézőpontból ragadja meg ezt a kérdést, és egészen Kanizsára visz minket vissza, a régi kórházhoz, a temetőhöz, a templomhoz, ezzel megteremti hangulatában azt a közeget, amit minden ember igényel: az otthont.
Mind jól ismerjük az otthon biztonságot sugalló, mégis körülhatárolt voltát. Mind tartozunk valahova: egy családba, egy hazába, egy életbe, egy testbe. A tartályszerű lét belső töprengésében pozitív és negatív gondolatok egyaránt megfogalmazódhatnak, mert mindezt befelhőzi a fal, a vég tudata. Ennek a feszült várakozásnak a kivonatát olvashatjuk itt. Az azonos helyszínek megismétlődése, a kint és bent játéka, a lassú elhalás újszerű természeti képei, a háború végzetszerűsége nyomatékosítja az elnyomott belső félelmeket. Nagy jelentősége van ebben a nyelvnek is: a részben elbeszélő, részben impresszióközlő, részben öntisztító szövegben a hangulatot legjobban az elmúlás igéi teremtik meg, érzékszervi benyomásaikkal szinte titokban lopózva be az olvasó fejébe. A szómágia része a halál maga is, amit a báty hazavisz.
Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakása mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva.
Az emlékezés visszatérő szimbóluma is egyszerre pozitív és negatív, mert a múlt felidézése, a kilépés távolít az ijesztő falaktól, de bűntudatot is ébreszt a növekvő felelősségben. Az emlékezés alapvetően egyéni, de kiterjed egy egész családra, akiknek életét az elbeszélő végigkísérte, és kiterjed egy olyan világra, amit Kanizsában, gyermekkorában megismerhetett. Itt nem csak a család elmúlásáról van szó, hanem egy kultúra változásairól, amit idővel mindenki megsínylik, és egy háborúról, melynek halottai a földben nyugszanak az emberek lábai alatt.
Az ember visszanéz az életére, ráborítja a vágyát a múló időre. Nemigen tud mást tenni. Vagy nemigen tehet mást.
A rekviemek és víziók nem nélkülözik a bibliai motívumokat, a kötet mégis saját, személyes, szinte rendszerező hangján beszél, és a lelket az emlékezés szokásában oldozza fel. Ez párosul a sírhoz járás rendszerességével, a földi ember néma vezeklésével. A szómágiát, a kimondás emberi hatalmát veszi a kezébe, és lezárja azt, ami már soha nem lesz ugyanúgy.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált
Prae. hu, Budapest, 2015.