A könyvesbolt gyerekkönyvei közt kutatva óhatatlanul is két fő szempontot mérlegel az ember: jó ez a könyv a gyereknek, unokahúgnak-öcsinek? És persze én, a felnőtt jól szórakozom majd, ha felolvasom, vagy belekukkantok két altatás között? Vig Balázs Puszirablók és Todó kitálal az oviról című meséit olvasva bátran kijelenthetjük, igen és igen.

„Amíg a többi ölelkező, fényképezkedő sorra puszilta Damilt, Bújócska mindig a sarkukban járt, letörölte, összegyűjtötte, felfűzte és megcsomózta a puszikat. Damil erszénye úgy megdagadt, mintha egy egész csapat gyerek lenne benne. Mennyi puszi, te jóságos ég!”

A Puszirablók nem kifejezetten lány- vagy fiúmese: mindkét nem számára nagyon jó szórakozást nyújthat a két főszereplő, Szeretke hercegnő és kis barátja, Bújócska kalandja – és persze Damilé, a nagyzsebű kengurué. Az egyszerre „fiús-lányos” eseményeket hűen követik a hangulatos illusztrációk és színek is.
Fontos szempont, hogy a mese mennyire vonatkoztat el a valóságtól, és ebben igazán különleges a Puszirablók: bár a mesés elemek és szófordulatok használata már előre megjelöli, hogy az író a fantázia világába kalauzol majd el bennünket, ezzel a bevezetés „valóságosságába” is mesés hangulatot vegyít. Egy egyszerű panellakásból így lesz Panelpalota, a fáradt, pipázó apukából Öregkirály, a fürdőhabból sziget. Ezzel az író jól leképezi a kicsik mindennapokban is eleven fantáziáját, sőt akár alapot is nyújthat ahhoz, hogy kibontakozzanak, meglássák a környezetükben a mesét.
A Puszirablók a kisgyerekek átlagos napjából akkor fordul igazi, fiktív történetbe, mikor Szeretke – szó szerint – átsodródik egy fantáziavilágba. Hasonlóan lehet ezt a világot elképzelni, mint mikor a gyerekek játszanak: van egy kalózhajójuk, egy kedvenc plüss kengurujuk, de a kezük ügyébe kerül egy mobiltelefon is. Ahogy ezek a rendszertelenül összeválogatott elemek a kicsik kitalálta játékban értelmet nyernek, úgy a könyv is követi a néha szokatlan társításokat. Egy kedves és egyedi kis kalandot mesél el, ami nem elég, hogy „gyerekfejjel” is tökéletesen megragadható, de attól sem kell tartanunk, hogy az ötödik ugyanarról szóló mesekönyv kerül a polcra.
Számomra a puszik, mint tárgyak ábrázolása tette a legszerethetőbbé a Puszirablókat: felhívja a figyelmünket arra, hogy a barátság és család nagy érték, és hogy minden egyes puszit meg kell becsülni.

„Anyukám arra tanított, hogy a finomfőzeléket és a tojáslevest nem utáljuk, hanem legfeljebb azt mondjuk róla, hogy nem a kedvencünk. Én nem utálom a Tilda nénit, csak nem a kedvencem.”

A Todó kitálal az oviról című gyerekkönyv egy, a kisebb gyerekek gondolkodásmódjának és beszédmódjának bájával és aranyos illusztrációkkal fűszerezett hangulatos beszámoló Todó, az óvodás kisfiú szemszögéből. Ez a hangulat a megfogalmazásban is erősen érződik: gyakoriak a betoldások, oktató célú megjegyzések, és néha természetesen előfordulnak a szavak, kifejezések feletti értetlenkedések is; ettől a hangvételtől a mese belopja magát a gyerekek szívébe olvasás közben, és bizony a felnőtteket is megmosolyogtatja.
A történetet Todó kis elbeszélései alkotják, melyek bevezetnek minket a mindennapi óvodásélet titkaiba. Meglehet, hogy a beszoktatás, a verekedés, az óvodai ebéd, a farsangi jelmez választása a felnőttek számára nem is olyan titokzatosak, legalább is emlékeznek saját óvodáskoruk kihívásaira; ám a mesében elhangzó örömök és problémák a gyerekekhez is közvetlenül szólnak. Érdemes egy képzeletbeli ovistársuk szemével nézni az eseményeket, már csak azért is, hogy a mindennapi életük tanulságait az óvodások maguktól levonhassák, tanulhassanak Todó esetéből, és persze abból, amit anyukája mond.
Engem a leginkább az fogott meg a Todó kitálal az ovirólban, hogy nem próbál egyoldalú képet festeni a tárgyáról. Itt nincs ítélet, az óvoda nem csak jó vagy csak rossz, hanem – és ez nagyon értékelhető – valóságos. Ha a Puszirablókhoz szeretnénk hasonlítani, itt egy egészen más fiktívségről beszélhetünk. A valóságtól Todó is elvonatkoztat, de éppen annyira, amennyire egy kisfiú általában tenné. Míg a Puszirablókban végig mesés elemek sorakoznak, a Todó kitalál az oviról leginkább a mindennapok talaján áll, egészen a történet levégéig, ahol a könyv első oldalával keretet alkotva magával ragadja a képzelet világa.

Vig Balázs: Todó kitálal az oviról (nem csak óvodásoknak), 2016, Móra Könyvkiadó, Vidák Zsolt rajzaival

Vig Balázs: Puszirablók, 2014, Móra Könyvkiadó, Radnóti Blanka rajzaival

Az élet – halál is egyben, még akkor is, ha az elmúlás tényéről beszélni egy gyenge, de létező tabu. Mohai V. Lajos kötetében új, a legkevésbé sem zavarbaejtő nézőpontból ragadja meg ezt a kérdést, és egészen Kanizsára visz minket vissza, a régi kórházhoz, a temetőhöz, a templomhoz, ezzel megteremti hangulatában azt a közeget, amit minden ember igényel: az otthont.
Mind jól ismerjük az otthon biztonságot sugalló, mégis körülhatárolt voltát. Mind tartozunk valahova: egy családba, egy hazába, egy életbe, egy testbe. A tartályszerű lét belső töprengésében pozitív és negatív gondolatok egyaránt megfogalmazódhatnak, mert mindezt befelhőzi a fal, a vég tudata. Ennek a feszült várakozásnak a kivonatát olvashatjuk itt. Az azonos helyszínek megismétlődése, a kint és bent játéka, a lassú elhalás újszerű természeti képei, a háború végzetszerűsége nyomatékosítja az elnyomott belső félelmeket. Nagy jelentősége van ebben a nyelvnek is: a részben elbeszélő, részben impresszióközlő, részben öntisztító szövegben a hangulatot legjobban az elmúlás igéi teremtik meg, érzékszervi benyomásaikkal szinte titokban lopózva be az olvasó fejébe. A szómágia része a halál maga is, amit a báty hazavisz.
Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakása mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva.
Az emlékezés visszatérő szimbóluma is egyszerre pozitív és negatív, mert a múlt felidézése, a kilépés távolít az ijesztő falaktól, de bűntudatot is ébreszt a növekvő felelősségben. Az emlékezés alapvetően egyéni, de kiterjed egy egész családra, akiknek életét az elbeszélő végigkísérte, és kiterjed egy olyan világra, amit Kanizsában, gyermekkorában megismerhetett. Itt nem csak a család elmúlásáról van szó, hanem egy kultúra változásairól, amit idővel mindenki megsínylik, és egy háborúról, melynek halottai a földben nyugszanak az emberek lábai alatt.
Az ember visszanéz az életére, ráborítja a vágyát a múló időre. Nemigen tud mást tenni. Vagy nemigen tehet mást.
A rekviemek és víziók nem nélkülözik a bibliai motívumokat, a kötet mégis saját, személyes, szinte rendszerező hangján beszél, és a lelket az emlékezés szokásában oldozza fel. Ez párosul a sírhoz járás rendszerességével, a földi ember néma vezeklésével. A szómágiát, a kimondás emberi hatalmát veszi a kezébe, és lezárja azt, ami már soha nem lesz ugyanúgy.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált
Prae. hu, Budapest, 2015.