Mészáros Dorottya összes bejegyzése

Szín-játék (Fekete Anna: Oda-vissza)

Első verseskötetében Fekete Anna kötetében stabilan jelöli ki a lírai, az emberi ént és annak határait, („oda-vissza”), és az olvasót is motiválja erre a versek százán átívelő, megállíthatatlan mozgásra. Nem időzik el egy képen, még nyelvileg sem stagnál, máris lendül tovább: a növények serkennek, a gyümölcsök érnek, a tenger hullámzik, a vonat robog, a vér örvénylik, az évszakok váltják egymást, és minden egyre csak megy a maga útján. Mindenki öntudatlanul feladatot hajt végre az idő örvényében.
Aztán ott van az ember, már az első költeményben: tudatosan, egy öntudatlanul mozgó világban. De tudatos-e egész biztosan? Talán az álom és a zuhanás érzete tanulatlanul is nem igazibb-e bárminél? Bűn-e az, amit mi magunk sem értünk? Erre számtalan válasz létezik, ezek közül egyik a versekben is megjelenített pusztítás örök és kiolthatatlan gyönyöre, a bosszúállás reménye. Talán egy szikra is elég, hogy véget vessünk mindannak, amit akadályozni akarunk ebben az örök körforgásban. És talán elég egy szó, egy mondat is , hogy ártsunk – a költő rendszeresen frissíti emlékezetünkben ezeket a beszélt nyelvi formákat, az életünk sokaknak ismerős, szinte átokszerű mondatait. Azt az embert mutatja be, aki reméli, hogy módjában áll változtatni, még ha saját maga ki is van téve ennek a mozgásnak.
Mindannyiunk kezében ott van a pusztítás lehetősége. Az ölés, a támadás ösztönös. A szerelemtől csak egy lépés a kínzás, hiszen áldozatokat kell hozni. Az éhség csillapításához csak egy lépés az ölés, hiszen a vadat el kell ejteni. (Sok tény él örök csatlakozásban.) Mi is ki vagyunk téve az érésnek és pusztulásnak, amit a költő növényekkel érzékeltet, és azzal, hogy anya, nagyanya, leány összefonódva bukkannak fel. Életünk mindennapi, egyszerű díszletei a természet indái és egyben halhatatlan metaforák. (Az ember is rózsa…)

Hát nem érdemelne többet?
Olyan tehetetlenül,
olyan visszavonhatatlanul
rózsa.

Ezzel a női lét változását is felveti a kötet: azokat a konvenciókat, amiket embernek lenni jelent, mindezt erősen megfűszerezve azzal, ami már Ádám és Éva óta sajátos; a reprodukció képességével, a nevek módosításával, a szó fizikaivá emelésével – itt igenis el lehet törni egy nevet.
Emberként, a tudással élve csak egy kicsit kell fonákjáról néznünk a világot, hogy megállapíthassuk: egy része halott a talpunk alatt, vagy olyan távolságokban és mélységekben húzódik, amelyet nem is láthatunk be. (Vagy jobban szólva, hogy megállapíthassuk) Másképp: ég és tenger közti megmásíthatatlan pozíciónkban nem láthatunk mindent.

Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.

De nem jelenti azt ez egyszerre, hogy valahol mégis mindig, kitörölhetetlenül ott van a múlt? A természet a mi korunkban már beszűkül ugyan, de még a kis kertben, a Paradicsom enyhe kivonatában is utoléri az embert. Még a régi tárgyakból is visszaköszönnek az egyéni múltak, amiket látunk, de nem érhetünk
el.
Éppen ezt látjuk: tárgyakat, színeket, apró képeket. Ezeknek különösen felértékelődik a szerepe a kötetben. A versek is színesen jelennek meg. Dominál köztük a vörös – ez a vér vöröse, a tengerrel, a halállal, az örök körforgással összekapcsolva. Aztán jön a nehezebb sorsú, rideg kék, a szürke, a beszélő, kontúros fekete. És végül a konvencionális fehér, az anya a kezdetet jelképező, tiszta fehér színe.

Anya csak fehérben szeret engem, és aranyosnak tartja,
ha egy kis béka, csiga vagy eprecske van a pólómon;
és azt is szereti, ha nem csapkodom a hajam,
mert allergiás a hajszálakra, és nemcsak a hajszálakra,
hanem a porra, a tojásra, a kékre, a barnára, no és rám is.

A versek képiessége teszi lehetővé, hogy egyszerre éljük meg az elmúlás és bosszú, egyben a szabadság és megkönnyebbülés ősi tapasztalatát, amelyhez az összetett szimbólumrendszer széles köre járul. A nyelvi fordulatok újradolgozása egy újabb, szinte tapintható síkot visz a műbe. A kompozíció a kint és bent elhatárolásának feszültségét adja. Mindez együtt egyedi és megismételhetetlen hangszínhez vezet.

Mindegy-napok 2014

Az élet tele van borzalmakkal. A mikró egy éves garanciája lejár, bekapcsol az időzített önmegsemmisítő, és már másnap elromlik. Az internetet direkt lassítják, hogy vegyél végre egy drágább csomagot. Nem baj, a facebookról már úgyis leszoktál. Olyan adatokat gyűjt rólad, amiket titkos bűnszervezetek használnak fel. Most is azon gondolkodnak, hogy törjenek be a lakásodba, tessék, ott is egy ürge, nézi a kerítést. Hasonlít azokra, akik a piactéren sétálgatnak, nem vesznek semmit, és azt lesik, hogyan fosszák ki a szegény idős néniket. De boltba se mész: a multik direkt azokat a termékeket árazzák le, amikről tudják, hogy az emberek nem veszik. Aztán ez az üzenet is a telefonon: a gyerek már megint megbukott a nyelvvizsgán. Biztosan azért, hogy még több pénzt csikarjanak ki belőled. A tanárok is folyton rossz jegyet adnak neki. Talán ha nyernétek a lottón, elküldhetnétek magániskolába. Jaj, jut eszedbe, lottót se vettél! – aztán rögtön elveted az ötletet. Minek, ha egyszer bunda az egész? Mindenki tudja, hogy direkt rossz helyről húznak, nehogy bárki is győzzön. Úgyis csak a gazdagok nyernek! Persze! És te hogy veszel szűrőt a mérgező csapra? Te hogy veszel konvektort, ha nem lesz gáz? Te hogy fizeted ki a röghöz kötést? Sehogy! Ez az ország…

Az élet tele van borzalmakkal. Érzed, hogy tenni kellene valamit. Töröd a fejed, de…

Mindegy. Holnapra úgyis elrabolnak az ufók.