nem számít

vacog a kezedben a telefon… elfáradtak
akadoznak a szavak – az a másik semmit sem
ért belőled – mostantól másképp esik az árnyék
elfogytak a mindent felélő feladványok
és a megfejtés-mező is üres marad
ahogy te is amikor fojtott hangon elköszönsz
s ha pár másodperc múlva halk búgással
mégis remegni kezd zsebedben a készülék
már nem számít – úgysem hiszed el

kisvasút

volt itt egy erdei kisvasút
egyenetlen volt és girbegurba
mint szú üregei a fában
ám a végtelenült erdei út
menedékházait fölélték
a paraziták

emlékeinken
sűrűsbödnek a ráncok
mezítlábas álmaink
végképp kiüresednek
s már nincs ami ébren tarthatná
a tompuló zakatolást

levetkőztetjük magunkat is
mert hiába próbáltunk
együtt lélegezni
a kanyarba szűkülő ösvénnyel
idegen test maradtunk
– visszazuhantunk a didergető
jelenbe hogy tanúi lehessünk
a múlt idejű mondatok
végkiárusításának

bebábozódva

valami durva megszállottság kell ahhoz
hogy önmagad ellen szövetkezz
s ha mégis megkönnyebbüléssel ébredsz
zavarodban arrogánsan és utálkozva
majd mindent letagadsz
hogy aztán a létezés legalsó peremén
azért izgulhass hogy önvádakba
bebábozódva valamiről nehogy lemaradj

kevesek maradtunk

köd lepi a kertet – hazugság az ember –
itt leltünk magunkra felszögezett testtel

hiába kínáltak színes játszóteret
s ígértek igazat – a világ mégsem kerek –

számít ránk a halál pedig nem is vagyunk
jövőnket feladtuk és már nincs több adunk

az emberi szívben sosem lesz világos
kevesek maradtunk a feltámadáshoz

bújócskát játszunk de a hunyó halott
kereszt lett a fából amit Isten adott

(Illusztráció: Vidyut Singhal: Little Stream in the Woods)

[visszalapozok]

visszalapozok
keresve a megörökített
pillanatok között azt
amiért érdemes félévszázados
fekete-fehér múltat
dobozba zárva megőrizni
nem tudom kinek tartozom vele
miért gyűjtöm ezeket
a foszlány-relikviákat
néhol már az arcot sem ismerem
ködös homályos derengés
olykor egy-egy hátoldalra írt
üzenet segít
felvillan a gyermeki egyszeregy
az ezüstfehérbe csomagolt
karácsony a vonatos szédület
s az elnehezült kéz
mely gyanakodva morzsolgatja
a visszaszivárgó könnyeket

jégverés

lakatolt vaskapu
tévelygő harangszó
terhes múltról kántál
egy részeg csavargó

mulasztás az élet
fordul a szélkerék
gyásztáviratba gyűr
érvet és tévedést

hazug szív vajúdik
koporsónk kelengye
kelepcébe csalt árny
feszül a keresztre

vihar támad újra
– iszonyú jégverés –
kihalt a Golgota
s hitünk is túl kevés

manőverek

a gép amely Malmöbe visz
kajánul himbálózik a tenger felett
szűk cellák a távolban
ismerős jelek – a szárazföld
hirtelen szaladni kezd –
a nyilallás nem múlik
csontig hatol a fájdalom
az instrukciókra sem figyelsz
már minden túl közel
tehetetlenül nyúlsz el
az utaskísérő próbálja lágyítani
az örvény-szabdalta perceket
hallod a hajtóműveket
süvít a szél zúg az aszfalt
még néhány apró manőver
s már csak téged mozgatnak
a csomag is megkerül
a sofőr is aki Osbyba fuvaroz
kerülőutakon – keresztül-kasul
az erdő borította részeg
Skandinávián… folyton eső
esik… a válasz nélkül hagyott
kérdésekbe temetkezel
hiába közelít egy-egy magyar szó
győz a vakondtermészet
hazátlanok közt bolyongsz
széthajtogatott álmok és összezárt
emlékek gombolyagját cipelve

(Illusztráció: Osnat Tzadok: Silver Forest)

[amikor nem]

amikor nem reggellel kezdődik majd a nap
és már egymás tudatába se vágyunk
mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is
amikor kockázattá szűkülnek a vágyak
és műszakot cserélnek az ölelések
amikor munka nélkül marad az ösztön
és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások
amikor mindenkinek igaza lesz csak épp
helyünk nem marad a kizökkent időben
talán akkor megtaláljuk majd személyes
történetünket a magányából kiszabadult
szakadék fölött

[már alig]

már alig szuszognak a kusza tegnapok
csak a hiány veti fel kérdéseit
aztán jön a didergés jön a téli fagy
egyszerre nyílunk és záródunk
leszünk egymás foglyai
a vattafoltos utcán szeplős
lámpafény kormozza az éjszakát
kellene egy hátraarc
de pánikba esik a remény
s jéggé dermed az elgyávult pillanat

[iránytű nélkül]

(F. I. emlékének)

követjük ösztöneinket
feltúrt utca s viharvert blokkházak
köszönnek vissza
szürke kövek mintázatát
simogatja tekinteted
árnyékod megelőz
hasztalan próbálsz utána lépni
a járdaszélt őrző kandeláber
mellett siklik el ügyesen
az oszlopról már rég
lepattogzott a festék
mélyre szorult a csend
s vészesen rontja kilátásainkat
hogy a kapucsengőt hiába
nyomkodjuk
a lépcsőházból kilépő
szomszéd árulja el
hogy meghalt az öreg
nagyon előre szaladt pedig tudta
hogy nyáron visszatérünk
levelet is küldtünk
és képet az unokákról
de azt sem láthatta már
– a temetődombon
fejfája restelkedve int
amiért hagyta hogy legyűrje
a lélektelen idő

(Illusztráció: Vera Derevyanko: Frozen Time)

kölcsönben

egyszer kikölcsönöztelek magamnak
ideiglenes voltál – azt hittem –
de benned semmi tapintat nem maradt
érzéketlennek mondtál
s öklöddel verted a mellemet
nem tudtam mit akarsz
hiszen az öröm már amúgy is megkopott
jobb lett volna meghúzni magad
s nem rám várni éhesen
de azt hitted áttelel a remény
ami új álomba forgat
s hogy folytathatjuk még
bárhol bárhogyan
csak most értetted meg
hogy hiba volt bíznod bennem
s már nincs veled több történetem
s ha igazat hazudtam is azon az estén
akkor se higgy nekem többé sosem
mert nem kezdődik új reggel
s a kölcsön sem végtelen

másik olvasat

fuldoklik a világ: szűk lett a közelség
mesénket globális akolba terelték
pogácsánk kővé vált múltunk csak képzelgés
hamuba sült ábránd hamiskás részegség
semmi sem ugyanaz mint ami régen volt
kihaltak a színek s a Gömböc szégyenfolt
a latintanárok elfogytak hirtelen
több sebből vérzik már szándék és intelem
mások a szabályok mint rég a grundokon
a szabadság nyitott szívekben fuldokol
játszottunk erdőkben és árokpartokon
a zsíros kenyérhez jött néha egy pofon
tündérkertünk mára virtuális nyom lett
– a sárkánytojásból nem készülhet omlett –
ránk ragadt a fészbuk és még néhány kacat
elfogytak a mesék – s nincs másik olvasat

hiába

a templomkertben köszvényes keresztek
bizonytalankodnak leszegett fejjel
karótól karóig kapaszkodik a csönd
libbenős szoknyák alá már nem kap a szél
helyükön idegen mondatok nőnek
s a padon pipázók nem értik szavam
a köves hegyi úton ismeretlen szekerek
taposnak s megjelennek első rügyei
a télnek deresednek a szőlőskertek
az ösvények könnyei elfolynak
akár valami fekete átok
ami elnyeli megfojtja az utolsó álmot
s aki járni tud a vízen azt hiába várjuk

(Illusztráció: Paweł Kuczyński: Disabled)

szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)

benned zsugorodva összeérnek
felolvadnak a didergő érvek

szétteríti kint a reggel a fényt
jégvirág-tüskés ablak ad reményt

foghíjas utcán részeg szél sziszeg
csontra vetkőzteti álmod a hideg

gyarló magányod iszonyodva retten
maradsz önkéntes házi-őrizetben

vérszegény közöny űzi a telet
– véled a halál rázott most kezet

borítókép: Emma Mcnally