nézed a kopár parkettát a szobában
csak a bútorok helyének nyoma világlik
mintha bent is ősz volna
a függönytelen ablakon homályos foltok
a karcos üveg üres tekintettel bámul vissza
ujjaidat végigsimítod a lépcső korlátján
torkodat köszörülöd pedig a lepedék
szívedet nyomja – újabb bizonyíték a csődre –
könyörtelen egyszerűséggel billen a kilincs
a kulcs magától fordul a zárban
az előszobafogason bólogató sálat
akkor látod utoljára s már tudod mennyire
utálatos dolog a búcsúnak többször nekifutni