Címke: Karácsony

Az ünnep angyala

 

Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.

Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.

Az asszony sírt, és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra: ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni!

Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült, és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.

Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!

A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

Éjfél előtt aztán magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!

Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!

Szép volt az éjfél, és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban, s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

Megjelent: Új Ember, 1960. december 25.

 

 

(Illusztráció: Ivan Guaderrama)

Karácsonyi csoda

“Már megint december 24-e van…” gondolta magában Natália, amikor meghallotta a szomszédos templom harangjának messze zúgó kongását, és árvaházi ágyán átfordult a másik oldalára, arccal a megszürkült fal felé. Nyitott szemmel bámulta a halvány foltokat, a kis ujjak lenyomatait, akiknek gazdái valaha ugyanígy feküdtek itt, és valószínűleg ezen a hajnalon elfeledkeztek minden szomorúságukról, s azon gondolkodtak, hogy milyen ajándékot hoz a Jézuska. A mostani gyerekek is hasonlóképpen izgatottan forgolódtak az ágyukban. Vagy még mindig a díszekkel teli karácsonyfáról és a mézeskalács andalító illatáról álmodtak; nem ismerhették a karácsony mélyebb, lelkekbe hatoló jelentését. Natália volt a legidősebb a maga 13 évével. A legtöbben már csecsemőkként bekerültek a Szent Jeromos Árvaházba, így nem tudták elképzelni, milyen lehet Natáliának, aki ismerte a szüleit és 8 szegényes, bár boldog karácsonyt töltött velük. Ám minden megváltozott az azt követő karácsonykor, amikor bekerült az árvaházba. Az okot nem tudta, csak azt, hogy a saját szülei hagyták a “pokol tornácán”. Azóta a karácsonyi időszak az év azon szakasza, amikor a szokásosnál is jobban el akart bújni, meg akart szökni, levegővé akart válni.

– Jó reggelt, kis krampuszkák! – hallotta a takaró alól a jól megszokott mondatot a jól megszokott hangon. Vali néni állt a hálószoba ajtajában, csípőre tett kézzel. – Ki az ágyból! Egy, kettő! Tudjátok, hogy milyen nap van ma?!

Gyerekek hada ugrott ki az ágyból, s mind izgatottan indult neki a nagynapnak, csak Natália komótosan dobta le magáról a takarót és bújt bele a papucsába.

– Jó reggelt, álomszuszék! Hogy vagy ma?

– A szokásosan. Karácsony van… – battyogott el Vali néni mellett ki a fürdőszobába.

Az ébredés utáni pillanatok a mindennapos zsivajban, tolakodásban, nevetgélésben teltek. A reggeli után megkezdődött a nagy készülődés: apró gyermeklábaikkal dobogtak az öreg fapadlón, kezeikben díszeket szorongattak, arcukon széles mosoly ült. Voltak, akik a konyhában fülig lisztesen készítették a mézeskalácsot,  bejglit. A még csupasz karácsonyfa a hatalmas nappali közepén állt, körülötte a nagy dobozokban félig elvesző gyerekek kutakodtak a szebbnél szebb dekorációk után. A 12-13 évesek, így Natália is az ajándékok csomagolásában segédkeztek az épület eldugott sarkában rögtönzött műhelyben. Mindenhol karácsonyi hangulat szállt a levegőben, egyedül Nati szívét fedte jégréteg, ami az évek során oly vastag lett, hogy csak csákánnyal lehetett volna feltörni. Szinte gépszerűen csomagolta a keze ügyébe kerülő ajándékokat. Már nem szomorkodott, inkább csak unta az egészet, nem érdekelte a karácsony. Megtette, amit kértek tőle, de nem érzett olyan önfeledt boldogságot, mint a többiek. A karácsony számára nem a boldogság, a szeretet, a család és a béke ünnepe volt, hanem csupán az árvaházba kerülésének évfordulója.

Mindeközben az igazgató irodájában fontos beszélgetés zajlott le.

– Biztos, hogy ezt szeretnéd, Valéria? Mármint igazán jó gyerek, nincs vele semmi baj, csak már így is 5 kis lurkóról kell gondoskodnod és a férjed éjt nappallá téve dolgozik.

– Köszönöm, hogy így aggódsz, de hidd el, százszor átgondoltuk és ez a végleges döntésünk.

– Látom, nem lehet meggyőzni. Akkor kezdjünk is neki a papírmunkának.

A délután folyamán az izgatottság a levegőben keringett. Tisztán lehetett érezni azt a visszafojtott izgalmat, örömöt és ujjongást, ami majd a Jézuskát jelző csengettyű hangjára fog kitörni. Ha lehet így mondani, a karácsony zöld, piros és arany hangulata elkerülte Natit. Ahogy a díszekben fürdő házban végigment, az ünnepi hangulat mintha el kezdte volna felolvasztani a szívére telepedő jégréteget. De ahogy kinézett az ablakon, a sivár, szürke táj újra elszomorította.

Szeretett volna úgy gondolni erre a szép ünnepre, ahogy a többiek, de félt reménykedni. Úgy gondolta, minél jobban várja, annál nagyobb lesz a csalódás. A vacsoráig fennmaradt időt a szobájában töltötte.

Közben a többiek, annak érdekében, hogy gyorsabban teljen az idő, különféle társasjátékokat játszottak, a díszítést igazgatták, előhalászták legszebb ruháikat, mert mindent tökéletes állapotban szerettek volna tudni, mire eljön az este. Egyetlen dolog hibádzott: nem volt hó. És milyen a karácsony hó nélkül? Csak ez az egy probléma aggasztotta őket, de remélték (lehet, tudták is), hogy nem fog elmaradni az égből aláhulló fehér csoda. Be is következett, amire vártak: ahogy elkezdett besötétedni, egy apró hópihe könnyű táncot lejtve leereszkedett és éppen az árvaház udvarát választotta otthonául. Ezt az egy hópihét sok másik követte.

És egyik percet a másik követte, egyre közeledett a várva várt pillanat. A gyerekek már nem bírtak nyugton maradni, egyre arról beszélgettek, vajon mi fog a karácsonyfa alá kerülni. Napnyugtakor azonban el kellett hagyniuk a nappalit, a nevelők felküldték őket, és bezárták az apró meglepetések birodalmát.

– Gyerünk, gyerekek, mindenki a szobájába! A Jézuska csak akkor érkezik, ha nincs itt senki!

Mintha egy menydörgés rázta volna meg az épületet, úgy viharzott végig a gyerekhad a lépcsőn és a folyosókon. Natália szobatársai  berontottak a szobába és megkezdődött a találgatások sorozata.

Vidám csacsogással telt el az idő. Majd benyitott Vali néni, és vacsorázni hívta az izgatott gyereksereget. Nem bírták visszafogni magukat, olyan gyorsan rohantak, ahogy csak tudtak. Natália is összeszedte magát, gondolta, minél előbb lemegy, annál hamarabb vége lesz.

– Ne lógasd így az orrod! – mondta kedvesen Vali néni. – Tudom, hogy nem szereted a karácsonyt, de be kell vallanod, hogy igazán szép ünnep. Idén talán te is megszereted.

– Lehet, de nem tartom valószínűnek. Ne aggódjon, majd kibírom, ahogy eddig a többit is.

– Legalább mosolyogj egy kicsit! – kérlelte Vali néni, mire Nati magára erőltetett egy mosolyt. – Így sokkal jobb. Feltéve, ha meg akarod ijeszteni a többieket – folytatta Vali néni, mire Nati szája igazi mosolyra görbült. Lassan elindultak lefelé.

A hatalmas ebédlőben már mindenki a helyén ült. A vacsora kellemes, várakozással teli hangulatban telt. Az asztal közepén már majdnem leégtek az adventi koszorú gyertyái, amikor megszólalt egy csilingelő hang.

– Megjött a Jézuska! – kiáltottak fel egymás után többen is, és egy másodperc sem telt bele, hogy mindenki felpattanjon a székéről és berohanjon a nappaliba. A leggyorsabbak előtt tárult fel legelőször a pompás karácsonyfa alatt elhelyezkedő ajándékok látványa. Mindenki a saját nevét kezdte el kutatni az ajándékok halmazában. Voltak, akik babát kaptak, voltak, akik kisautót, a nagyobbacskák hasznos dolgokat: ruhát, iskolai felszerelést, könyvet. A fa alsó ágait súroló ajándékkupac szépen elfogyott, már csak egy boríték maradt ott, amin Nati neve állt.

– Natália! Ez a tiéd – nyújtotta oda neki az egyik szobatársa a borítékot.

– Köszönöm! – vette át a karácsonyi ajándékát Nati. Kibontotta a szép borítékot és megpillantott egy hivatalos dokumentumot, amin az ő neve és Vali nénié volt.

– Boldog karácsonyt! – szólalt meg Vali néni, amikor látta, hogy Nati szemei megtelnek könnyekkel. Valami nagy robaj visszhangzott a lelkében. A boríték ígérete volt az a varázscsákány, ami Natália szívén porrá zúzta a jégréteget, hogy újra érezhesse a karácsony évszázadok óta töretlen szellemét. Azt, ami nem számít hová vetett a sors, mindig összehozza azokat, akik egymáshoz tartoznak.

Kint esett a hó, és mintha a hópelyhek is azt üzenték volna, miközben egyre többen és gyorsabban hulltak alá, hogy csodák igenis léteznek.

A novella a “Falusi karácsony Mikszáthtal” – A Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma irodalomtörténeti vetélkedő első díjazottja. 
(A pályázók köre középiskolások voltak.) 
További információ: http://palocmuzeum.hu/

Irodalomtörténeti-vetélkedő_új