Ismerős tájon haladtam végig, ahogy a tengerparthoz vezető úton mentem a nyári napsütésben. Akárcsak régen, akkor is biciklivel érkeztem a megszokott helyre. Nem tudtam, hogy emlékezett-e még a megbeszéltekre vagy fölöslegesen vezettem 3 órát a legnagyobb forgalomban.

Nem is foglalkoztam igazán azzal, hogy mi lesz. Egyre több és több emlék bukkant elő, ahogy közeledtem a világítótoronyhoz. Felrémlett minden egyes utam, amely odavezetett. De mind közül a legelsőre emlékeztem a legvilágosabban.

Alig voltam 10 éves, amikor az első felfedezőutamat tettem ott. Először csak a bőszen tajtékzó, a sziklákon hatalmas robajjal szétfröccsenő hullámokat, a hal után kutató sirályokat és a fáradhatatlanul forgó lámpát láttam meg, majd a torony tövében észrevettem egy körülbelül velem egyidős, cingár, szőke hajú fiút. Valamit keresett. Kíváncsi voltam, így hát egyenesen odamentem hozzá.

– Szia! – köszöntem rá, mire ugrott egyet és ijedten fordult meg. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Allison vagyok. Téged hogy hívnak?

– David – vetette oda éppen csak rám pillantva, majd újra legörnyedt és tovább kémlelte a füvet.

– Mit keresel? Segíthetek?

– Semmi különöset. Nem kell – válaszolt rám sem nézve.

– Oké – mondtam és el akartam menni, de mégis visszafordultam. – Klassz ez a hely. Régóta ismered? Én most járok itt először. Nem is értem, miért nem tudtam róla eddig. Itt laksz a közelben?

– Igen – reagált kurtán, miközben apró lépésekben araszolt szemét a földre tapasztva.

– Én is itt lakom nem messze. Az erdő túloldalán. Biztos ne segítsek? – kérdeztem, miután visszatért ugyanoda, ahonnan kezdte.

– Biztos – fordult felém. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire kopottak a ruhái. Az ingje piszkos, a nadrágja foltozott volt és a cipője orrán egy luk éktelenkedett. A haja tisztának tűnt, arca gondterheltnek. – Nem kéne már hazamenned?

– Lehet. A szüleim már biztosan aggódnak – mondtam és elkezdtem visszafelé menni. – Remélem, még találkozunk. Szia!

– Ja, persze. Szia.

Néhány lépés után azt vettem észre, hogy valami megcsillan a fűben. Felvettem. Egy arany nyaklánc volt, rajta egy medállal.

– David? Nem ezt keresed? – fordultam vissza még egyszer. Válasz helyett egy kérdő tekintet érkezett, majd nagy léptekkel felém jött, kikapta a kezemből és elindult a másik irányba.

– Kösz! – mondta hátra sem fordulva.

Ezután rendszeresen végigjátszottam a fejemben ezt a jelenetet. Mindent meg akartam tudni a titokzatos fiúról: miért olyan piszkos, kié az a nyaklánc, miért fontos neki és miért olyan mogorva. Ki akartam deríteni mindent, így majdnem minden nap kilátogattam oda. És majdnem mindig ott is találtam. Akárcsak első találkozásunkkor, utána sem volt valami bőbeszédű.

Főleg csak én beszéltem: meséltem neki a mindennapi dolgokról, az iskoláról, a családomról, arról, hogy miket szeretek és miket nem. Ő napról napra egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt, legalábbis úgy vettem észre. Nagyon ritkán szólalt meg, leginkább, csak ha kérdeztem, de olyankor mindig fontos dolgot tudtam meg róla. Néha csak csöndben ültünk és hallgattuk a tenger morajlását és a sirályok vijjogását.

Kiderült, hogy a szülei 3 éve meghaltak, és az a nyaklánc az utolsó, ami tőlük maradt. Csúnya adósságaik voltak, így mindenük odalett, David pedig a nagybátyjához került, aki a világítótorony őre volt. Nagyon szegények voltak, iskolába sem járt, a nagybátyja tanította, amennyire tudta. Azt hiszem, a nagy számnak és a kíváncsi természetemnek köszönhető, hogy alig egy hónap alatt a legjobb barátok lettünk. Már nem volt félénk, legalábbis velem, sokat beszélgettünk, még a világítótornyot is megmutatta.

Azután, úgy két évvel később éreztem azt, hogy teljesen a bizalmába fogadott.

– Szia! – köszöntem boldogan azon a napon. A megszokott helyen ült, a világítótorony lábánál. – Mi a helyzet?

– Szia – viszonozta a köszönést szárazon. Akkor ez nem tűnt fel, de később rájöttem, hogy sejtenem kellett volna valamit. – Semmi. Veled?

Erre a kérdésre körülbelül 10 percig tartott válaszolnom. Már nem emlékszem, miket hordtam össze, de biztosan semmi közük nem volt egymáshoz. Utána kínos csend következett. Nem is értem, miért, hiszen addigra tényleg mindent tudtunk egymásról.

– Allison – kezdte halkan. – Lehetne egy szokatlan kérdésem?

– Természetesen – válaszoltam mosolyogva, és örültem, hogy megtörte a feszült hallgatást. – Tudod, hogy mindent szeretek, ami szokatlan.

– Igen – rám nézett és megjelent egy halvány mosoly az arcán, majd visszafordította a fejét a tenger felé és azt bámulva folytatta. – Szóval, mondtam, hogy a nagybátyám tanít, igaz? Tehát, az van (hogy is fejezzem ki magam), kimerült a tudástára. Arra szeretnélek kérni, hogy, ha lehet, megtanítsd nekem azt, amit ti tanultok az iskolában.

– Rendben van – mondtam rögtön. – De miért nem jársz te is inkább iskolába? – eddig még nem merült fel ez a téma. Igazából mindig azt hittem, hogy a nagybátyja egy mindentudó zseni kevés szerencsével.

– Nem lehet. Segítenem kell rendben tartani a partot és a világítótornyot, mert egyre nehezebben bírja, gyorsan elfárad. Különben sem telne a tankönyvekre.

Mire az emlékkép végére jutottam, odaértem arra a helyre, a világítótorony lábához. Leültem a helyemre, és tovább vártam. A nap vidám sugarai táncot jártak a kéklő, apró hullámokban ringatózó vízen. A sirályok fáradhatatlanul köröztek, akárcsak a világítótorony fénye. Ismét elmerengtem.

Már 5 éve minden délután lelkesen vittem az iskolatáskámat, és kezdetben ügyetlenül, majd egyre rutinosabban magyaráztam neki a leckét. Néha az volt az érzésem, hogy sokkal jobban tudja, mint én, csak nem akar letörni, és ezért hagyja végigmondani az értelmetlen szónoklatomat. A „tanórák” színhelyéül vagy a part, vagy (rossz időben) a világítótorony melletti lakás nappalija szolgált. Ez utóbbit elég körülményesen sikerült megszereznünk. David nem mesélt rólam a nagybátyjának és én sem meséltem róla senkinek. Még David kért meg rá, hogy ne említsem senkinek, hogy ismerem, mert a nagybátyja nagyon makacs és rögeszmés, nem szerette volna, ha David a tanulás vagy a munka mellett mással is foglalkozik.

Szerencsénkre a nagybácsinak megvolt az a szokása, hogy az egész délutánt a mólón, a világítótorony lámpájánál vagy a parton töltse, még rossz időben, egészsége romlása ellenére sem mondott le ezekről. Így hát, tudva, hogy nem vehet észre minket, behúzódtunk a nappaliba. Tágas volt, de sötét, tele mindenféle régi holmival, a falak zsúfolásig rakva képekkel, bekeretezett újságcikkekkel, oklevelekkel, elismerésekkel. A legtöbb David szüleiről szólt, akik sikeres óceánkutatók voltak, amíg az egyik projektjüket el nem lopták. Azután valaki hazugságokat terjesztett róluk és a tudósvilág kitaszította őket. Egy-két oklevélen azonban David nagybátyjának neve állt. Mint később megtudtam, világbajnok úszó volt, de egy súlyos sérülés miatt kettétört a karrierje.

A bujkálás egyre nehezebbnek tűnt. Már nem tudtuk kiszámítani, mikor nincs otthon a nagybácsi, felborult a rutinja. Egyik délután azonban ismét visszatért az „ebéd után elmegyek, és csak vacsorára érek vissza” taktikához. Legalábbis azt hittük.

A lehető legnagyobb nyugalommal ültünk a kanapén. Az ég kezdett beborulni, de csak akkor vettük észre a vihart, amikor az első esőcseppek szétloccsantak az ablaknál és a szél belekezdett őrült táncába. Tisztán lehetett hallani a tenger vad hullámzását. Szinte éjszakai sötétség borult a partra, kénytelenek voltunk villanyt kapcsolni. A tomboló vihar kezdete után nem sokkal kivágódott a bejárati ajtó. Először azt hittük, az időjárás miatt, de akkor megpillantottunk egy csurom vizes, sárga esőkabátba és gumicsizmába öltözött embert. Az égi háború hazazavarta a nagybácsit. Némán bejött, becsukta az ajtót, felakasztotta elázott kabátját a fogasra, lehúzta csizmáját és papucsába belebújva komótosan sétált oda hozzánk.

– Sziasztok – köszönt egykedvűen. – Hát te meg ki vagy? – kérdezte hozzám fordulva.

– Ő egy barátom – előzött meg David. – Csak tanulunk. Ugye, nem baj, hogy itt van?

– Tudod, hogy nem szeretem, ha nem a munkával foglalkozol, de ha tanultatok, akkor jó. Különben is, kedves lánynak tűnik – mondta ránk se nézve, miközben leült a hatalmas, öreg fotelba.

– Köszönöm. Ön is nagyon kedvesnek tűnik – tértem magamhoz. Válaszul csak egy nagyon halvány mosoly jelent meg az arcán, mialatt meggyújtotta a korábban a szájába tett pipát. Néhány percnyi hallgatás után beindult a beszélgetés és a délután további része jókedvűen telt el. Főleg David nagybátyja mesélt érdekesebbnél érdekesebb történeteket, amelyekre még ma is tisztán emlékszem.

A verőfényes napsütésben már több mint fél órája vártam, hogy megérkezzen. Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit. Egy sirály alig pár méterre tőlem szállt le és fáradtan kezdett a víz felé bicegni. Valószínűleg beteg vagy öreg lehetett, néhány perc után lekuporodott, és meg sem mozdult, miközben a partra érő hullámok gyengéden beborították egészen a fejéig, majd lassan visszahúzódtak.

Ez a sirály eszembe juttatott egy másik sorsfordító eseményt.

Néhány hónappal a nagybácsival való első találkozásom után vidáman haladtam a part felé. A nyári szünet első napja volt. Azon a délután azonban nem találtam ott Davidet. Estig ott ültem a toronynál, de semmi. Végül hatalmas dühvel a szívemben hazamentem. Másnap azzal a szándékkal érkeztem meg, hogy majd jól összeszidom. De minden haragom elszállt, amint melléértem, és ő bánatos szemekkel nézett rám. Láttam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Tegnap délelőtt a nagybátyám rosszul lett. Szívinfarktust kapott. Kihívtam a mentőket, akik azonnal be is vitték a kórházba. Sikerült újraéleszteniük, de túl sokáig nem működött a szíve, így nem tért vissza az eszmélete. Ma reggel… – csuklott el a hangja. – Nem tudták megmenteni. Meghalt – egész idő alatt a sírás fojtogatta és a végére ki is tört belőle. Próbáltam megvigasztalni, de ilyen esetekben nem sok minden segít. Amikor felajánlottam, hogy ott maradok éjszakára, hazaküldött, azt mondta, jobb lesz neki egyedül.

Másnap olyan hamar kimentem, ahogy csak tudtam. Meglepett, ami fogadott: egy költöztető cég furgonja állt ott és két nagydarab ember hordta ki a bútorokat. David csak állt és bámult ki a fejéből, miközben a mellette álló öltönyös férfi magyarázott valamit. Megvártam, amíg elmennek és csak utána léptem közelebb a még mindig egy helyben álló Davidhez.

– Kilakoltatnak – kezdte rögtön, amint melléértem. – Valami másik család jön ide. Ők lesznek az új világítótorony-őrök. Azt mondták, a bácsikám szerződése nem foglalta magában egy örökös lehetőségét.

– Most mihez fogsz kezdeni?

– Nem tudom. Egyelőre összeszedem a maradék holmimat és bemegyek a városba. Voltak olyan kedvesek és kivettek nekem egy szobát egy hétre abban a lepukkant panzióban. Majd megpróbálok valami munkát keresni.

– Mikor találkozunk? – kérdeztem, mivel sejtettem, hogy nem lesz rá lehetőség, hogy minden nap kijöjjön.

– Egy hét múlva, ugyanitt? – fordult felém. Bólintottam egyet, jelezvén, hogy rendben van. Segítettem neki pakolni, majd elbúcsúztunk.

Egy hét múlva pontosan ugyanott állt, mire kiértem. Egyszerre tükröződött boldogság és szomorúság az arcáról.

– Szia! – mosolygott rám.

– Szia! Mi a helyzet? Sikerült munkát szerezned?

– Igen.

– Nahát! Az nagyszerű! – örvendeztem, majd feltűnt, hogy ő nem örül ennyire. – Vagy nem nagyszerű?

– De, az. Csak…

– Csak mi?

– Csak 4 évre szól. Egy hajón. Valami óceánjárón. És nagyon szigorú körülmények között. De jól fizet, és jelenleg ez az egyetlen lehetőség.

– És ki tudja, mikor adódik másik.

– Pontosan.

– Szóval nem látlak 4 évig?

– Nem.

– De telefonálni tudunk majd.

– Nem lehet.

– Levél?

– Azt sem.

– Akkor 4 évig semmi?

– Semmi.

– És addig?

– Majd lesz valahogy.

– Reméljük.

– Akkor 4 év múlva ugyanitt.

– 4 év múlva.

És azóta nem láttam. 4 hosszú éve. De egy percre sem felejtettem el, hogy találkozni fogunk.

Akkor már majdnem 1 órája ültem a megszokott helyen. Nem bírtam már tovább egy helyben üldögélni, inkább felálltam és elindultam, hogy sétáljak egyet a parton. Gondoltam, úgyis észre fog venni. Alig tettem néhány métert, amikor megpillantottam valamit a távolban. A parton feküdt valaki, a hullám a derekáig beterítettem, majd a víz visszahúzódott. És ez játszódott le újra és újra. Amint megláttam, hogy ki az, rögtön odarohantam hozzá. David feküdt mozdulatlanul, csurom vizesen, a haja tele volt homokkal. Sápadt volt és sovány, a szeme csukva. Mellette térdelve próbáltam felkelteni, de hiába. Hívtam a mentőket, akik azt tanácsolták, hogy húzzam kijjebb és próbáljam újraéleszteni, amíg ki nem érnek. Így is tettem. Kétségbeesetten próbálkoztam. Nem érzékeltem semmit, csak én voltam és az élettelen David, akit muszáj megmenteni.

– Menjen odébb, kérem – érintette meg a vállamat az egyik mentős, ez zökkentett vissza. Szó nélkül felálltam és helyet adtam nekik. Megdermedve bámultam az élettelen testet, amíg a mentősök szakadatlanul próbálkoztak újra és újra és újra…