Álmok ideje. Kolozsvári Papp László meseregényei (Galambóci Boldizsár csínytevései, A nagy hóemberháború)

2015. július 22. szerda Steinmacher Kornélia Hozzászólás most!

Kolozsvári Papp László két meseregényének¹vizsgálatakor érdemes a szerző lányának, Papp Ágnes Klárának a műmesékkel kapcsolatos tanulmányában tett egyes megállapításaiból kiindulnunk.²Ennek kapcsán feltételezhetjük, hogy Kolozsvári Papp lányának a műmesékkel kapcsolatos következtetései nem függetleníthetőek mindattól, hogy édesapja miként és mit írt meg meseregényeiben, illetve hogy a tanulmányban felhozott példák jórészt talán azon mesék köréből kerültek ki, amelyekből a szerző történetei is merítettek. Legalábbis erre lehet következtetni a tanulmány példái és a két meseregény közt felállítható számos párhuzam miatt is.
Papp Ágnes Klára értekezése során a csodás különleges fogalomhármasából kiindulva,³ a fantasztikus fogalmához köti a műmesét, ám ugyanakkor a kettő közötti azonosíthatóság lehetetlenségét is kiemeli. Hiszen a történet természetfeletti és racionális értelmezés lehetősége közötti véglegesen fennálló habozás itt általában nem egyesül egy entitáson belül: a műmesék világában a hősök két részre osztódnak, s általában a gyermekek képviselik a csodásban való hitet, míg a felnőttek hitetlenkednek, s ironikusan viszonyulnak a történet valóságához.⁴ A csodás elemek pedig többnyire a kerettörténetben le is lepleződnek, kiderül, hogy minden csak a gyermeki képzelet vagy álom szüleménye.
Kolozsvári Papp Lászlónál ez kicsit másképp működik. A kerettörténet ugyan mindkét esetben megadja a lehetőséget arra, hogy az események sorát úgy értelmezzük, hogy azok egy álom keretei között zajlanak le, mégpedig abban a tekintetben, hogy este van, s a kislány már ágyban fekszik, mikor a különös események elkezdődnek. De arra, hogy ezek az eseménysorok valójában álmok, vagy megtörtént csodák, semmi konkrét külső reakció nem érkezik. A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben az alapszituáció például a következő:

„A kislány tehát azt a pillanatot várja, amikor elrebben az ébrenlét, s elfoglalja helyét az álom. Megpróbál nagyon figyelni, de ahogy álmosodik, úgy kalandozik el a figyelme. A szemhéja mintha már olyan súlyos volna, mint az öregtorony süvege, karja pedig úgy fekszik a dunnán, mint toronyóra mutatója, ha az óra elüti az éjfelet.
Mindjárt elalszik, vagy talán már el is aludt? És a nagy csöndességre ébredt volna föl? Maga sem tudja. Annyi bizonyos, hogy egyszer csak halk ropogás, sóhaj, cihelődés neszezését hallja a szoba sötétjéből.”⁵

A „pillanatban”, mikor már aludni kell(ene), egy kislány, Ági – akit Lujzának is hívnak – a dunyha alól kikandikálva különös zajokra lesz figyelmes. Mindkét esetben megnyilatkozik neki Galambóci Boldizsár, a magát varázslónak valló egyén hangja, aki csak akkor nyerheti vissza emberi alakját, ha a kislány megold egy-egy rejtvényt. Azért, hogy ez sikerüljön, a varázsló először elmond a kislánynak egy-egy történetet, ahol élettelen dolgok kelnek életre, ami által a kislány fejében is „megszületik” a megoldás.
Mindezen jellegzetességek azon klasszikus műmesékkel rokoníthatóak, amiket Papp Ágnes felidéz tanulmányában: az álom pozíció kapcsán Alice Csodaországban⁶ és Óz a csodák csodája⁷című meseregények kapcsolhatóak össze Kolozsvári Papp világával, utóbbi esetében Óz és Galambóci Boldizsár közötti párhuzamosság is felállítható: Óznak, a varázsló képében tetszelgő hétköznapi, de bölcs embernek mintegy paródiája Galambóci alakja. Ági maga is felismeri ezt a hasonlatosságot, aminek némi kínos hallgatás lesz a következménye, mint minden olyan más esetben, ahol Ági száján „kicsúszik” egy-egy olyan mondat, ami a varázsló hiányosságaira utal. Az a motívum, hogy egy kislány megmentheti és visszaszerezheti valaki számára emberi testét a Diótörő és Egérkirály⁸című mesében is szerepel. A saját személyiséggel rendelkező, helyhez és időhöz kötöttségüket megcáfoló, életre kelt tornyok és hóemberek pedig Milne⁹világában megelevenedő plüssállatokkal mutatnak rokonságot. S ahogyan az Ózban a kislány mellé csapódó szereplők vágyaiban a felnőtté váláshoz szükséges tulajdonságok fedezhetőek fel: ész, szív, bátorság¹⁰ – úgy ezekre a tulajdonságra magának Áginak is szüksége van ahhoz – ahogy a varázsló mondja –, hogy megfejtse a rejtvényt. A rejtvényfejtés, amihez a szókincs gyarapodása szükséges, hozzájárul a felnőtté válás folyamatához.
A műmesék többségétől eltérően és a varázsmesékhez hasonlóan nem konkretizálódik a tér és az idő ezekben a mesékben,¹¹ ugyanakkor a történet nem helyeződik át egy varázslatos térbe: ott játszódik, ahol a kislány él, csak mitikus időkben, ahol mindaz, ami ma csak a mesékben eshet meg egykor a mindennapok része volt.
A mesebeli régi idők emberinek különleges a viszonya az idővel: itt a szereplők bibliai korokat élnek meg, maga Boldizsár bácsi is olyan események megélője és tudósítója, amik olykor több mint ezer éve történtek. A klasszikus varázsmesék birodalmával szemben a demitizáló folyamatok azonban abszolút érvényesek erre a műmesére is. A szöveg egészén végigvonuló ironikus hangvétel,¹² a varázsló Háry János alakjához hasonlatos nagyotmondásra való a hajlamossága, ami kapcsán olykor le is lepleződik, s az, hogy gonosztevőnek, félelmetesnek és hősnek, bátornak bemutatott szereplők egyaránt mulatságosan vannak ábrázolva, egy sajátos mesei közeget hoznak létre: a komikus eposzok világát idézik. S ezen felül valóban van a mesekönyvekben utalás nagy klasszikusokra, eposzírókra, vagy klasszikus eposzok egyes jeleneteire, amik szintén kacagtató elemekként tűnnek fel. Ilyen például A nagy hóemberháborúban a Zrínyi Miklóst ábrázoló festményen mókus képében neszező és megszólaló Boldizsár, vagy a trójai faló történetét megidéző és továbbgondoló összeeszkábált műrénszarvasba bújt emberek jelenete is.

„– Ahhoz, hogy rénszarvasszánon közelítsük meg a Nagy Gleccsert, előbb egy rénszarvast kellett előállítanunk. A Természetrajzi Múzeumban megvolt a képe, s a tudósok az én útmutatásaim szerint varrtak egyet. Szeme üvegből volt, agancsát gallyakból faragták, a szájából kilógó hosszú nyelvet fűteni lehetett belülről, hogy rá ne fagyjon a nyál, illetve a víz.
– Boldizsár bácsi, szemem-szám tátva marad a csodálkozástól! Hogy folyhatott víz egy rénszarvasból?
– Úgy, hogy aki benne volt, az töltötte te bikfic! mit gondolsz, egy posztóból, szőrből, kócból és csíkos cihából varrt, a hátán kockás ágytakarót viselő, üvegszemét villogtató, tányértalpon cammogó rénszarvas magától cammogott?”¹³

E sajátos világ közvetítője tehát Galambóci Boldizsár, aki folyamatos „összetűzésbe” keveredik a gyermeki látószöget, gondolkodásmódot képviselő, korához képest azonban igazán értelmes kislánnyal. A kislány, aki hisz a csodában, közbeszólásaival, feleselésével olykor mégis racionalitás felé tereli a történetet: a folyamatos habozás itt a kerettörténet „felnőtt” és gyermek hősét is egyaránt jellemzi. A csodás történetnek a keretben hitele van, mégis egyes pontjain a kételkedés és visszakozás alakítja a mese menetét, aminek így Ági is az egyik alakítója lesz. Ilyen jelenet például az, amikor a kislánynak külön fejezetben el kell magyarázni, hogy hogyan lehet képes egy torony arra, hogy fütyüljön.

A komikusság, a demitizálás, az ironikus hangnem mögött a műmesékben jellemzően ott a társadalomkritika is, ami a felnőtthöz is „kiszól.”¹⁴ A mesék témája a szerelmi viszály, valamint a háború, amin keresztül a téma komolyságának ellenére a szerző úgy alakítja a narrációt, hogy a gyermekeket folyamatosan megnevetteti, s egyben tanítgatja az emberi természetről, az élet buktatóiról, miközben tükröt tart a mesét olvasó felnőtt elé.
A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben a fába szorult varázsló meséli el Áginak a szerelmes tornyok történetét. Az eset akkor játszódik, amikor az időt még homokórával mérték, a tornyok szabadon barangoltak a környéken, s ha kicsit sajátos módon is, de képesek voltak arra, hogy az emberekkel kommunikáljanak. Hozzájuk hasonló érzésekkel, tulajdonságokkal rendelkeztek. A város közkedvelt és szeretett tornya Ödön volt, aki beleszeretett Kunigundába, egy lánytoronyba. A névválasztás is komikus színezetet ad a történetnek, ugyanakkor tükrözi a két torony közötti alapviszonyt, s az eltérő természetüket is: Ödön egy szelíd, kedves, közvetlen torony egy hétköznapi névvel, míg a számára elérhetetlennek tűnő Kunigunda nevét „legendák terhelik”, ahogy Kunigunda, mint torony is legendássá vált a környéken vadsága, öntörvényűsége és megfékezhetetlensége által.
A tornyok és Boldizsár sorsa az időmérés problémája kapcsán kötődik össze. Abban az időben a homokórák pontatlanul mérték az időt, így az emberek nem tudták rendesen végezni a dolgukat, vagy legalábbis a pontatlan homokóra-forgatókra fogták a mulasztást.

„Maga nem képes a homokóra fordítóinak a körmére nézni, ezért egyre vészesebben romlanak az erkölcsök a Városban. A hajadonok nem merik rózsaujjukat jegygyűrűbe dugni, nehogy a sok összevissza járó homokóra miatt férjuraik letérjenek a hazavezető legrövidebb útról. Az agg vadászmester Hallalai úr már másodszor lőtte le a szélkakast a városháza tetejéről, mert azt hitte, hogy véget ért a vadászati tilalom. A legnagyobb baj azonban az, hogy a feleségem, valahányszor kinéz az ablakon, s meglátja a főtéri homokórát, így szól magában: korán van még, ráérünk odatenni a pecsenyét! Amikor aztán hazatérek, asztalhoz ülök, megint kinéz az ablakon, s így szól mézédes hangon: Vége a vacsoraidőnek, drága párom, ideje ágyba bújni. Maga miatt, Körmendy úr, már hatodik hete korgó gyomorral térek nyugovóra. Egy szó, mint száz, itt valamit enni, akarom mondani tenni kell!”¹⁴

Boldizsárt, alias Körmendy Gyulát, mint neves varázslót és fő homokóra forgatót, a város vezetősége megbízza, hogy oldja meg a problémát. Boldizsár sajátos cselekkel kerítőként ráveszi Kunigundát, hogy Ödön érzéseit viszonozza, s eléri, hogy a két torony a város határain belül „állapodjon meg”. A megállapodottság helyhez kötöttséggel is jár, s noha a nászajándékként a menyasszony homlokára illesztett toronyóra megoldja a városka gondjait, a két torony szerelmi civódása féltékenységbe, majd harsány veszekedésbe fúl, s „hátat fordítanak” egymásnak. Ez az állapot a mese napjáig is tart, azonban Boldizsár Ági segítségével kiszabadul az asztallábból, és az „Ezeregyéjszaka” szőnyegéhez hasonlóan Ági párnája az égbe emelkedik, s körberepüli a kislánnyal a várost. Így Ági láthatja, hogy a tornyok kibékülnek, a kettejük közti kötelék és kapcsolat jeleként fal emelkedik közöttük, s a „szerelmük gyümölcseként” Kunigunda sarkaiban fiatornyocskák tűnnek elő:

„Lujza lenézett a Városra. A két torony között pázsitos mező húzódott. Illetve, abban a pillanatban, amikor ezt Lujza meglátta, a zöld mező kinyílott, mint valami óriási könyv, s hatalmas, csipkés várfal emelkedett a felszínre a föld alól. Épp Ödön és Kunigunda között, s összekötötte őket.
Az Ödön toronysisakja lilán izzott a holdfényben, s pirosan tündökölt minden ajtaja, ablaka, de még lőrése és vízköpője is. Bensejéből halk muzsika hallatszott ki.
Lujza az óratorony felé fordította tekintetét.
Láss csodát!
Az Óratorony, Kunigunda mind a négy szögletén egy-egy fiatornyocska ágaskodott. Közöttük, mint félhold alakú, ékes főkötő, csipkedíszes mellvéd húzódott! alatta pedig, mint óezüst diadém egy hercegkisasszony homlokán, ott tündöklött az Óra!”¹⁵

Az, hogy Boldizsár arra utal, hogy az ezeréves toronyharag a tornyok számára csak napokat jelent, ötletes, fordított jelzése lehet annak is a szülők felé, hogy a napokig tartó vita a gyermek számára végtelen időnek tűnhet.

A nagy hóemberháborúban a háború, a diktatúra jelensége és a zsarnoki vezető alakja, hóemberek formájában történő megjelenítése és a gyermekek számára is érthető rétege inkább egy karneváli-cirkuszi hangulatot idéz meg. A téma komolyságát, mélységét ez teszi befogadhatóvá a gyermeki fül számára, miközben a szerző feltárja az emberi természet „szomorú” oldalát is. Az életre kelt hatalomra vágyó hóemberek az emberek teremtményei, pontosabban az emberi hiúság következményei. A város főbírója hirdeti meg a hóépítmények versenyét, s értelmetlen versengés veszi kezdetét egy értelmetlen fődíj reményében:

„Az ifjúságnak játékra, vetélkedésre van szüksége. El tud-e képzelni vidámabb és épületesebb szórakozást a vakáció idejére, mint hogy az iskolák hókunyhókat, jégpalotákat, hókristály szélmalmokat építsenek? És megrakják hóemberekkel?! Csupa hóművész és jégfaragó fog itt munkálkodni a főtéren és szerte az óvárban. Akik a legszebb palotát, parkot építik, jutalmat kapnak a Magisztrátustól.
– Jutalmat, főbíró uram? – kérdeztem, s baljós előérzetem csak még fokozódott. – És mi lenne az a jutalom?
– Az első díj egy kétöles hóember lesz, cukorból, fején fagylaltöntet. És minden nyalásra az én nevemet fogja énekelni.
Hadd mondjam el, hogy a főbírónkat Gótikus Jenőnek hívták. Na mármost, ha elképzeltem, hogy egy kétöles cukorember minden nyalásra azt szajkózza, hogy Gótikus Jenő, Gótikus Jenő, a hátam is beleborsódzott.”¹⁶

A tragikus események előjelei kapcsán senki sem fog gyanút. Az intő jelek éppen azért kerülhetik el a figyelmet, amiért a hóemberek uralma létrejöhetett és fennállhat: az emberi természet jellegzetességei miatt. Senki sem gondolja, hogy a megelevenedő hóemberek jelensége valódi, mert különböző pletykák terjednek el arról, hogy a közösségben ki az, aki mindennek létrehozója lehet. Az emberi rosszindulat, a pletykálkodás, a kicsinyes összetűzések, a probléma komolyságának fel nem ismerése, a személyes sérelmek szerinti bűnbak állítás lesz a veszte a kisvárosnak: a babonás népség pont akkor nem hisz a természetfelettiben, amikor kellene, s most kivételesen racionális magyarázatot keres.

„Először is, mindenki azt hitte, hogy valaki más tett csodát. Hogy Fifi bácsi, a fizikus épített bele a hóemberekbe valami mókás masinát. Mások azt hitték, hogy gyerekek öltöztek be hóembernek. Volt, aki azt beszélte, hogy maga Gótikus Jenő irányítja a hóbábok mozgását a Városháza tornyáról. (…)
De akkorra már a város annyira nem tudta megkülönböztetni az igazat a hamistól, hogy híre terjedt: a csókákat Padasztali Boldizsár, nyugalmazott ácsmester és pedellus faragta, aki csavaros cukrot, csibe alakú nyalókát és hollószárnyú medvecukrot árult a gyerekeknek a szünetben. Az emberek azt is beszélték, hogy Padasztali Boldizsár bosszantani akarja Gótikus Jenő főbíró uramat azzal, hogy csókákat telepít minden idők legrettenetesebb hóemberének orrára.”¹⁷

Végül egy pillanat alatt eltűnnek a hóemberek, hogy aztán a félelmetes hóembervezér visszatérve kihirdesse a városka feletti abszolút teljhatalmát és az örök telet, mindezt csodásnak titulálva, a hóember fajtáját mindenek fölé helyezve.

„Én Halifax, a hideg és erős, ezennel megalapítom
a szabad hóemberek birodalmát!
Magamat a birodalom hóvezérévé nyílvánítom!
A hóember merész és tettre kész!
A hóember volt, van, leend!
Célunk az abszolút nulla fok!
A hóembernél nincs csodálatosabb!”¹⁸

Halifax négy őrhóembert állít a város határaira, akiknek különleges orrait az embereknek kell megalkotniuk. Az emberek félelmükben szó nélkül engedelmeskednek, kiszolgálják a hóemberek igényeit, akik feltétel nélküli, fanatikus hívei Halifaxnak, s „életüket” is gondolkodás nélkül feláldozzák az ő növekvő erejének érdekében.

„– Épp ellenkezőleg! – kiáltotta Tóbiás. – Minden hóember leghőbb vágya, hogy Halifax rajta is áthemperedjék! Nagy guruláskor bárki részévé válhat a hatalomnak, beletapadhat magába Halifaxba. Ezért ezt a napot a gömb Napjának is hívják. Ma van a Gömbbeesés. (…)
Halifax, akit jól ismertünk, hiszen mi magunk építettük fel őt a Város főterén, egy dombon állt, s vicsorítva, jeges szelet fújva, huhogva méregette özönlő-hullámzó híveit. Aztán három gömbre vált szét, s eget-földet megrengető robajjal gurulni kezdett. Hah, a Nagy Gurulás! Ahogy rátapadt szűzhó és hószűz, nem nagyobb lett, mint várható lett volna, hanem keményebb, tömörebb. Porhó és hópor, hóember és emberhó tapadt bele Halifaxba, s sűrűsödött olyan vaskos gömbbé, hogy az már nem is hógömb, hanem jéggömb volt.”¹⁹

A kihirdetett új világrend, s a vezetőjével szembeni magatartásformák a mesét olvasó felnőttekben kellemetlen asszociációkat válthat ki a 20. századi történelmi eseményekről, ideiglenesen fennálló rendszerekről szerzett tudásból és személyes tapasztalatból eredően.
Amíg a város többé-kevésbé harcképes, nevetségesen makacs „alakulatai” mindent erőből akarnak megoldani, addig Galambóci Boldizsár alias Körmendy Gyula jól tudja, hogy csak ésszel lehet legyőzni a hóemberek uralmát. Pendely Amália, Gótikus Jenő és egy jó hóember, Tóbiás – aki a Halifaxot megbuktatni kívánó Gyermekkéz Általi Hóember Titkos Társaság tagja – társaságában a varázsló útra kell. Magukat rénszarvas szánon közlekedő hóhölgynek álcázva elindulnak oda, ahol meg van írva egy rejtvényben, hogy hogyan lehet Halifax uralmát megdönteni. Lebuknak ugyan, a rejtvényt mégis megszerzik és megfejtik. A kusza írást a sakk szabályai szerint lólépésben kell összeolvasni. A rejtvény-jóslatot megfejtve, azt értelmezve, Boldizsár különböző cselsorozatokat eszel ki. Követve és megvalósítva a jóslatszerű utasításokat a városka megmenekül, a hóemberek uralma véget ér. Halifax – köszönhetően részben önhitségének is – elbukik, s őt magát lezsugorítva egy múzeumi vitrinbe állítva mutogatják.
Halifax mintegy mumussá lesz: ezzel ijesztgetik az édesanyák a gyermekeiket, ha nem fogadnak szót, akárcsak Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című regényében Kaszparek Mihály alakjával.²⁰ A város ünnepel, a költőnő és a főbíró nevet változtat, majd menyegzőt ül.

„Halifaxot, az igazit, a természetrajzi múzeumban állítottuk ki, üveg alatt, mélyhűtve. Az iskolás gyerekek kedvenc kiállítási tárgya lett, de még így is olyan félelmetes volt, hogy a csintalan óvodásokat azzal ijesztgette az anyukájuk, hogy elviszi őket a múzeumba, Halifaxhoz.
De az igazi, hét országra szóló dínomdánom, lakodalom akkor volt, amikor Gótikus, sőt Neogótikus Jenő főbíró oltárhoz vezette Pendely Amália, akarom mondani Palást Eulália költőnőt.”²¹

Mindeközben a nagy örömünnep egy kissé szomorkás színezetet ölt: Tóbiás Boldizsár karjaiban olvad el, aki ennek következtében tüdőgyulladást kap, s betegen magára lesz utalva. Ugyanakkor a kerettörténet záró soraiban Galambóci Boldizsár visszanyeri testét, s bevallja Áginak, hogy odakinn, az ablakon át Tóbiás az a hóember, akit megpillantott, s aki a világ rendeltetése szerint társaival együtt alakot ölthet minden télen.
Kolozsvári Papp László meseregényeiben is azt a különös, sokrétű, varázslatos, remek humorral telített világot hozza létre, mint más műveiben. Anekdotázó kedve itt is elevenné teszi a történeteket, amelyeknek összetett világában végtelen, megnyerő egyszerűséggel tud nyilatkozni az élet örömeiről és bánatairól. Bájos, bohókás és megmosolyogtató történeteivel létre tud hozni egy olyan nyelvet, ami mindenkihez szól, s képes általa egyaránt belopni magát gyermek és felnőtt szívébe.

Jegyzetek

¹ KOLOZSVÁRI PAPP László, Galambóci Boldizsár csínytevései, Bp., Simon, 2001.; KOLOZSVÁRI PAPP László, A nagy hóemberháború, Bp., Napkút, 2005.
² PAPP Ágnes Klára, Mese, mítosz és modernség: A modern műmese kétarcúsága, Bp., Napkút, 2008.
³ Tzvetan TODOROV, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág, 2002.
⁴ PAPP, i. m., 2–3.
⁵ Lewis CARROLL, Alice Csodaországban, Bp., Ciceró, 2012.
⁶ L. Frank BAUM, Óz, a csodák csodája, Bp., General Press, 2012.
⁷ E. T. A. HOFFMANN, Diótörő és Egérkirály, Bp., Ciceró, 2007.
⁸ Alan Alexander MILNE, Micimackó, Bp., Móra, 2012.
⁹ PAPP, i. m., 5.
¹⁰ Uo., 28.
¹¹ Uo., 7.
¹² KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 66.
¹³ PAPP, i. m., 14–16.
¹⁴ KOLOZSVÁRI PAPP, Galambóci…, i. m., 19.
¹⁵ Uo., 60.
¹⁶ KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 19.
¹⁷ Uo., 23–24.
¹⁸ Uo., 32.
¹⁹ Uo., 74–75.
²⁰ MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón = M. K., Regények és nagyobb elbeszélések, Bp., Akadémiai K., 1957.
²¹ KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 110.

Bejegyzések

Szőrtüsző-sátán

2015. július 20. hétfő Komor Zoltán Hozzászólás most!

Betegszabadságot kell jelentenem, mert arra ébredek, hogy megszállt az ördög. A fejem háromszázhatvan fokban pörög és sugárban hányok, később ősi nyelven kántálok a borotválkozó tükör előtt és egy keresztet dugok a seggembe, miközben azt nyöszörgöm, hogy bassz meg Jézus. Remek, csak elkaptam én is, a munkahelyen már mindenkit ledöntött a lábáról Belzebub, tegnap a tévé bejelentette, hogy a kórházakban látogatási tilalmat rendeltek el a járvány miatt. Forró kamillateát iszogatok, ágyban fekszem, csak akkor fordulok orvoshoz, amikor különös szövegek rajzolódnak ki a testemen. Ám obszcén istenkáromlások helyett – mint egy normális sátán-fertőzésnél az várható lenne – meghökkentő internetes tények jelennek meg a bőrömön: Nem tüsszentünk alvás közben, de szex után többször is – meglepő tények a tüsszentésről. Az újszülöttek nem tudnak könnyezni – tíz meglepő tény a babákról.

– Nincs ebben semmi meglepő, a vírusok mutálódnak – nyugtat meg az orvos. – Az Antikrisztusnak figyelemre van szüksége, és tudja, hogy manapság már semmit nem ér zavaros világvége jóslatokkal. Újabb trükköket vet be. Tavaly potencianövelő spamekkel próbálkozott, de ezek még annyira sem érdekelnek senkit. Most már gyakori, hogy twitter üzeneteket és hashtageket hagy a démon-fertőzöttek bőrén. Pont tegnap járt itt egy fickó, akinek még egy youtube videót is beágyazott a mellkasába, amit csak műtéttel tudtunk eltávolítani. Úgy látom, magánál a kattintós cikkekkel próbálkozik.

– És mit tegyek? – kérdezem.

– Hát. Semmiképp se olvasgassa őket. A Sátán pont a figyelmére pályázik. Gyakori, hogy megjelenik egy feliratkozó gomb vagy egy regisztráljon felirat a mellkason, legtöbbször a mellbimbó körül, ezt mindenképp hagyja figyelmen kívül. A feliratkozás azonnali elkárhozáshoz vezet, amin már az antibiotikum se segít. De most írok fel valamit, ami seperc helyrerázza majd.

– Tabletta? Azt hittem ördögűzésre lesz szükség – motyogom. A doki ezen jót nevet: – Ugyan! Nem élünk már a középkorban! A modern orvostudomány elbír a Sátánnal. Amit most felírok, az egyik leghatékonyabb az ördög-fertőzéssel szemben. Voltaképp zselatinban oldott szenteltvíz kivonatot tartalmaz, megtalálhatóak benne a szent háromság legfontosabb aktív hatóanyagai.

– Hihetetlen – hüledezem, a doki pedig a vállát rángatja: – Amióta a gyógyszeripar összekapcsolódott a teológiával, teljesen új világ nyílt meg előttünk. Hitte volna például, hogy az Antikrisztus a leghatásosabb fogamzásgátló?

– És maga ad nekik?

– Ó, ha tudná hány tinédzser lány jön be, könyörögni, hogy írjam fel nekik a sötétség hercegét. A Sátán-hatóanyag terméketlen gyűlölete megakadályozza a peteérést. Kis dózisban persze. És azontúl, hogy pentagram alakú menstruációs pecsétet eredményez a betéten, egyáltalán nem borítja fel a hormonháztartást. Ellentétben például a korábban használt II. Bonifác pápával, amit most már csak hashajtó kúpként forgalmaznak.

Kiváltom a receptet és hazamegyek. Próbálok nem odafigyelni, amikor a hátamon kirajzolódik a véres szöveg: Kleopátra (i. e. 70. – i. e. 30.) időben közelebb áll a McDonalds megnyitásához (1955), mint a gízai nagy piramis megépítéséhez (i. e. 2584) – tíz dolog, ami összezavarja az időérzékedet.

Ám csak hamar azon kapom magam, hogy óránként a tükör előtt toporgok, és a Sátán meglepő szalagcímeit olvasgatom. Már a feliratkozás gomb is kirajzolódott a jobb mellbimbóm fölött. De ellenállok. Egy darabig. De aztán megjelenik, hogy: Mindannyiunk szempilláin kis atkák élnek – 10 meglepő tény a testedről. Atkák? Az én szempillámon? Na, ezt nem hiszem el. Megérintem a szöveget a bőrömön, erre egyből előugrik egy pigment-foltos ablak: iratkozzon fel! Egy darabig nézem az üres mezőt. Atkák? Tollat ragadok, és a bőrömre firkantom a nevem. Végre megnyílik a cikk. És szerencsére, mielőtt felcsapnak a lángok körülöttem, és a lelkem cigarettavégként elhamvadna, még van időm átfutni gyorsan a szöveget, amiben leírják, hogy mindenkinek parányi nyolclábú atkák élnek a szemöldök szőrtüszőiben, amik faggyút esznek.

A pokol közel sem olyan, mint amilyennek az emberek képzelik. Azaz valamennyire mégis: hiszen meleg, nyálkás, kellően gusztustalan – szóval valamelyest megfelel az elvárásoknak, ám sehol sem ég tűz és kínzóeszközök sincsenek. Helyette megállás nélkül zabálhatjuk csak a faggyút, miközben Lucifer ostorral veri a hátunkat. Nincs perc, amikor ne azon járna az agyam, hogy mégis mi rosszat követtem el, hogy egy szőrtüszőben végeztem, aztán persze emlékeztetem magam: igen, tényleg, persze – megnyitottam egy cikket.

– Zabálj! – hördül most rám a sötétség fejedelme, én pedig arcomat az elhalt hámsejtekkel teli fehér zsír-tejbegrízbe rejtem, és legszívesebben a kapd be egyezményes jelét mutatnám a Sátánnak, amikor odébb sétál, de a nyolc lábam közül egyiken sincs ujj, mind karomban végződik. Azon gondolkodom, vajon kinek a szőrtüszőiben élünk, és hogy vajon az illető tisztában van-e azzal, hogy szempillája a pokol kapuja.

– Teljesen mindegy, kinek a szőrtüszője ez – mondja egy régóta itt tengődő atkatársam, miközben hosszúkás, féregszerű teste lufiként dagad a mosatlan haj-szagú zsírpürétől, amit épp nyel. Egyikünknek sincs végbélnyílása, egy baktérium él bennünk, ami elfogyasztja a salakanyagot, amit termelünk, így nem kell ürítkeznünk. De a baci nem elég gyors, hogy bírjon a Lucifer diktálta irammal – így aztán folyton fel vagyunk puffadva. – Bárki szőrtüszője lehet. Megannyi ilyen túlvilág-gödör van. Minden ember a szempilláiban hordozza a poklot.

– Kíváncsi vagyok, hogyha ez itt a kárhozat… Akkor milyen lehet a mennyország? Az angyalok? – motyogom, és felböfögök egy adag zsírkupacot, amit aztán ismét letuszkolok a torkomon.

– Én úgy hallottam, hogy azok tetvek a tinédzser lányok fanszőrében – kuncog társam, és máris meredezni kezd 24 mikron hosszú pénisze. Ami talán nem is baj, hisz hamarosan párzanom kell vele.

Tíz meglepő tény a pokolról:

Az elkárhozottak nemi eloszlása aránytalan – sokkal több férfi kerül ide, mint nő.
Hogy kiegyenlített legyen, sok fickó (köztük én is) nőstény atkaként érkezik ide.
Lucifer amellett, hogy zsírt zabáltat velünk, még a folyamatos szaporodásra is rákényszerít minket.
Teszi ezt azért, mert a jövőben pokolba érkezőknek is szükségük lesz atka testre.
Az atkák átlagos életkora mindössze két hét, miután ez lejár, magunknak is új porhüvelyre van szükségünk.
A petéket, amiből a mi új testünk kel majd ki, azok az atkák rakják le, amik most kelnek majd ki azokból a petékből, amit mi tojunk ki magunkból.
Remekül kiszámított tehát a reprodukciós folyamat itt a pokolban, és lehetővé teszi, hogy a saját nagyanyám legyek.
Egész nap párzunk tehát, ám mivel gondolataink és személyiségünk nem változott – hiába is zártak be minket atka-testbe –, meztelen emberekre gondolunk, miközben csináljuk.
Valahol egy csinos lány ücsörög most egy konyhaasztalnál, a reggeli teája felett és fogalma sincs róla, hogy atkák élnek a szempilláin. Arról végképp lövése sincs, hogy az atkái róla fantáziálnak, miközben kefélnek. Anyja most besétál a konyhába, végigsimítja lánya arcát, és gőze sincs róla, hogy épp orgia folyik gyermeke szempilláin.
És ez így megy, míg világ a világ: az emberek évezredek óta a túlvilágról elmélkednek, pedig mindvégig ott csücsült a szemükön.

Most elképzelem, hogy ez a tíz meglepő tény kirajzolódik valakinek a bőrén, akit megszállt a Sátán. Talán a beteg egyből fel is iratkozik és ezzel máris köztünk találja magát. Annyi biztos csak, hogy egyre több és több petét kell raknom. Vemhesen el-vissza vánszorgok hát a szempillák oszlopain és sorban tojom őket. Közben a tegnap esti álmomra gondolok. Álmomban sikerült elnyesnünk társaimmal a hatalmas szemhéjat, és a bőrdarabkából hőlégballont készítettünk. Messzire szálltunk a pokolból – a magasból láttam, ahogy egy nyitott, véres szemű férfi néz utánunk – a gömbként elrepülő szemhéja után. A régi énem volt az.

(Illusztráció: Angie Phillips)

Bejegyzések

Álvaro Cunqueiro: A görög szirén

2015. július 17. péntek Széll Nóra 1 hozzászólás

Részlet Álvaro Cunqueiro Merlin és családja c. kötetéből

A görög szirén

Valamivel dél múlt, amikor felkeltem, és az asztalon már terítve volt az ebéd. Szerettem azt a sütőtöklevest, amit Marcelina asszony csinált az őszi napokon; mindig annyira ízlett, hogy repetáztam is belőle. Ezúttal egy óra hosszát üldögéltem a konyhában, mialatt Páris és a Tulei rabszolgalány történetét meséltem a háziaknak, és ha a ház ura nem kiált értem, egy újba is belekezdek, mert az én Manuelám is ott héjazta a gesztenyét mellettem. Úgy éreztem csak ő ad értelmet a mondandómnak azzal az édes és ragyogó tekintetével… mintha a feketerigó szólt volna belőlem, épp úgy, ahogy az apró madár dalol a párjának.
Mikor szolgálatra jelentkeztem, Merlin és Kairói Jozef egy fürdődézsát cipeltek a szoba közepére, ami egy tizenkét korsós valdorranói hordónak körülbelül a fele lehetett, és engem azért hívtak, hogy segítsek a varrónőnek azt a zöld és rózsaszínben pompázó virágmintás rakott szoknyát a dézsába lógatni. Ginevra úrnőm is leereszkedett az emeletről, hogy szemügyre vegye a dolgokat, s miután Kairói Jozeffel félig megtöltöttük a dézsát vízzel, ő belemártott egy parfümös üvegcsét, amit hajdanán még én cseréltem el vaníliáért. Merlin ezután fürdősót szórt az illatos vízbe, majd derűsen így szólt:
– Ha nem gyarapodott többet egy kilónál, akkor épp elegendő a víz a dézsában, nem szükséges egy kanállal sem több!
Aznap délután nem esett erről több szó, de nem is volt rá szükség, hiszen még én is tudtam, hogy a készülődés egy görög szirén, Teodóra érkezésének szól. Egy portugál gróf, – s egyben hitvese – halála okán vártuk őt, hogy fájdalmával bevonulhasson a Lucerna lagúna alatti kolostorba, mely a hozzá hasonló nők számára épült. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy a gazdám ezt bejelentse a Rúan városbeli Matild kúti bíróságon, – hiszen ő szokott eljárni az efféle Boleyn Annák képviseletében, – valamint, hogy uszonyának pikkelyeit a mély gyász színével fedjék be.
– Ne úgy fesse, hogy örökké rajta maradjon – fordult a gazdámhoz Ginevra – egyszer úgyis megbánja majd, mikor új hitvesre lel majd Lucernában.
– Én is így gondolom – felelte Merlin – nem olyan egyszerű ezeknek hátrahagyni a könnyűvérűséget, még ha meg is keresztelkednek. Ismertem egyet, aki meg akarta mérgezni magát, mert ugyanígy meghalt a szívszerelme. Mindketten szopránok voltak a román kápolna kórusában, s a szirén kijelentette, hogy nem tud többé élni a duettjük, na meg az isteni spagetti nélkül, amit a párja főzött neki minden vasárnap. Írt nekem egy levelet, melyben egy italt kért, ami majd örök álmot bocsájt rá, de mire megüzentem, hogy nem tehetem, már összeszűrte a levet a Honfleur flotta egy matrózával, csak mert szerzett neki egy osztrigagyűjtő hálót. Később még négynél is több tengerész ágyában megfordult, s mindet ott hagyta, hiába esedeztek utána. Még rám is kivetette a hálóját egy nyáron, mikor a Calais–i homokbányába mentem, hogy lábfürdőt vegyek!
A gazdám és Ginevra jót nevettek, míg mi mind kórusban helyeseltünk, majd az úrhölgyem elküldte Marcelinát, hogy tegye a tőkehalat a szökőkút fenekére hűlni. Ennyi meghökkentő, új dolog hallatán az egész udvart elöntötte az izgalom.
A gyászmenet alkonyatkor érkezett: mindannyian termetes öszvéreken ültek, az özvegy szirén pedig hosszú fátyolba burkolózott. Jött velük két lovas is, tudomásom szerint a portugál örökösei és rokonai. Volt még ott egy apród, úgy tizennégy év körüli, ő a szirén öszvérének farán ült egy nagy, nyitott ernyővel, hogy esővízzel permetezze a fájdalmaktól gyötört szirént. Kairói Jozef az ölébe vette Teodórát, elvitte az immár gondosan előkészített szobába, s leültette a gazdám karosszékébe, míg Alméda úr, – egy magas ember, sűrű, fekete bajusszal, – üdvözölte Ginevrát és Merlint. Aggodalmasan elnézést kért a késésért, amit a Brága városától való távolság okozott, hiszen a háromnapnyi járás miatt kénytelenek voltak belemártóztatniuk a bájos Teodórát több, mint két órára a Minhoba. A szirén, miután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, egy paciosi varrónő segítségével levette súlyos fátylát, és… én mondom, mintha felragyogott volna a nap! Ha Isten megteremtette a rózsát, hát ő volt köztük a legszebb – és a szemei, mint a harmat két smaragd cseppje! Amint kényelembe helyezte magát, hosszú szoknyája alól kilátszott édes uszonyának vége, egy rózsaszínű félhold. Ha azt mondom megborzongtam, hát az korántsem fedi azt az ámulatot, amit akkor éreztem.
– Teodóra úrhölgy – szólt hozzá gazdám nagyon udvariasan – érezzék magukat otthon itt e mirandai udvarházban, s fogadja mindannyiunk őszinte részvétét, amiért elvesztették szerettüket a messzi portugál földön. Ő itt a ház úrnője, Ginevra, Britannia hercegnéje, ők a családom tagjai, s ő pedig az apródom, Fülöp, akit bármilyen ügyben biztosítok a számukra. Ez a kád illatos víz az ön ágya, s a dézsa is készen áll, hogy uszonyát feketébe öltöztesse. Nos, állok szolgálatára, bármit is óhajt kegyed.
Bár hallanátok a hangját ennek a fiatalasszonynak, kinek szavai mintha csak egy–egy dallam volna! Nem létezik hozzá hasonló még az énekes hangú madárkák közt sem. Bár az ő hangja szólna hajnalban a pacsirta helyett!
– Már látom, hogy milyen mélyen átélik a fájdalmamat, s kétségtelen, hogy egy portugál szerelménél nem létezik fennköltebb. Ginevra úrnőm, csókolom kezeit, Merlin, önt pedig áldom, s egész háza népét is, az apróddal együtt, akit a szolgálatomra bocsátanak. Való igaz, sietségem nem hiábavaló, hiszen Szent Lukács napján már Lucerna kolostorának kapujában kívánok állni levágott hajjal. – Miközben ezt mondta, két kezével végigsimította hosszú aranyló haját, épp ahogy a vonó érinti a hegedű négy finom húrját.
S minthogy valóban siettek, a két portugál lovag elvonult Ginevra asztalához vacsorázni, míg az apród és én az előszobában vártunk, hogy gazdám végezzen az előkészületekkel. Később Teodóra kiüzent, hogy vacsorára nem óhajt egyebet, mint nyers tőkehalat, desszertnek pedig egy kanál sót és egy csésze kávélikőrt, így én az ő apródjával együtt, – akit egyébként Teofilnak hívtak és szintén görög volt, – ezüsttálcán szolgáltuk fel neki mindezt. Minden alkalommal, amikor meglátott, olyan édesen mosolygott rám, hogy egészen összeszorult tőle a szívem. Majd mikor végzett a vacsorával, azt súgta, talán kényelmesebben érezné magát a dézsában, így hát levette a szoknyát és a szűk blúzt… én azt sem tudtam hova nézzek. Úgy állt ott előttem egész valójában, mint ahogy a mondákban szerepelnek az ilyen gyönyörű és veszélyes démonok. Meg hát, ő volt az első nő, akit meztelenül láttam, s bár igyekeztem ellenállni, tekintetem akaratom ellenére sem tudtam levenni arról a két gyönyörű és vidám mellről, és a pajkos rózsaszín bimbókról. Teofil bizonyára már hozzászokott az ilyesmihez, de számomra ez egy feledhetetlen élmény volt. Sőt, még közelebb is kellett hozzá lépnem, hogy Teofilt utánozva támaszt nyújtsak neki, így ő a vállunkra tette karjait, és felhúzta csillogó uszonyát, hogy megpihenhessen a dézsában. Ahányszor csak eszembe jut az a pillanat, úgy érzem, egész testem átjárja a meleg, amit akkor éreztem… és én mondom, tényleg rendes és úrihölgyhöz méltó volt, mert amikor már a dézsában ült, felvett egy perzsaprém körgallért, hogy elfedje bájait.

Megérkezett gazdám az elkészült iratokkal: a Matild kúti bíróság rendeletével, egy genovai patikus unokaöccsének jóváhagyásával, valamint egy térítő jóslattal, így már csak Teodóra aláírása hiányzott. Betűit nagyon cifrán kanyarította, s még melléírt valamit latinul, amit Merlin diktált.
– Minden szirénnek egyforma írása van, – mondta – mert mind az Iturzéta síksági iskolában tanuljuk. – majd a gazdámra mosolygott.
Majd amint elérkezett a festés ideje, tettünk mellé egy sámlit, hogy a víz csak az uszonyát fogja be, ám mialatt ebben a vízben ázott, észrevettem, – bűnösségem és kíváncsiságom jeléül, – hogy Teodórának nincs semmi a köldöke helyén. Merlin elmondott egy imát, majd a vízhez szólt egy olyan misztikus nyelven, amiből én egy szót se értettem. Ezek után aranyport szórt bele, négy marok diófagyökeret, börzsönyfa kivonatot, borkő krémet, s még egy ezüst rudat is beleáztatott egy órácskára. Majd miután ez letelt, egy csipet sót szórt bele, és elégedetten így szólt:
– Csillogó fekete színe lesz – mondta Teodórának – amit Itáliában ‘nápolyi szarvasként’ emlegetnek, és minden pikkely szélét hajszálvékony arany csík díszíti majd. Miután a hős Amadis meghalt és Oriana örökké tartó gyászszínt festetett, már nem tisztelték úgy a világban. Mostantól egész éjjel a festékben kell áznia, így reggel máris útra kelhet a nemes Lucerna városa felé.
Teodóra ekkor elküldte Teofilt, hogy átadjon gazdámnak egy erszényt, tele csilingelő érmével.
– Tudom, hogy képtelen vagyok viszonozni a rengeteg jótettet, amit itt kaptam e házban, de minden vagyonom ezek a szépen megmunkált forintok, melyekért nem én magam dolgoztam meg, hanem unokanővérem örökségeként maradt rám. Bizonyára már hallottak róla, ő volt Róma bíborosa, miután a nagybátyja ráhagyta a teverei vizek monopóliumát.
A gazdám hálát mutatott az ajándékért, amit Teofil a láda falához kocogtatott, hogy megcsörrenjen, majd miután Merlin urammal mélyen meghajoltunk a híres szirén előtt, távoztunk a hálónk felé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár csak egy percre is le tudtam hunyni a szemem attól az izzó és csillapíthatatlan láztól, ami átjárta a testem. Őrült érzés volt az, és egész sokáig lángolt bennem, sőt még ma, öregségemre is átjár néha, olyankor megfordulok, mert úgy érzem, hozzám szól a vízből azon a varázslatos hangon, s ábrándozva magam elé mormolom: Szeretsz szerelmem?
Még javában sötét volt, mikor én már szolgálatra készen álltam, Teodóra pedig szépen felöltözve várt az indulásra: új kalapjában, és egy nyitott gyapjúszoknyában tündökölt, ami látni engedte a mély gyász színében tetsző uszonyát a csípőjétől egészen a félholdig, ráadásul gazdám jóvoltából minden pikkely szélén vékony arany csík csillogott. Nagyon jól állt neki. Alméda és Novas úr már lóhátra szálltak, míg Teodórát Kairói Jozef és gazdám segítette fel a szamarára. A farkát betakarták egy pléddel, Teofil pedig felült a szamár farára, hogy permetezze őt az ernyővel. A portugálok a tőlük megszokott módon hálálkodtak és köszönetet mondtak mindenért, s Teodóra is hátrafordult, hogy keserű búcsút vegyen. Ginevra úrnőm pedig kilépett az erkélyére, majd meglibbentett egy hímzett kendőt. Amint elmentek, gazdámnak feltűnt, hogy lógatom az orrom, s hogy a csalfa szirén egy vékony arany csíkja ott díszeleg a nyakam körül.
– Ejj, ne bánkódj, drága Fülöp – mondta, miközben a hátamat paskolta, – kiszáradt tóban nem akad pisztráng, és gondold meg, mi mást akarhatna az ilyen haszonleső egy magadfajta tisztességes férfitól, ha nem megfosztani a szabadságtól? Reméltem, hogy nem akadsz horgára egy ilyen pikkelyes nőszemélynek.
– Na meg aztán – tette hozzá Kairói Jozef, aki mindig bölcsen és megfontoltan szólt, – amilyen zömök uszonya van, két lábon járó nőként egészen biztosan vastag combjai lennének. – mondta, majd arcára jól láthatóan kiült, ahogy elképzelte. Én pedig visszafojtottam a könnyeim.

Széll Nóra fordítása

Bejegyzések

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

2015. július 16. csütörtök Mohai V. Lajos 1 hozzászólás

KANIZSÁHOZ LÁNCOLVA

„Aki még nem szeret senkit és semmit – magyarázta Esti Kornél –, annak rendben a szénája”. Ha Kosztolányinak igazat adok, akkor az én Bátyámé sohasem volt rendben.

Olyan ember volt, akinek aranypénzek teremtek a lépései nyomában.

2012. június harmadikán, vasárnap este hirtelen szívhalálban halt meg.

Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakás mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva. Amikor ezeket a sorokat írom, megmernék esküdni rá, hogy így történt. A múlt labirintusaiban való járkálásnak sohasem éreztük a kockázatát, pedig megvolt, csak nem vettük észre. Azt hittük, hogy örökkön időkig jól kijövünk ezzel a sok veszélyt tartogató rejtvényfejtéssel, és minden olyan lesz végül, amilyennek mi szeretnénk látni. Az emlékezés, a múlt faggatása vajon kihágás az élettel szemben, kérdezem azóta megszégyenültem magamtól, amiért súlyos árat kell fizetnünk?

A Bátyám Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó maradt a haláláig, dehát mindenki ott hal meg, ahol a hazája van.

Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon.

Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltották az Égből.

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak; ez az elnevezés ismétlődött Anyámmal és a Bátyámmal folytatott beszélgetéseinkben. Mi sem volt természetesebb ennél, ha a temetői dolgok, és a családtagok, rokonok halála került szóba. Ha eddig nem ismerted volna ezt az elnevezést, örülök, hogy most Te is átvetted tőlünk. Ma már talán nem is tudnám megkérdezni senkitől, hogy miért így hívták a Rózsa utcában a ravatalozót, ezért te se kérdezd tőlem. Lehet, hogy némi szerencsével rátalálhatnék még tisztességben megőszült, hétrét görnyedt öregekre a városban, akiknél érdeklődni lehetne, de azt hiszem, helyesebb nem utána járni.

De nem azért, mert túlságosan vesződséges volna, és ez riasztana el.

Más az oka.

A kanizsai Hidegház elnevezés nekem személyes emlékeztető. Ezért hiába fúrná az oldalamat a kíváncsiság a családomban megragadt kifejezést illetően, és hiába járnék sikerrel a megfejtésében, nem tudnék mit kezdeni vele.

Mert amikor a Hidegházról írok, a valósággal való hasonlóságot keresem a múltamban, ám Istenen kívül ki lehetne a megmondhatója, hogy hová jutok majd végül el? Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem? Leások közös családi életünk gyökéréig, de a múlt vajon bátorít-e majd a folytatásra, vagy a pusztulás széltében-hosszában elkerülhetetlen látványa elveszi a kedvem tőle? Az élet a gyermekkorban két kézzel szórja az aranyat és a gyöngyöt, hogy a toldozott-foldozott öregségben visszavegyen mindabból, amit addig adott, amivel elkápráztatott. Vajon az Anyám és a Bátyám elvesztése utáni világ ingerel felemás hangulatok lejegyzésére, vagy az idő megalvadt ereiből érzek kipárologni valami kétértelműt, számomra is megmagyarázhatatlant, amelyet ki tudja, ki szabott ki rám, mint valami büntetést, és amelytől csak saját halálom szabadít meg?

Hideg télvégi szél csap ki a jegyzetlapjaim közül; kinézek a fagyba, elfogyott a hótakaró, dideregnek a fák, elfeketedett jégkupacok csúfoskodnak az ablak előtt. Sokszor fölteszem magamnak a kérdést: mire volt jó mindaz, ami eddig történt velem, tanított-e valamire, vagy csak az ágyrajáró mindennapok menetrendjét módosítja néhány járulékos tapasztalattal? Ki tudná ez megmondani? És rálelhetek-e még arra, amit elveszni hagytam valami előttem ismeretlen ok miatt? Aztán hoppon maradok, mert nem tudom rá a választ, csak néhány cseppet csepegtet a múlt kútja a mai nappalok hideg kövezetére.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.

Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?

“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.

Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”. Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.

Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.

Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek. Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.

Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.

Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.

Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.

Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, elhaladva jutottam el a családi sírig.

A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.

Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.

A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?

A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban. Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét. Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.

Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.

Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.

A mise és a temetés között három óra volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.

Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.

Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.

A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.

A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn. Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

(Illusztráció: Garth Lenz)

Bejegyzések

Menekültek? Megmaradók

2015. július 15. szerda Csikós Attila Hozzászólás most!

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Bejegyzések

Reggelre kinyúlunk

2015. július 12. vasárnap Csikós Attila Hozzászólás most!

A kis terasz a sarki borbárhoz tartozott. Műanyag székek, színes, műanyag asztalok. Nem túl ízléses, mindenesetre modern és divatos környezet, mely a puritán hedonizmust élteti. Asztal és szék. Karcsú lábak, decens, érzékeny felületek. Igen visszafogott. Ülj rá, döntsd neki, pakold tele. Minimalista demiurgoszoknak való. De a tulajt szerette. Gondoskodott a jó borokról.
Az egyik emeleti lakás kitárt ablakaiból jazz-gitár hangja szólt. Elegáns, tágas szobára nyíltak azok az ablakok, míves stukkóval díszítették a plafont, két egészen jó állapotú kristály csillár is függött a közepén. Az ablakrámák frissen mázolva. Szinte érezte az olajfesték szagát. A Király utcai ház faláról pergett a vakolat. Az ablakokból pergett a zene.
Még alig volt „bejáratva” az utcának ez a szakasza, amikor ő már komoly respektre tett szert a Klauzál tér, Nagydiófa és Akácfa utca borozóiban. Svájcisapkás melósok, kiöregedett stricik és a megváltó halálra gyúró magyar irodalom és nyelvtan tanárok piáltak errefelé. A pesti vagányok bírták, egyenesen megtisztelve érezték magukat, hogy szóba áll és iszik velük.
Kért egy vodkát is, jéggel. A jég hozzákocogott az üveghez. Ingerelte a hang. A verejték végigcsordogált a hátán. Le kéne vennem a zakóm, gondolta fáradtan. A telefonját fényképező módba állította, és lekapott egy szőke bigét szemközt. Lustán ringatta a lábát, mutogatta, hogy már nyár elején is milyen egyenletesen lesült.
A fénykép csak egy lehetőség. Egyetlen lehetséges sűrűségét mutatja anyag és szellem együttállásának. Konzisztens az idő állapotával. A teremtés érzékiségét hordozza. Az a boka, a bőrön felfutó szandál pántjával, ahogy billeg az asztal alatt. Megszerzem-e, ha megörökítem? Ezen morfondírozott. Legszívesebben ráloccsantotta volna a borát. Tehetetlenségében az asztal lapján dobolt az ujjaival. A karcsú pohárban megremegett az ital. Puha bőrön szaladnak így az érintés hullámai.
Nyugtalan esték ezek.
A Teréz-plébániatemplom irányából csontig bebaszott angol fiatalok érkeztek tömött csoportokban. Nagyjából húszan, harmincan lehettek, öt-hat fős truppokban. Aki szembe ment, inkább kitért. Nem is nagyon törődtek a járókelőkkel, az ő asztalát is majdnem felborította egy lánycsapat. Páran benéztek a bárba. A fejüket nekidöntötték az üvegnek. A többiek bevárták őket a sarkon, a romos ház állványzata alatt. Nem találták megfelelőnek a trendi környezetet. Hadarva, üvöltözve társalogtak. Végül továbbvonultak. Nem volt bennük semmi figyelemreméltó vagy különös.
Mire beesteledik, minden megtelik. Terasz, szív, pohár. Fürtökben lógnak az arcok a boltívek között, a kibontott házak helyén, járdán és az üres parkolóhelyeken. Nem a megszálló katonák harci dühe az igazán félelmetes, hanem győzelmi mámoruk. A tömegbe fojtják halálfélelmüket. Mint egy tömegsírban, úgy kapaszkodnak össze, fejtik le magukat, csomósodnak és tülekednek hátrébb a többiek húsa mögé a golyószóró elől. Óhatatlanul a mészárlás jutott eszébe erről elsőre neki is. Beljebb húzta a narancssárga kis asztalt, mert újabb külföldi csoport tűnt fel a sarkon.
Nem maradhatott sokáig egyedül.
Valakinek mindig jobban fáj a magányod, mint neked. Irigyli. Ki akarja sajátítani. Monopóliumot akar „lelkiségre”. Egy karcsú, ruganyos járású barna lány lépett a háta mögé.
– Kérhetek tüzet? Megőrülök, hogy rágyújtsak végre… – A haja a férfi vállára lógott. Kellemes illata volt, mint egy fürdőszobának. A férfi elővette az öngyújtóját és a lány arca elé tartotta.
– Vigyázz, fel ne gyulladjon a copfod. – Meg se próbált feléje fordulni.
– Ja, igen! – nevetett a lány. – A hajam… Hát, benne van pár évnyi emlékezet. – Csücsörített, és ajkai közé tolta a cigit. Kicsit előrébb lépett.
A férfi megnézte. Szép arca volt. Vékony, görögös orr, széles, magas és domború homlok, rajzos, mozgékony ajak.
– És te? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt. – Hogy-hogy egyedül? Mivel foglalkozol.
– Embereket ölök. – Ha bármit kérdezhetünk, bármit válaszolhatunk, gondolta.
– Leülhetek? – A lány nem volt különösebben meglepve a felelettől. Kihúzott egy széket, leült, lábait keresztbe tette. Szoknyát viselt. Halványkék trikót. Csatot a hajában.
Ezek az „előválások”, egyetlen lény kiragyogása, mindig meghatották. Értelmet adtak az este keserűségének. Egy arc felbukkan a tömegből. Felfelé néz. Derűs. Mindjárt elveszíti a kamera. Vissza kell térnie a többiek közé. Csak egy pillanat van bárkit megörökíteni.
– Ugye, nem zavarlak? – Elmosolyodott. Nem tétován, nem is kihívóan.
– Mondhatnám azt, hogy nem. Üdítő jelenség vagy. Szép. Nedvesek a szemeid, és az elég szexi. Sajnos, nincs elég fény, hogy lefotózzalak.
Lassan, sűrűn, mint a tubusból kinyomott festék, autósor nyomult előre.
– Mindazonáltal – folytatta – behatoltál a csöndembe, és ez, fájdalom, rosszul esik. De, ugye nem nevezhetjük egy embertársunkat érzéketlennek, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy nem óhajtja saját gyötrelmét másokkal is megosztani?
A lány közelebb hajolt. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Különös ez az intellektuális szenvedély. Leküzdhetetlen, nem? – Elnyomta a csikket, kicsit babrált a barna csonkkal a hamuban. – Magam is érzem néha. Hideg izzás! Te is legyőzhetetlennek érzed magad, mi, felsőbbrendűnek? – Piros körmeivel megvakarta az orrát. – Olyan vagy, mint egy kiállított versenyautó egy autókiállításon.
Ez betalált. Harag és megvetés öntötte el. Teljesen nyilvánvaló. Látja. Tudja. A tömegen kívül álló megfigyelők tömegébe tartozik. Micsoda eszes kis ribanc!
– Mért sértegetsz? Megnehezíted a helyzetem.– Közelebb húzta a vodkát, aztán a szája elé emelte. – Tudod, mit? Állj föl, menj el, ne nézz vissza. Parazitává teszel. Hagyj, hadd emésszem magamat…
A lány arca mozdulatlan. Puha, mint a viasz.
– Jól esik a vodka, mi? Olyan mintha magadat innád vissza. Magadtól rúgsz be. – A lány is belekortyolt a borába. Aztán nevetett. – Maradok. Szexi csávó vagy!
Megvárta, amíg a lány leteszi a poharat. Aztán átnyúlt az asztal felett, elkapta törékeny csuklóját, és előrerántotta. A másik kezével a tarkója alá nyúlt, és a fejéhez húzta a fejét. A nyelvét könnyen a lány szájába lökte. Nem csókolt, evett.
Könnyed nyári esti düh. Minden mészárlás jogos. Valakit megsértettek. Valakik megtorolják a gyászt. És így tovább.
Egy szerelő a metróban magában káromkodott, amikor felszállt a Határ úton. Szidta a meleget, a kurva korlátot, amibe beszorult a csavar. A kurva csavart. Kalapáccsal esett neki. Zengett a peron. Végigvisszhangzott az oszlopok között, eltűnt az alagútban a káromkodás. Megértette volna, ha nekiugrik, és őt is a sínre löki. Mert neki nem kell az olajban turkálnia. Mert megy valahová. Mert jobb a zakója. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy embernek érezzük magunk.
– Az előbb még azt akartad, tűnjek el, aztán meg úgy viselkedsz, mintha meg akarnál erőszakolni. – mondta a lány, amikor a férfi végre kiköpte a nyelvét. A száján elkenődött a hús. – Nem értelek.
– Szeretem a váratlan fordulatokat.
– Aha. – Éppolyan fesztelenül, szinte elegánsan viselkedett, mint a csók előtt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy néha magába fogad egy idegent. Ahogy megiszik egy kávét. Ahogy megigazítja a rúzsát csók után.
A lány elnézett a Kazinczy utca felé, ahol a park mellett népes csődület támadt. Fiatalok, üvegekkel a kezükben. Részegek.
– Mint egy nagygyűlésen, nem? Ki tudja, mit képviselnek. Talán önmagukat. Pedig olyan kevésen múlik. Pár napja kórházban voltam. A szokásos, mindegy is… Egy lány feküdt mellettem. Öntudatlan volt, amikor behozták, s amikor végre magához tért, csak zokogott. Eleinte a saját nevét sem tudta. Később az ápolók azt mondták neki, hogy Móni. Akkor eszébe jutott, hogy inkább Anna. Kiröhögték. Fenét Anna, Móni vagy te, jó lesz neked a Móni is. Amikor tiltakozott, felvitték a pszichiátriára. 2014, Magyarország. Ezek meg szétcseszik az agyukat jó dolgukban. Te is jobban tennéd, ha elgondolkodnál ezen. Ja, apropó, a Kossuth téren még tart a tüntetés…
– Nem érdekelnek a tüntetések. Szarok a politikára. Amíg nem kell agyonlőnöm senkit a tüntetők közül, hidegen hagy, hogy ott vannak-e vagy máshol.
– Csak úgy mondtam. Pedig rólunk van szó.
– Úgy érted, kettőnkről? Ki vagy te nekem?
– A jövőről.
Kiitta a maradék italt. A pohár párás falától nedves lett a tenyere. A nadrágjába törölte.
– Momentán csak az elkövetkező két óra érdekel. – Két szög nem üti be egymást, gondolta. A vér a fejébe tolult. Indulatosan a lányra pillantott. – Tűnj el inkább! Húzz el a faszba!
– Á, nem bírod, ha szembesítenek? – gúnyosan felkacagott. – Ha a barátod feküdne vérbe fagyva a Deák téren, akkor is itt italoznál tovább, mi? Leszarnád. Mert rettegnél, hogy veled is megesik. Hogy téged is megkéselnek. Hogy egy demonstráción te sem tudnál uralkodni magadon. Hogy olyan lennél, mint ők. A késelő vagy az üvöltöző tömeg.
– Ha az ember nem vigyáz, olyanná válik, mint azok, akikről gondolkodik. – megigazította az övét. – Az öntelt író azzá lesz, akiről ír.
– Író vagy? – Nézte, ahogy a férfi befűzi a szíjat az övcsatjába. – Szóval, író vagy. Érdekelhetne a világ.
A lány felállt, és lehúzkodta szoknyáját a combján. Mosolygott. Diadalittasan. A férfi hátradőlt. Feltette napszemüvegét. Pontosan ettől félt. A lány elindult. Csak intett búcsúképp. Hallgatta a cipőkopogást. Előredőlt, felemelkedett. Lassan elhatározta magát.
Eszébe jutott egy barátja. A levelei szinte novellák voltak. Amikor azokat olvassa, mindig olyan érzése van, mintha egy hátba lőtt férfit hasra fordítana. A szétroncsolt gerincű alakról kiderül, hogy arca van, és rámosolyog. Rettegett a lelepleződéstől. Hogy megtudják róla is.
Az élet lassú, pontos mondatokkal kilépett séta a halál felé. A világ igenis véges, a Föld tányér alakú, és le lehet ugrani a pereméről a semmibe.
Éjjel egy óra volt, amikor a Határ útnál leszállt az éjszakairól. A frissen festett szálloda oldalában melósok guggoltak. A földről sapaknival kaparták fel a festékcseppeket. Vakarták a betont. A szemközti kajáldák előtt tini csajok tömték magukba utolsó, hajnali hamburgerük. Ezerszer fotózta ezt. Az éhség undorát. Rágás közben fennakadt szemeket. A töltekezés mámorában észrevétlenül lecsúszó kombinépántokat. Az elernyedést. Azt hiszik, mind biztonságban vannak. Azt hiszik, pár perc, és hazaérnek. Pedig ez csak egy kompozíció. Egy lehetőség. Ahogy a fényképeken. Rossz arcú férfiak figyelték őket egy kis teraszról. A kocsijuk pár méterrel arrébb parkolt, üvöltött belőle a zene. Egykedvűen cigiztek. Így megy ez minden este. A gyerekek megreggeliznek. Alig várják, hogy hazaérjenek. Hogy felnőjenek. Szeretnének egy kocsit, amiben bika a hifi, és hazaviszi őket. Nem kéne buszozniuk.
Feléledt a szél. Égett olaj szagát hozta. Egy cég reklámzászlói úgy nyikorogtak a rúdon, mintha részeg trombitások gyakorolnának indulót.
Elindult a Wekerle felé. A keze még mindig remegett, alig tudta véres mandzsettáját betuszkolni a zakója alá.

(szerzői illusztráció)

ÚjNautilus

Álmok ideje. Kolozsvári Papp László meseregényei (Galambóci Boldizsár csínytevései, A nagy hóemberháború)

Szőrtüsző-sátán

Álvaro Cunqueiro: A görög szirén

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

Menekültek? Megmaradók

Reggelre kinyúlunk

Irodalmi és Társadalmi Portál