„magamra drótozok egy cafat
hétfő reggeli felhőszakadást,
rajtam marad, amíg kitart
az a néhány ócska kábeldarab”
(Watch My Dying – Idomtalan)

most lekapcsoljuk a lámpákat,
behúzzuk a függönyöket és
a hasunk, tehát szépek vagyunk.
lefolyik rólunk minden, mint
viaszos lábú kutyákról a tócsák
vize, úgyhogy aggódni nem kell,
mert ezt a hétfőt lehámozzuk
magunkról, és le az összes többit is,
amikor kilépünk a folyosóra és nem
gondolunk többet a lámpára, csak a
cigaretták fényeire. a sercegés beszél
helyettünk, és ez már épp elég.
a túlóráknak helye nincs.
lélegzetünk visszatartjuk folyton,
mintha csuklanánk, pedig tudjuk,
senki sem emleget. ilyen apróságokon
nincs miért fennakadni, mint kutyák
ugatása az oszlopokra, mert
túlszaporodnak, kisajátítják
az idegeket, a gerincet,
a másodperceket, a csontokra
különös hangsúlyt fektetnek,
és a betemetés és kiásás
közötti időt adják csak vissza.
szóval most csak arra figyeljünk,
hogy amit nem zártunk kulcsra,
azt ne ejtsük le túl hirtelen,
csak kiszámított mozdulatokkal,
hogy fokozatosan vegye át
a levegő helyét a szobában,
a tüdőben, hogy nyugodtan
fekhessünk egymás mellé.
szorosan, lélegzetvisszatartva,
mozdulatlanul, szemlesütve
várjuk ki a napszakok változását,
nehogy véletlenül is megcsörrenjen
a lánc, mert akkor tudatosulna
bennünk, hogy cinkosok vagyunk
és azt végképp nem volna
kinek megbocsátani.

képek: Han-Cheng-Yeh