„magamra drótozok egy cafat
hétfő reggeli felhőszakadást,
rajtam marad, amíg kitart
az a néhány ócska kábeldarab”
(Watch My Dying – Idomtalan)

most lekapcsoljuk a lámpákat,
behúzzuk a függönyöket és
a hasunk, tehát szépek vagyunk.
lefolyik rólunk minden, mint
viaszos lábú kutyákról a tócsák
vize, úgyhogy aggódni nem kell,
mert ezt a hétfőt lehámozzuk
magunkról, és le az összes többit is,
amikor kilépünk a folyosóra és nem
gondolunk többet a lámpára, csak a
cigaretták fényeire. a sercegés beszél
helyettünk, és ez már épp elég.
a túlóráknak helye nincs.
lélegzetünk visszatartjuk folyton,
mintha csuklanánk, pedig tudjuk,
senki sem emleget. ilyen apróságokon
nincs miért fennakadni, mint kutyák
ugatása az oszlopokra, mert
túlszaporodnak, kisajátítják
az idegeket, a gerincet,
a másodperceket, a csontokra
különös hangsúlyt fektetnek,
és a betemetés és kiásás
közötti időt adják csak vissza.
szóval most csak arra figyeljünk,
hogy amit nem zártunk kulcsra,
azt ne ejtsük le túl hirtelen,
csak kiszámított mozdulatokkal,
hogy fokozatosan vegye át
a levegő helyét a szobában,
a tüdőben, hogy nyugodtan
fekhessünk egymás mellé.
szorosan, lélegzetvisszatartva,
mozdulatlanul, szemlesütve
várjuk ki a napszakok változását,
nehogy véletlenül is megcsörrenjen
a lánc, mert akkor tudatosulna
bennünk, hogy cinkosok vagyunk
és azt végképp nem volna
kinek megbocsátani.

 

képek: Han-Cheng-Yeh

minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   ha csak tükrök árulásában kell élnem
         bár ha így már az is élet
el se néz se előre             se hátra
                de kivezet
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
                de én nem lehetek műalkotás
                                               nem vagyok műalkotás
                                                                              és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
                én a fények hiánya vagyok
                én a galambok tolláról lehulló
                                               atkák zizegéséből
                                                               maradtam itt neked
                csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
                és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
                               de nem számit mert most itt futok én is vaktában
                                                               hogy zárjak és öntsek
 
                de én csak a galambokról tudok
                               de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
                                               még én is és akkor most
 
hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki a szét a szavakat
                                                                              és össze              
                                                               és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal

---

---

(kép: Eliot Lee Hazel)

 

privát karácsony

 

pattogunk a fák alatt,

meddig el, ha menni kell,

konfetti hull, mennyivel

pattogunk a fák alatt?

szálka szegte fájdalom,

kóc, mit a szó szállva fon,

szálkavilág szétszakad,

pattogunk a fák alatt,

fecskendezhető alkarom,

bakelitlemeznyi alkalom,

ha a mindenség épp elszabad,

ne félj, nagyon nem harap,

kóstoláshoz sincs foga,

csak nyüszít, ha menni kell,

és minden fára felvizel,

állán lötyög a téltoka,

hány tokány és hány talány,

félperecnyi köménymagány,

untig elég, untig el,

ha menni kell, ha menni kell,

mert a láb alább, alább

nem hagy, lendít legalább,

kikeményszik a kiskabát,

hóbol épít masztabát,

csak, hogy épp burok legyen,

trappolunk e semmihóban,

s elbámész lábujjhegyen,

mint akiben elvonó van,

a rehabzó száj aszálya,

úgy csikordul át alája

térdkalács, ha menni kell,

privát karácsony, nincs hitel,

gömbvilágok elfityegnek,

angyalskalpok, spanyolzokni,

nem érzem magam öregnek,

csak nehéz most hozzáfogni,

pattogunk a fák alatt,

kő vicsorog nyelvemen,

paplanom ma rád maradt,

fekvőhelyem majd meglelem

vetetlen körömágyamon,

burkol épp spanyolviasz,

a sóban nincs egy árva nyom,

amely követne, ki az, ki az?

hintalég csak kóla borhoz,

pajzsmirigyén körbehordoz

itt e tájon át a nincsbe,

ne üvölts rám és ne ints le,

nyakkendő lilás a bőröm,

a télfogat mi megmaradt,

és akárha hajcihő jön,

nem taszít és nem szalad,

kiterülni rumli rajzra

nem szabad, de nem szabad,

indul itt e szajha hajsza,

pattogunk a fák alatt.

 

 

időretesz

 

lehunytan csobogunk valami fényköröknek

egy félszekrénynyi szerény erényben,

a tetszhalott csillagok göncölögnek,

a légből egy kivájt hiány kíséri léptem,

 

fröcskölő percek precizitásában a méreg,

felpöckölt szemeinkbe hull a rend,

a kozmoszból, kösz de most nem kérek,

tömegvonzás és időtlenség puhán egybeleng,

  

így csillámlanak össze a napok egymásba,

amíg a világmindenség beletódul egy kávécsészébe,

hogy aztán elkeveredjen, és szanaszétázva

süllyedjen a létezés abba a fukarul feteke lébe,

 

és összecsavarodik majd a szemhéjad,

a csillagok meglesik visszamaradt tekinteted,

mint alkalmi lepedőt, majd szanaszét szab,

és kicsavart időd zsebedben magaddal viheted.