“Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje… hallatlan béke, rabló béke…ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak.”
(Vladimir Iljics Lenin)

Felség, ha el akarod pusztítani a magyarokat, vedd el a történelmüket.  (Talleyrand tanácsa Napóleonnak)

 Itt is felbukkan egy Béla. A talányosan és sűrűn változó cégtáblái ellenére a Virgucsnak nevezett sarki kocsmában többnyire üldögélő, vagy állva, de azért mégis peckesen dülöngélő, a városszerte (köz-) ismert Varholya Béla. Ö az, aki sírásással és szorgos alkoholizálással múlatta monoton napjait. Záróra tájt rendszeres, hangos sírással töltötte be a kocsma olyankor már meglehetősen transzcendens világát és elhasznált levegőjét. Ez, ugye, akkoriban hozzátartozott a Virgucs jellegzetes rituáléihoz. Varholya Béla sírásó volt és ott a kocsmában egyben ő volt a nevezetes zokogó címerállat. Mert rendszeresen sírva fakadt a kései órán. Ilyenkor döbbent rá, hogy sosem tudhatja meg, hogy az ő sírgödrét majdan ki ássa ki és hogyan. Ami, ugye nem mindegy. És még kevésbé tudhatta azt, hogy mikor. De az is lehet, hogy más okok miatt zokogott.
Ki tudja? Ki tudhatja a titkokat? A nagy titok mindig végtelen.
Zajos show volt ez annakidején. Keserű revü. Keserűbb volt, mint a békasó ez a Bélashow. De nevet sem adtak annakidején e jelenségnek, nem lévén még a show jövevényszavunk akkortájt használatban.
Ez a téma sem tartozik (szorosan) a Trianon fogalmának rejtélyeihez, ha csak annyiban nem, hogy Varholya Béla is érintett (és ki volt nem az? – és ki nem az?), mert V. Bélát. okmányhamisítással vádolták meg még annak idején; és erről rendőrségi jegyzőkönyv is készült, amit neki, hivatalosan: V.V,(!) –nek, alias Varhola Vojtechnek alá kellett írnia. Pedig a valóságban egy szót sem értett az egészből. Ezután már egy ideig azért zokogott, hogy ő nem Vojtech és nem Varhola hanem Béla és a vezetékneve is szépen lágyan, palócosan volt ejtendő, mert az apját is így szólították: Varholya Béla! És ő, a büdös életben sosem lesz más nevű, nem tagadja meg az apját.
– Mert így ipszilonosan magyaros ez a név – üvöltötte.
Varholya Béla illuminált állapotban ugyan, de tudatosan kijavította az új személyi igazolványában a szerinte felületesen eltévesztett adatokat. A kihagyott ipszilonnal kezdte, arisztokratikus egyszerűséggel beírta az l betű mögé, a Vojtechet eleinte megpróbálta kiradírozni, ami csak a hivatalos okmány papírlapjának elvékonyodásához vezetett, ezért ezt a műveletet még időben abbahagyta, és így személyazonossági igazolványának az inkriminált oldala csak kissé lett gyűrött, de ugye, mégsem maradt lyukas.
Bélának a Vojtech idegesítően idegen maradt új fényképes igazolványában. Ráadásul a fényképére büszke volt. Vondracsek Árpád a város jó nevű fényképésze a retusálást illetően valóban csodákra volt képes. Varholya Béla a képen inkább álombéli önmagára hasonlított, mint önmagára. Ez volt a legendás Vondracsek fotók sikerének a titka. Ezért nem csak a város, de még a széles környék is nagyra becsülte a Vondracsek fényképeit.
Persze a félmegoldás nem megoldás. Rövid tétovázás csupán, Varholya Béla közben megivott még két felest, és végre megtalálta a megoldást. Nemes egyszerűséggel áthúzta a „Vojtechet” (maradjon csak mementóként ott ez a tévedés) és mögéje írta a „Bélát”. Egy ideig még eltétovázott a születési dátuma felett is, mert a sorrend (nap, hónap, év) sem követte az eddig megszokott magyaros formát, hiába ezek minden megfordítanak, vagy lefordítanak… Már aki hagyja, annak.
Varholya Béla úgy döntött, hogy ő nem hagyja.
Napokig ez volt a nagy téma a Virgucsban. A hős sírásó esete. A gerinces pasas példája. És, méghozzá ilyen szar időkben. Igaz, neki nem volt mit vesztenie. De akkor is. Büszke volt rá a Virgucs. De nem csak e lebuj törzsközönsége, óvatosan, félénken az egész város lakossága felemelte egy kissé a leszegett fejét.
Még Dringli Jenő is.
– Buta és veszélyes vicc.  Az ilyen önkényeskedés. Az okmány az okmány – mondta nejének Dringli (otthon még Jenő!), de messzire nézett és mélyre szívta a levegőt, mert azért titokban büszke volt Varholyára, meg erre a hülyeségre, erre a szerinte in situ értelmetlen provokációra. Mert, ugye, mégis csak értelmetlen, ha hősiesen szép is a gesztus. De mégis oktalan gesztus ez. Hiszen, ezen már semmi sem múlik.
Tényleg nem?
Vagy mégis, valami ezeken múlik. Ezeken a buta kicsinységeken?
A sok titokban büszkélkedőből azért csak akadt, aki feljelentette Varholya Bélát. Máig sem derült ki: ki, kik voltak? És hányan? De ez a tény billog maradt a városon. Nem szívesen emlegették, különösen idegenek előtt nem. A szégyen jelképe lett a feljelentés a Virgucsban. A városnak meg letörülhetetlenül ez lett az eredendő bűne. Mert bizony kiderült, hogy titokban többen is voltak az új urak szolgálatára igyekvők.
– Nem is egy – erősítette meg nyilatkozatával vacsora közben, a nevezetes Mendel vendéglőben, a spicces Nový rendőrparancsnok a frissen érkezett, és ezért közös vacsorával megünnepelt tűzoltó parancsnoknak, Ján Kemeňnek – nincs itt mitől tartanunk fiúk. Lassan majd mindenki beleszokik az új rendbe. Megváltozik itt mindenki! – majd hozzáfűzte még – mindenki kivéve a sírásót. Ő, meg nem érdekes. A sírásó az marad, ami akar. Maradjon Beeeela! – és nyerítve felröhögött – Varhola Beeela marad az utolsó magyar mohikán, vagy mohi kán. Tatár népség! Igen Mohi, vagy harminc kilométerrel északabbra az a magyar falu, ahol a kocsmában csak magyarul beszéltek. Ez jutott eszébe a rendőrparancsnoknak, aki Handlováról jött ide az új helyére és éppen Mohinál forrt fel az autójának a hűtővize.
De Varholya Béla is más lett. Mi mást tehetett volna egy sírásó? Idővel megmásult, mint a többiek.
Ez van és kész.
Végül is, semmi, senki sem tartozik sehova. Ő sem. Mi sem! Senki sem! Vagy minden odatartozik. Trianonhoz. Minden beleragad ebbe a bűzös undorító kulimászba, ami itt véglegesen összemocskolja az életeket. Naponta.
Tényleg.
Varholya Béla hosszú huza-vona után reszlovakizált. Ő is, mint sokan. Százezrek.
Ezáltal hivatalosan megfosztatott a Bélaságtól és hivatalosan Vojtech lett a neve. Vezetéknevében az apró változás másnál tán szót sem érdemelt volna. De nem úgy nála, akinek szinte semmije sem volt a nevén kívül. A reszlovakizációra Dringli Jenő az ügyvéd beszélte rá, vélhetően leplezett, titkos szolidaritást mutatván, különös irigy érzéseit így csillapítandó. Lévén, ő is alkoholista, bár a különféle ital-neműkhöz (leginkább a konyakhoz) fűződő gyengéjét nem a rosszhírű Virgucsban, hanem az elegánsabb Mendel vendéglőben, alkalomadtán a saját pincéjében, de leginkább otthon, a hazai pályán gyakorolta. Hiszen Dringli úri embernek tartotta magát, ezért szűk családi körben űzte ezt az alig titkolható rituális műfajt, aminek hevességéről a különben városszerte szépségesnek mondott, fiatal felesége másnapi kék foltjai szolgáltak némi híradásként a minden után oly mohón érdeklődő lakosságnak.
Dringli akkoriban csokornyakkendőt viselt, ami egy roppant praktikus viselet volt. Mert sem a bizonytalankodó, illuminált állapotokban elkövetett étkezések közben, sem pedig ha a félrenyelt étel-ital hirtelen és rendeltetésével fordított irányban távozott el a gyomorból, nem válhatott ez a férfias dísz foltossá. Ez a mütyür.
– Mert a folt, a pecsét az, kérem: piha! Igen az!
Másnap, a disztingvált ügyvéd józanul rosszul viselte volna az ingmellre, kabáthajtókára rá-rácuppanó ételpecsétek emlékét, amelyek vélhetőleg az italtól fellazult fegyelme, illetve a gravitáció rosszindulatú, hirtelen változásai folytán kerülhettek véletlenül az öltözékére. Nem is vállalta fel ezeket az idegesítő jeleket. Nejének az ügyetlen pincéreket szidta, suta tálalásaikat okolta. Felesége, ilyenkor csak bólogatott. De, sajnos mosolygott is közben. Ami ugye, félreérthető.
–  A pucerájban majd kitisztítják – magyarázgatta nejének Dringli, fa-arccal, majd békésen másra terelte a szót.
Ez van és kész.
Viszont, más szemszögből a csokornyakkendő nem volt azokban a rút években semmiképpen sem a legrokonszenvesebb viselet. Politikailag nem volt praktikus. Nem pusztán azért, mert a kínos pillanatokban nem tudhatta az ember a száját titokban megtörölni vele, hanem mert a háborút követő években ferde szemmel nézték az ilyen csokornyakkendős urizálást. Sőt, horribile dictu, olykor még pökhendi dzsentriskedésnek, magyarkodásnak is vélték. Mintha csak az ellenséges vadászrepülőgépek propellerjeire emlékeztette volna az új hatalmat. Szóval, rossz szemmel néztek a csokornyakkendőre. Ezt a ciki, apró, talán kissé nőies masnit a férfinyakakon zavaró jelnek tekintették önelégültségükben az új idők gyakran tehetetlen urai. Dringli józan állapotában ráadásul választékosan fogalmazta meg a szavait, és szépen, szinte koreografáltan használta az evőeszközöket a Mendel étteremben. A pincérek néma tisztelettel lesték virtuóz technikáját, olykor még a szakács is odalesett az ajtóból.
De a hatalom új urai ezt sem tisztelték. Észre sem vették. Nem voltak rá sem irigyek, sem büszkék és nem is csettintettek. A profi éttermi személyzet, akiknek nyelések közben a csokornyakkendő egyenletes, ritmikus hullámzása és az étkezés civilizált emelkedettsége mindenképpen vonzó látványnak bizonyult, csendes ámulattal nézte a kulturáltan táplálkozó, valódi úriembert.
– A kultúra! – jegyezte meg a főpincér.
– Bezzeg a jöttmentek – intett a másik asztal felé a kenyeres leány. De elhallgatott, mert a főnök, ez esetben pedagógiai szándékkal, a valagára csapott. (Volt mire!) A leány riszálva vonult el onnan, halk vihogással nyugtázva a főnök bizalmaskodását. A főnök kedvelte a kenyereslányt, olykor jobban a kelleténél, (rossz nyelvek szerint, gyakran elvonult vele egy üresen maradt szállodai szobába) de az mégsem volt az ínyére, ha a személyzet politizál. Neki sem volt jó véleménye ezekről az idekotródott, nagy arcú senkikről, de betartotta a szakma alapszabályát. A vendég az vendég és a vendégnek, amíg fizet, mindig igaza van.
– Majd megszokjuk őket is – mormogta és a kenyeres lány után indult. – Ezek is emberré szelídülnek talán … majd idővel. Ezek is valamitől, a fene tudja mitől, de egész biztosan szerencsétlenek.
Abban bízott Dömötör úr, a főpincér, hogy az idő csodabalzsam és majd mindent meggyógyít. Előbb-utóbb. Vagy meggyógyít, vagy elpusztít. Tán ez a különös és váratlanul jött győzelem mámora szédítette meg az új urakat, ezeket a még nem is olyan régen eminensen fasiszta ország honfiait? Demokratává válni, máról holnapra, mégis csak kurva nehéz lehet.
Dringli úr a törzshelyére ült. Mostanában a szokásosnál is lassabban, komótosabban táplálkozott. Közben el, elmélázott, messzire nézett. A főpincér érdeklődött is nála aziránt, hogy ízlik-e az étel. Az étel ízlett. Dringli úr általában még maradékot is alig hagyott.
– Akkor, hát minden rendben? – kérdezte a főpincér.
– Majdnem minden – válaszolta Dringli miután lenyelte a falatot és a szalvétával megtörölte szája szélét. Ivott egy nyelet sört, majd mélázva tovább táplálkozott.
Ez a Beneš, akit demokratának mondanak, egyáltalán nem az. Igaz, Sztálin sem az, de rá legalább nem mondják. Nem is várja el. Ő győztes, s neki ez is elég. Benešt is győztesnek mondják. Pedig nem volt az, csak ügyes svindlernek bizonyult. Odacsempészte magát a győztesek közé. Se nem győztes, se nem demokrata. Most meg deportál, vagoníroz, mint Hitler, vagy Sztálin tette. És a nagyhatalmak, mint Dringli íróasztalán a három majomszobor a hamutartó peremén. Senki nem szól, senki nem lát, senki nem hall. Hallatlan ez a demokrácia. Nippdemokrácia!
Tényleg az.
Pedig Beneš is viselt csokornyakkendőt. De amit szabad a Benešeknek nem szabad a Dringliknek – ez volt (mindig ez van) és kész!
Hát még a Varholya Béláknak?
Nekik egyszerűen tilos lenne, ha egyáltalán az eszébe jutna. De nem is jut az eszébe. Kész röhej volna csokornyakkendőben sírt ásni, de még a Virgucsban is mindenki beszarna a röhögéstől már a látvány hatására is, ha a sírásó csokornyakkendőben tántorogna be az ajtón.
Ez az ötlet fel sem merült Varholya Bélában, mint ahogyan a halottak sem merülnek fel a sűrű, agyagos temetői földből. Mert a sírásás is szakma ám, és igenis érteni kell hozzá. Meg kell formázni a sírhalmot, simára döngölni, mert csak akkor csinos.
– A temetőben legalább rend van!  – mondogatta esténként a Virgucsban Varholya Béla, amin a többiek nagyokat röhögtek. De Béla erre csak legyintett, mert ő ezt is halál-komolyan gondolta.
Varholya Bélának bizonyára nem kellett volna okvetlenül reszlovakizálnia. A sírásás sosem volt kurrens szakma, nem volt neki ebben a műfajban sosem számottevő konkurenciája. A végzetet szolgáló pozícióját nem irigyelte el tőle senki sem. Vagyona sem volt, a temető szélénél lakott, háznak is csak némi jó szándékkal nevezhető viskóban. Erre a portára egyetlen jöttmentnek sem fájt a foga. Nem akarták őt kitelepíteni onnan sem Magyarországra, sem kényszermunkára nem jelölték ki Csehországba, nem osztották be egyik vonatszerelvénybe sem. Talán még a fehér cédulát sem kapta meg. Vagy ha megkapta, elhagyta valahol. Nem lehetett tőle elvenni semmit, ezért nem is lett volna értelme, sem kézzelfogható haszna az esetleges zaklatásának, fenyegetésének. Az elüldözésének meg egyáltalán nem. Az újonnan jöttek szeme előtt egészen más karrierek délibábja lebegett. Nem a sírásóság. De sírásóra minden pillanatban szükség van, ezt tudták azok is, akik a vagyonokat elkobzó titkos listákat állították össze. Sejtették azt is, hogy lesznek, akik a kitelepítés elől öngyilkosságba menekülnek. Ami nem tragédia, de a halottakat valakinek mégiscsak el kell ásnia.
Varholya Bélának, persze, eleinte nem volt meg az új állampolgársága, és nem volt személyi igazolványa sem. A magyaroknak akkoriban nem volt. A régi, amit a magyar időkben kapott, már nem volt érvényes.
Ez van és kész.
Bizonyára nem is nagyon hiányzott neki az új dokumentum.
Dringli Jenő sem örült, hogy reszlovakizálnia kell. Informálódott pár kollégájánál, akik más városokban már túlestek ezen az aktuson. Az ügyvéd legyen a meggondolt, de legyen a gyors döntések embere. Ha meg elkerülhetetlen, és ez most az a pillanat, akkor inkább a sor elejére kell állni és nem a végére. Ha már elkerülhetetlen, akkor jobb ezt látszólag önként és dalolva megtenni. Az eredmény végül is ugyanaz. Akkor meg?
Feleségével, aki jól tudott szlovákul, beadványt eszkábált össze, amelyben Dringli nem létező vagy létező szláv származását bizonygatta. Volt rá modell. Pár éve az árja származására kellet bizonyítékokat kutatnia. A németeknek meg, a háború éveiben azzal kérkedett, hogy német származású. Mocskos, kurva ez a kor. Mindig mindenki valamire hivatkozik. Bizonytalan időben a bizonytalan emberek meg szanaszét vergődnek ebben a koldus világban. Felesége a Tátra alól származott, valami ott ragadt magyar kisnemesi családból, és tökéletesen bírta mindkét nyelvet, sőt, magyarul volt egy kis kedves szláv akcentusa.
Simábban ment minden, mint hitte volna. A beadvány sem kellett nekik a hivatalban, felesküdni sem kellett, csak aláírni. Leadta a fehér cédulát, pedig nem is kérték tőle és kihúzták abból a bizonyos névsorból. Ez slendrián ügyintézésnek tűnt a szemében, de hallgatott erről. Ezek ilyenek. Ez a slendrián banda. És valóban pár hét múlva már egész utcákat reszlovakizáltak majd a rámenősebbek és aláírtak még a szomszédok nevében is az új szlovákok listáját, és senki sem tiltakozott ellene. A szomszédok sem. Végül is menteni próbálták a múltat, a régi rendes-csendes utcát, szomszédságokat, ami belőle menthetőnek tűnt.
A port és hamut. A semmit. De ez a semmi, mégsem semmi.
Dringli Jenőt, pardon, most már hivatalosan Eugen Dringlit, mégis megviselte ez az esemény. Hazament és semmit sem szólt a feleségéhez, aki a zsinóros ruhákat, köztük a kedvelt bocskait selejtezte ki a szekrényből. Jenő csak hümmögött. Jól állt neki a bocskai. Fiatalosabban hatott benne. Majd abban temessetek el, akarta mondani nem is a nejének, hanem a ruhadarabnak. De meggondolta magát és nem drámázott.
– Eugen lettem, mint Savoyai – dünnyögte magának – Ó, dehogy úgy, ó, dehogy! Egészen másképpen. Majd Jenci helyett Evzsennek becéznek az új barátaim. Végül is az a fontos, hogy engem békén hagynak ezután. És ez a lényeg. Semmi kitelepítés, semmi tehervagonok. A házam is megmarad, a szőlő is, pince is… Majd lesz valahogy… Hát akkor Eugen volnék, nos, basszák meg! Egyszer a „Dicső Trianon”, másszor meg a dacos „nem, nem soha!” Mi lesz itt még, és hányszor még? Az emberek semmit sem tehetnek ez ellen. Így igaz. Mi sem tehettünk annak idején semmit az idecsődülő anyások ellen. Dölyföltek, pattogtak, mint kecskeszar a deszkán és nem értettek semmit. Változik itt minden, ha akar, ha nem.
Ez van és kész.
A délutáni szunyókálás nem jött össze.
– Most sétálok – röffentette oda nejének, durvábban, mint akarta. Az asszony csak bólintott. Mi mást tehetett volna? Kezdett megnyugodni, és pontosan tudta a férje is megnyugszik majd, és ez a mocsok reszlovakizálás szépen, lassan majd hősködéssé alakul nála, hiszen végül is kényszer volt és tulajdonképpen nem árultak el semmit. Sőt, Jenő majd kitalál utólag valamit, hogy ő bizony szellemesen odamondott a bizottságnak, az új főjegyzőnek valami pikírt megjegyzést. Valamit leszólt fentről, a szellem magasságaiból ezeknek az új uraknak, és azok csak pillogtak. Gusztustalannak, gusztustalan, sőt haszte blőde vicc ez a reszlovakizálás, ahogy a szomszéd Ungár Elza mondta annak idején Ungár Bélának, ha dühös volt a valami miatt. Igen, a néhai férjének mondta, ha Béla valamivel feldühítette: haszte blőde Kerl… szidta fojtott hangon, ami mégis áthallatszott a szomszéd udvarról. Az orgonabokrok sem tartják meg a titkot.
– Hát akkor kezdődjék a séta a gesztenyék alatt – sóhajtott Dringli. A házuk előtt ment el, és mindig eszébe jutottak Ungárék. És eszébe jutott Ungár Béla, aki szintén nem tért vissza a lágerből. Csak Elza jött haza. Haza? –  Istenem, milyen szép volt ez az asszony. Mindig nevetett. Igen. Akkor többet nevettünk. Annak idején, még azokban a bizonyos boldog békeidőkben. Amikor még nem kezdődött el… mi is? Azok is elmúltak, a nevetés is a lágerben maradt, meg Béla is, az ifjúsági úszóbajnok…
Megbolondult ez a világ, felfordulás van mindenütt és ennek még nincs vége. Elza fél év alatt valamelyest összeszedte magát, de a házát szinte sosem hagyta el. Bezárkózott. Újra megszépült, de már más volt, nem a régi Elza szépsége. Az udvaron sétálgatott néha. Vagy napokig ki sem jött a házból. Jenő is, a neje is áthívta volna párszor, hogy jöjjön át egy kávéra, teára, pohár borra, mint régen, de Elza csak nem jött át. Megköszönte a meghívást, és kibeszélte magát, hogy most éppen miért nem. Udvarias volt, de más volt, mint annak előtte. Igen, csak udvarias volt és nem kedves. Nem csoda, jegyezte meg Jenő a nejének, aki úgy vélte, hogy Elza magasan hordja az orrát.
– Minden pesti nő magasan hordja – mondta. Jenő, aki már aznap ivott, és nem volt semmi kedve megmagyarázni, hát pofonvágta a feleségét. Többé nem korholta Elzát az asszony. Ezután már csak azt leste, lehet e köztük, mármint Jenő és Elza közt valami. De nem volt. Jenőnek, ha voltak is nőügyei, mindig nagyon diszkréten intézte. Elzával pedig nem volt semmi. Sem most, sem lány korában, pedig tagadhatatlan, nagyon tetszett neki Elza, aki eleinte csak nyaralni járt ide. Vidékre, ahogy a Pestiek mondták. Párszor teniszeztek is együtt. De csak teniszeztek. Elza persze jobban játszott, mint ő. Pesten teniszezni is jobban tudnak.  Ungár Béla is csak néha győzött Elzával szemben.  Béla, pedig akkoriban mindenben nyerőnek tűnt.
Akkoriban.  Elza mostanában már Jenővel sem beszélgetett. Talán senkivel.
Elza fél év múlva kivándorolt Palesztinába.

Jenő most csak sétálni ment, és most is a Mendel vendéglő felé vitte az útja. De Mendelnek már neve sem volt, mióta árjásították. Azóta, úgy maradt, cégtábla nélkül, névtelen. Mostanáig csak kopott az eleganciája. Még nem ütött-kopott ócska, de már nem olyan, mint volt. Semmi sem olyan, mint volt.
Ez van és kész.
– Igen, még a saját nevem sem az, ami volt – megtorpant, zavarában lefordítgatta ismerősei keresztneveit magában. Ezen néha röhögnie kellett. Így jutott eszébe a sírásó is. Még hogy Vojtech lenne belőle? Varholya Bélából.
A vendéglő félig üres volt. Jenő a törzshelyére ült. A pincér automatikusan hozta a konyakot, ami csak utánzata volt a háború előttinek. A prímás széles mosollyal a húrokon pengette a Négy folyót, de Jenő nem intett neki. Egyedül nem lehet mulatozni és ma nem volt mulatós hangulata. Ezután már ő sem zúgathatja a négy folyót. Hiába kellemes a hangja.  A vendéglő másik sarkában a város új urai vacsoráztak, meg persze ittak is. Mintha mosolyogtak volna feléje. Igen, Eugen felé mosolyogtak. Már biztosan tudják, hogy reszlovakizált. Meg kell tanulnia szlovákul. A szakma miatt is. Mert a hivatalos nyelv kell a szakmához. Értett ő mindent, amit elolvasott, ha meg írni kellett, lediktálta és az asszony mindent kijavított. Ez nem gond, csak az akcentus volt kínos. Igen harsogóan idegenes volt az akcentusa. És az akcentus, a magyaros akcentus, bizony nem tájszólás. Sosem veszik jónéven, nem kíséri megbocsájtó mosoly az igyekezetet. A magyar akcentus gyanút kelt. Kilógó lóláb az új nemzeti viselet alól. Összenéznek miatta, halványan bólintanak is, vagy/sőt még gúnyosan fel is nevetnek, hogy íme, ez nem a mi kutyánk kölyke. Mert ők másmilyen hibákat vétenek beszédközben. Mert ők is hibáznak. De azok az ő tévedéseik. Az idegen nyelvbotlások viszont mindig kilógnak a sorból, szájból, a beszélgetők hangulatából. Még akkor is, ha humorosnak, jópofának mondják és felröhögnek miatta. De akkor is kiközösítik az eredendően nem közéjük valót.
A harmadik konyak után már megint Varholya Béla jutott az eszébe.
– A végén majd még megússza – dünnyögte.
– Parancsoljon, nagyságos uram! – értette félre a helyzetet a főpincér.
– Semmi, Döme, semmi – mosolygott a pincérre – de ha megkérhetlek Dömötör – így mondta kissé hivatalos, bár mégis atyáskodó hangnemben – hagyd a nagyságost, nem divat ez már. Rajtam sem segít, ha nagyságos urazol. És ráadásul, még magadnak is csak árthatsz vele. Most ilyen idők járnak.
– Ahogy nagyságod parancsolja… pardon… ahogy parancsolja uram – mondta a főpincér és alázatosan meghajolt. Mélyebben, hálásabban, mint szokott nagyságos urazás közben, és a földre mosolygott.
Döme felsegítette Dringlire a fekete bársonygalléros, elegáns, szürke, őszi felöltőjét és hajlongva a bejáratig kísérte. Dringli Jenő (ha még Jenő?) haloványan bólintott és elindult hazafelé. A főpincér még utána nézett, majd becsukta az ajtót.
–  Hát nagyságos ám a kutya füle, itt még a Varholya Béla is nagyságos lehetne már. Majd beszélek vele, beszélek a fejével – morgolódott egész úton hazafelé. Szokása volt ez. Vagy most az alkohol hirtelen jött agresszivitása háborgatta hangulatát? Ilyenkor szinte mindenkit szidott és leszólt, aki csak az eszébe jutott. Most azonban csak Varholya Bélát szidta. Pedig alig ismerte. Sosem beszélgetett vele, apja temetésekor is csak a legszükségesebbeket közölte neki.
Most viszont szinte utálta Varholya Bélát. Talán azért mert a sírásó akkor még nem reszlovakizált. Vagy, csak azért, mert Dringli ezen az estén relatíve keveset ivott.

Kritika a kötetről: http://ujnautilus.info/belakrol-gagyor-peter-belak-czinkelt-pakliban-tizenharom-tizperces-trianoni-remregeny

Jobb, ha félnek tőlem, mintha szeretnének
(Machiavelli)

A hiány a legnagyobb erő. Már-már földöntúli, mitologikus csapás ez a tőlünk függetlennek vélt energia. Szinte felülmúlhatatlan erővel hat az emberre.
Pedig nem is annyira független. Hiszen bennünk lakozik.
Ez a félelmetes erő még akkor is működik, ha csak lapulva lappang, ha csak súgva sunnyog bennünk, mert az emberek emlegetik a hiányt, mint a tiltott eszméket. Mert hiába változnak a politikai jelszavak, módszerek valahol a krepp-papír díszletek, a pulpitusok mögött, vagy inkább alatt, ott mindig tovább tenyésznek a tilos, az üldözött eszmék és példák az emberi emlékezetek kiismerhetetlen rendszereiben. Ez volna talán maga a társadalom dacos emlékezete. Vagy a közös emlékezet egyik formája.
Tényleg.
A kommunista hatalomátvételnek bizony voltak némi sorslazító következményei, amiket talán csak beetetésnek szántak az újabb változás szervezői. Vagy azért, mert az új hatalmi rendszer receptkönyvében bizonyára így volt megírva. Vagy jó, ha az emberek nem sejtik, mit hoz a holnap, mert akkor jót is remélhetnek. Bódító jelszavak előzték meg az erőszakot, a forradalmi tekintetnélküliséget. Egy olyan jómódot ígérgettek, amibe minden ember egyforma lesz. És ebben egyre többen kezdtek el hinni.
Pedig nonszensz! Még hogy minden ember egyforma! Prokrusztészi utópia. Senki sem egyforma. Mi, ti, ők sem egyformák. Én sem te sem – az ember önmagában sem egyforma.
Eleinte a javuló hangulat némi, de bárgyú optimizmust ébresztgetett a megrettent kisváros őslakosai hétköznapjaiban. Meg már belefáradtak a rosszra várásra az emberek. A magyar szóért az utcán akkor végre már nem pofozott a csendőr. Csak ment az ember az utcán és odaköszönt az ismerősének magyarul. És semmi. És nem hurrogta le senki. Persze nem hangoskodott. Az óvatosság az idegrendszerébe már beépült és ezt szinte észre sem vette. A rendőrnek nem magyarul köszönt, csak bólintott, csak mormogott mintha köszönne. Hasonlóan köszönt a hivatalokban, az üzletben. A gyalog magyar ember nem akart feltűnni. Esetleg ha a kiskereskedőt ismerte, akkor majdnem úgy köszönt, mint régen. Halkan, feltűnés nélkül odaköszönt magyarul és magyarul kérte a portékát. Az asszonyok bátrabbak voltak. Még az új kiskereskedőnél, Solaj úrnál is magyarul kérték az árut.
– Fél kiló cukrot!
– Áno, pol kila cukru – ismételte meg Solaj és kimérte a cukrot, amit már jegyre adtak akkoriban.
És így tovább. Olyan volt a bevásárlás, mint egy nyelviskola. A hatása is. Az asszonyok megtanultak félig meddig szlovákul vásárolni. Észre sem vették, és már egyre gyakrabban kevert nyelven szólaltak meg Solaj fűszerüzletében. Solaj mézédesen mosolygott és minden szót megértett. És mindent lefordított. Magyarul sosem szólalt meg. Solaj nem volt gőgös, inkább alázatosan udvarias. De elvből nem beszélt magyarul, csak mosolygott. A győztesek mosolya már csak ilyen. Nyájasak a békés pillanatokban, mégsem lehet örömmel viszonozni. Csak képmutatással.
Röhej a képmutatás a fűszeresnél is.
– Porúcsám sza! – köszönt el hajlongva Solaj, a távozó vevőktől. Azok is mosolyogtak, mert eleinte pocsúrám sza-nak értették, ami magyarul “bevizeltem”-et jelentene. Ilyen vicces idők voltak ezek. Frenkóné egy alkalommal Sándor fűszeresnél is azzal köszönt el, hogy pocsúrám sza! Mire Sándor úr, aki egészen jól értett szlovákul is, a röhögéstől beesett a pult mögé. Bár tán az lesz az igazság, hogy Sándor úr röhögés közben meg is botlott. Vagy le sem esett a valóságban a pult mögé, csak így mesélték, mert így hatásosabb a történet.
A rendőrök, hivatalnokok viszont nem mosolyogtak a magyar szó hallatán. Miért is mosolyogtak volna. Nekik nem ez volt a dolguk.
Ennek a változásnak mégis örülni lehetett, persze azt is inkább csak feltűnés nélkül és nagyon halkan.
– Mert ki tudja, mi jöhet még. Lehet, hogy ez a kis lazulás, vagy mi csak egy kis szünet – vélekedett Lakomczy Béla a templomból kijövet, amikor régi szokás szerint megálltak a fontosabb férfiak pár szóra a hársak alatt. Senki sem válaszolt. Engelberg úr az öreg állatorvos vállat vont. Pedig neki mindenről volt véleménye annak idején. –  Vihar előtti szünet? – tette fel a szónoki kérdést Lakomczy.
– De mégis jól esik – szólalt meg végre Engelberg úr. Az öregurak tanácstalanul összenéztek és szétszéledtek.
– Örüljünk annak, ami van – mormogott Lakomczy a nejének, akivel különben nem szokott politizálni. Az asszony csak a fejét ingatta és nem tudta mit válaszoljon. Mit is válaszolhatott volna?
– Jövő héten költözünk – próbált témát váltani.
– Az sem jó jel, hogy egyre több zsidó költözik ki innen Palesztinába – morfondírozott Lakomczy.
– Azt mondtad jó üzlet az a ház.
– Az más kérdés. Az üzlet az üzlet, ez meg politika.
Hallgatagon mentek a templomtól hazafelé. Ismerősöknek visszaköszöntek, Lakomczy kalapot emelt, a felesége mosolygott.
– Sosem lesz már ez a város olyan, amilyen volt – jegyezte meg az asszony. Lakomczy csak bólogatott, de nem válaszolt. Az előbbi téma sem volt asszonyoknak való.
Fellélegezhetett, bár susogva, de óvatosan a város népe. Halk lazulás, csöndes várakozás ült a városon. Ami hasonlít ugyan a nyugalomra, de mégsem volt az. Talán inkább elfásultság. De még így is megkönnyebbülés volt. Akkor is az, ha a nép semmiképpen sem érezhette, hogy a saját városában végre otthon is lehet. Mert nem is volt otthon. Soha többé nem!
A németek viszont, még rosszabbul jártak. A német szó elhalkult, majd teljesen eltűnt a kitelepítéssel szinte teljesen kigyomlált Pozsonyból, Kassáról a Szepességből és a bányavárosokból. Mindenhonnan. Ez nem volt vigasz. Inkább lappangó fenyegetésnek tűnt ez akkoriban.
A remény mindig bárgyún mosolyog. Olykor, egy rövid időre, tán őszinte is lehet ez a mosoly. Majd fokozatosan lehervad. De nem csak a mosoly, hanem az őszinteség is. A mosoly ugyan megmarad, mert a mosolyt kötelezővé teszik. Elvárják! És az őszinteséget nem is lehet az emberekre ráparancsolni. Mert minél inkább kényszerítik azt, annál talmibb, hazugabb lesz az eredmény.
Maradt hát a kisváros lakói számára az óvatos, kedélytelen várakozás. Némi csinált mosoly és bévül a lelkekben ott lapult a betokosodott rettegés, meg a megalkuvás. Hiszen a magyarok még így is mindig jobban jártak, mint a németek. A németeket még a magyaroknál is fasisztábbnak tartották, korra, nemre való tekintet nélkül.
Pocsúrám sza!
A köszönések változó divatja. A kommunista idők a köszönést is meg akarták változtatni. Az elvtársak eleinte az oroszos zdrasztvujjal köszöntötték egymást, majd a párt ideológiai tanácskozásán úgy döntöttek, hogy nyilvánosan inkább kerülik ezt a kedves szovjet köszönési formát. Féltek a köszöntés profanizálódásától. Ebben a környezetben, ahol a felszabadító szovjet hadsereg katonáit évekkel a felszabadulás után is még mindig davajokként emlegeti a kispolgári reakciós szóhasználat, bizony kellet az elővigyázatosság. Szlovák nyelven a Cseszty Práci!  – a Tisztelet a munkának!  – lett a kiválasztott köszöntési forma, magyarul a Szabadság! Majd a későbbi években, az internacionalizmus jegyében a magyar köszönési forma helyett is a szlovák köszönést követelték meg.
Az emberek álnok mosollyal így köszöntek egymásnak: Szabadság. Ezt nem divatból mondták az adjisten helyett. Így kellett köszönni.
Szabadság – végül is ez volt az, ami hiányzott. Hiszen szó valóban sem lehetett az új viszonyok között a szabadságról.
Viszont a kitelepítéseket megszüntették és állampolgárságot kaptak a magyarok is. Már akik még megmaradtak itt a kitelepítések után.
Megfogyva bár… és megtörve.
Az új csehszlovák személyazonossági igazolványokban volt egy rovat. A nemzetiség rovata . A reszlovakizáltak közül sokan tanácstalanok voltak, mit írjanak oda. Ki magyart írtatott be, ki a szlovákot. A nép oly gyakorlati és oly megalkuvó, ha döntenie kell. És ezt tudták az új hivatalok urai is. Mindig tudják.
Így megy ez.
Dringli Jenő a felesége igazolványába magyar nemzetiséget íratott, a sajátjába szlovákot. Nem akarta elkapkodni és úgy vélte, hogy kell neki ez a könnyen nyíló kiskapu a biztonságához. Legföljebb később majd átíratja a sajátjában is magyarra. Később, ha majd stabilizálódik a helyzet. Ha egyáltalán valaha stabilizálódik. De a helyzet, ugye sosem stabilizálódik. Meddig tart egy helyzet és meddig tart az élet. A bizonytalan, rossz helyzetek (állítja a közhely) mindig hosszabbak lehetnek az ember életénél.
Na, ugye?
Elza házát Lakomczy Béla vette meg. Míg Dringli Jenő még tépelődött azon, hogy venni, vagy nem venni, eközben Lakomczyék megvették Elza házát. Így Jenőnek már nem is volt min tépelődnie tovább. Ezután már csak sajnálhatta a kihagyott lehetőséget. Olykor egyre jobban sajnálta is egykori gyáva tétovázását. Csak átnézett a kerítésen és sajnálta. Az ideköltözésük napján Lakomczy Béla bekopogott, Jenő nejének, Martinának egy csokor virágot nyújtott át, Jenőnek egy palack külföldi konyakot. (Isten sem tudja, hol szerezhette) Bemutatkozott Martinának, akivel még nem találkozott eddig, Jenőnek nem kellett bemutatkoznia, mert őt ismerte a Mendelből.
– Kezét csókolom a nagyságos asszonynak – mondta és meghajolt. Finoman érintette ajkaival Martina fehér kezét. – Szervusz, szomszéd – rázott kezet Dringli Jenővel férfiasan.
Pár szót váltottak már a Mendelben is egymással és megismerkedésük után és azóta is mindig udvariasan köszöntek egymásnak.
– Hát, gyere beljebb, koccintsunk erre a nagy eseményre – kedélyeskedett Jenő, s fel sem tűnt rajta hogy kényszeredetten mosolyog.
Lakomczy benősült a városba, már nem is számított igazán jöttmentnek. Martioni Ignác országgyűlési képviselő unokahúgát Vargha Krisztinát vette el feleségül és ez a házasság mindenképpen nagyon jó partinak számított még akkoriban. Akkor még egy évtizeddel ezelőtt. Manapság a régi jó partik jelentősége is kérdésessé vált. Talán csak átmenetileg, mert eleve más idők jártak a háború előtt és más idők járnak a háború után. A jövőt meg senki sem ismeri, látja előre. A város befogadta Lakomczy Bélát.
Persze inkább csak látszólag fogadta be.
Mert, Lakomczy azért így is kicsit jöttmentnek számított, amit nem nagyon éreztettek vele. Mert sus-mus, pletyka az mindig megterem.

(Részlet a “Bélák a pakliban” című novellaciklusból)