Új év kezdődik,az új időszámlálásnak különös, ismétlődő játéka ez, miközben még hetekig el-eltévesztjük az évszámot, ösztönösen a tavalyit írjuk le, elmélázunk afelett, amink van. Nem is számvetés ez, csak mélázás. Mi az, mi volna az, ami a mienk? Mihez kötődünk úgy, hogy ez az értékünk hasonlít is reánk?
A sok tárgy, múló értékeink sodrásában is van, ami megragad képzeletünkben ideig-óráig és van, ami nem. Nagyobb értéktárgyainkra, ingatlanainkra is rátapad az idő, elkopik az újdonság (a szerzés) öröme. Hiába, nagy úr az idő, a változások hordozója. Gyerekeink továbblépnek tőlünk, teszik ezt a természet rendje szerint, az unokák (déd, ük-) utódok akaratlanul is egyre messzebbre kerülnek majd az énünktől. Barátságaink is többnyire lemorzsolódnak, újak jönnek (ha jönnek, bár halványabb ragyogással). Minden év kezdetén tapasztalgatjuk a múló időben a foszló sors különös táncait. Marad a szellem (szerencsés esetben) mindhalálig, az is egyre lassabban gyarapodva, mert a sorsunk már csak ilyen.
Sok tartós értékünk általában fel sem tűnik, mert olyan természetes hogy van. Szellemünk, lelki életünk kulcsa, az anyanyelv is ilyen. Mint a levegő oxigénje is amíg van – nem hiányzik. Hiányát csak fuldokolva tudjuk (tudnánk) felfedezni.
Másnaposságunk múltán, az év eleji pihenés közben, gondoljunk végre a fel sem tűnő, hatalmas értékünkre a nyelvre, az anyanyelvre.
A nyelv, az anyanyelv a hétköznapok himnusza. Jelenlétét ugye, alig vesszük észre, mégis ott lüktet mindennapi életünkben. Nélküle nem lehetnénk semmik, senkik. Azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk! – fogalmazta meg Tamási Áron.
Igen, de hol?
Birodalmak, országok, városok, falvak foszlanak szét, embertömegek vonulnak keresztül-kasul a földrészeken, és most már végre lebomlottak az európai országhatárok is, eltántorít a szabadság vélt, vagy valós szédülete és minden oly bizonytalan lesz. „Fáj az otthon ki megtagadott, Fáj az otthon a megtagadott.“ Jajdult fel már fél évszázada Szilágyi Domokos . Azóta is fáj.
Hol a hiba?
Hol van az otthon?
Már csak a nyelv az egyetlen haza, teremtett magának a véget nem érő emigrációban egy virtuális hazát méghozzá magyarul, a tulajdonképpen félig szász Márai Sándor. Aki választhatott volna két kultúra között. A sorsa szinte tukmálta rá, hogy praktikusabban válasszon. Mégis a magyar nyelvel élt sírig tartó hűségben. Márai életének nagyobbik részét kényszerből a világ, különböző tájain töltötte, és a nyelvében érezte, tudta a hazát. Szerelmesen szerette a magyar nyelvet. Pedig kora gyermekkorától apja származása révén sajátja volt a német nyelv is (Goethe, Thomas Mann nyelve) Márai beszélt majd publicisztikát is írt németül. Könnyedén lehetett volna német író is belőle. De nem lett. A sorsot, a kultúrát maga választotta: igen, a magyart. Többé-kevésbé elsajátította a perfekt német mellé az olasz, francia és angol nyelveket is. De írni csak magyarul akart. (Az angol nyelven író J.B. Shaw, aki többek közt egyike volt a magyar nyelv csodálóinak. Azt állította, hogy ha fiatal korában megtanulhatta volna a magyar nyelvet, többet, jobbat írhatott volna, mint az irodalmi Nobel-díjjal megbecsült életműve.) Lehet, hogy Márait is ez a bűvölet, a magyar nyelv bűvölete zárta magába?
Ez a nyelv, nekünk az anyamellel tapadt meg szánkban, általa válunk emberré, általa ismerjük meg a világot, a tudományokat, a műveltséget, tőle kerek az igazság, és csillogó a játék, tőle borong a bú és tőle édes az álom. Vele, általa vagyunk magyarul emberek.        Ha csak a nyelv játékainak nyomait keressük irodalmunkban, hatalmas rengeteg erdőséget kell bejárnunk, fától fáig, gondolkodótól gondolkodóig. Kányáditól Kazinczyig, Balassitól Babitsig. Teller Ede vallomásaitól az irodalom mindennapi szükségességétől, Karinthy Frigyes, vagy Weöres Sándor virtuóz játékaiig a szavakkal. És mint mindig, most is hozzá kellene fűznünk, hogy még ’sokan mások’ szavainak nyomát viseli, viselheti mai műveltségünk minden rezzenése. Mert végtelen a sor: művészek, tudósok, tanárok, vagy az asztal sarkán mesélgető hétköznapi emberektől kezdve, az óvodás korú gyermekig, aki a huzatban libegő függönyre néz, és egyszer csak megszólal: „fázik a függöny!” Máris felröppentek a szavak és verseket táncolnak.

Aki megért
s megértet
egy népet
megéltet

– állítja Kányádi.
Weöres Sándor nagy virtuóz, aki azt tudja a nyelvvel, amit talán csak Paganini tudott a hegedűvel. Mindent.

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna

És boszorkányosan játszott a szavainkkal Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Szilágyi Domokos, Arany, Babits, Nagy László, Csokonai és ismét csak képtelenség volna egy olyan felsorolást összeállítanunk, hogy valaki ki ne maradna belőle. E földiekkel játszó, égi tünemény, a nyelv, valóban pótolhatatlan kincsünk, és megunhatatlan játékszerünk is egyben.

            Játsszuk, ami nincs, de lehetne,
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat

– ezt Szilágyi Domokos írta a Játékokban,

                        Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

– ezek meg a könnyen felismerhető Kosztolányi Ilonájának sorai.

És Karinthynak olykor már-már szavakra, vagy a mondat logikájára sincs szüksége, hogy verset játsszon. Ő a nyelv végtelenen túli lehetőségeivel bűvészkedik.
Kuruc dala:

Huj csörmécsény, huj teleki
dengelegi

vagy groteszkje:

 Szeret engem a galambom,
de ő engem nem.

A kuruc dala is, tényleg kurucos hangulatú, méghozzá a szavak értelme nélkül is az. Egyszerűen kuruc.
A groteszkje, eleinte a népdal szokványra támaszkodó átverésnek tűnik. És mégis több annál. A népdal utánzata valóban a groteszken is túllép. Finom tragikuma a kamaszszerelmek élményét, a szeret – nem szeret, kínzó, de mégis játékos örök dilemmáját idézi fel.            Játék ez a verssel, a zenével, érzékeinkkel. Első pillanatra hihető a nagy játékmestertől, hogy nem is a szövegben a van a látszólagos logikai csapda, hogy a fülünk téved. Ilyenkor a nyelv fölénk nő, többé válik mindennapi önmagunknál.
A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem édes miénk. (Kazinczy 1821. jan. 12.) Vagyis ő is az év kezdetén játszik el a nyelvi egyetemesség megidézésének a gondolatával és rögzít egy filozófiai axiómát.    Nyelvünkben, tehát benne lakozik a csoda. Tömörségében. Amit az indoeurópai nyelvek négy-öt szóval képesek megfogalmazni, azt mi gyakran egy két szóval kimondjuk. Nyelvünk e képességét csak idegen nyelvek ismeretében csodálhatjuk meg igazán. Vagy akár naponta is, elrévedezve a csendes téli estéken, azokon a megtorpanó estékben, amikor Móra, Örkény sorait olvasgatva csendesen elmosolyodunk.
A világirodalom szinte valamennyi versformája megszólal nyelvünkön, amíg erre sok világnyelv ügyet sem vet igazán, esetleg szerkezete függvényében képtelen is volna erre a ritka bűvészmutatványra. Shakespeare műveit ma már lefordítják a mai angolra, hogy a diákoknak is érthető legyen az írói üzenet, mi a legalább kétszer olyan régi szöveget az Ómagyar Mária siralmat különösebb nehézségek nélkül megértjük eredeti formájában.            Talán a mi nyelvünk logikája emlékeztet legjobban a számítógépes adatkezelés módszereire. És ez sem véletlen, hiszen a kettes számrendszeren alapuló computer-nyelvet, s magát a számítógépet is magyar tudós, Neumann János adta a világnak.
Többek között, e tények miatt is büszkék lehetünk nyelvünkre.            Fordításirodalmunkat, magas színvonalát legnagyobb költőink, íróink hitelesítik, fémjelzik. Magyar nyelvű könyveket olvasva kéznyújtásnyi közelségbe esik a világ irodalmának a legjava. Lehet, hogy elfogódottság, de egy francia nyelvben is járatos, Párizsban évtizedeket töltő publicista állította, hogy Verlaine Őszi chansonja Tóth Árpád fordításában jobban tetszik neki, mint az eredeti.

                                               míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél. 

És édes-miénk a felelősség is egyetlen kincsünkkel a nyelvvel szemben. Jó lenne, ha ez eszünkbe jutna így év végén–évkezdetkor (is!). Talán, mégsem véletlen, hogy ezen a napon született Petőfi Sándor…