A legmesszebbre járunk Afrikától.
Az egyik norvég turistaszövetség decensen, puritánul berendezett hegyi menedékházában, a Håvassshüttén garázdálkodik egy sorozatgyilkos. Harry Hole nyomozó fojtogató, évtizedes családi titkok, részegen elkövetett, szörnyű ocsmányságok során át rágja át magát a tettesig. Mert Harry, a norvég szuperdetektív nem Sherlock-Holmes-módra, a bűnösöktől gondos távolságot tartva „rekonstruálja” a bűncselekményt, hanem életét kockáztatva befurakodik a ragadozók közé.
És ez a mindenféle családi és politikai borzalmakat komótosan feltérképező (megrágó) regény mintha soha nem akarna véget érni. Ahogy haladunk előre, újabb és újabb megfejtések tűnnek valószerűnek. Talán mert a bűnök egyhangúbbak, a bűnösök és az indítékok hasonlóbbak az ilyen négyágyas Håvasshüttékben, mint a klasszikus angol krimik szalonjaiban és könyvtáraiban. A skandináv krimikben nincsenek jellegzetes típusok (inas, vénkisasszony, cserfes szobalány, vidéki földesúr), mert itt az anyagi különbségek nem eredményeznek jól megkülönböztethető társadalmi viselkedésmintákat. A Harry által felvázolt gyilkos profilja nagyon sok emberre illik.
Ám ez a „komótosság” nem jelenti, hogy a Nesbø-regények ne lennének megrázó, katartikus olvasmányok. Ahogy azt sem, hogy ez a „nyúlós” detektívregény-típus ne lenne tökéletesen alkalmas a skandináv demokráciák feltérképezésére. A Håvasshütte már-már ősemberi összezártságában lehullanak a felső-középosztálybeli életforma kellékei, a márkás sportcipők és sportruhák, és néhány elmormolt köszönés és körbekínált üveg után már halljuk a sóhajokat, látjuk a szeretkező párokat. Hajnalban aztán mindenki gondosan elmosogat, mormolva elköszön, és felkészül rá, hogy átutalással fogja rendezni a számláját. Itt, a havas csúcsok közt rejtőző hüttékben még a bűnök is demokratikusak: a négyágyas szobákban együtt alszik a szocialista parlamenti képviselő, a neves ügyvéd, a titkárnő, vagy akár az afrikai zsoldosseregben kiképzett katona. Az emberek irigylésre méltó társadalmi egyenlősége fura ellentétben áll a párkapcsolatokban megnyilvánuló iszonyatos hiearchiával és kiszolgáltatottsággal.
Nekünk, kelet-európaiaknak ez irigylésreméltó, de némiképp visszataszító világ. Ha a két világháború közt Csehszlovákiában szocializálódott nagyszüleim tudtak volna róla, hogy nem messze tőlük létezik egy ennyire demokratikus világ, akkor nem az Egyesült Államokba vágynak, hanem Norvégiába. De én már nem vágyok ide: épp Nesbø-tól, a skandináv krimiírók legjobbikától tudom, hogy az ennyire demokratikus Håvassshüttékben előbb-utóbb mindig elszabadulnak az indulatok: a hétköznapokban nehezen kommunikáló, tiszteletet hírből sem ismerő, civilizálatlan részegek úgy esnek egymásnak, mint egy duhaj parasztlakodalom második hajnalán a kínkeservesen huzakodó ángyok, nénék, bátyák. Csak ez tiszteletreméltó és dúsgazdag világ. De mindenkinek van oka „eltüntetni” a másikat, és mindenkiben van annyi indulat, hogy meg is tegye – megsüsse, megegye, szétlője, agyonbeszélje, megerőszakolja, porig alázza a másikat. Ellentmondás nélkül, mégis bűntudatosan.
Mért is ne? Emberek vagyunk mindannyian.
A legközösebb, leguniverzálisabb közös nevező, azaz a bennünk élő állat a szexen-politikán-erőszakon keresztül megnyilvánuló hatalomvágy. Rendőrt és bűnözőt, jó és rossz állampolgárt nem is a vágyak milyensége különbözteti meg, hanem hogy mennyire képesek konszolidáltan viselkedni, a mindennapi életben is örömet találni. Ha igen, akkor hamarosan főrendőrök és főgengszterek, Oslo urai lehetnek, mint Harry riválisa, a regénybeli Bellmann főfelügyelő.
Ám ennek a furcsa egylényegűségnek nemcsak a politikai következményei félelmetesek. A regénybeli gyilkosságokat egy almának nevezett kínzóeszközzel követik el. Az áldozat beveszi az aranygömböt a szájába, erre szögek ugranak elő belőle, míg végül a szerencsétlen önként vet véget a saját kínlódásának. Az almát ugyanis sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet, ez csak Harry Hole-nek sikerül. A bűn zsoldja a halál – de nem akármilyen halál! Az alma az egyik legszörnyűbb gyarmatosító, a belga Lipót császár nevét viseli, ráadásul a kínzóeszközt csakis Afrikában lehet megvásárolni – épp ott, ahová a regénybeli sorozatgyilkos csalja az utolsó áldozatait. Leopold – leopárd.
„Esős évszak és szárazság, nappal és éjszaka, étkezés és prédává válás, élet és halál. Itt a természet rendje határoz meg mindent. Úszni kell az árral, túl kell élni, ameddig csak lehet…” (522.). Senki sincs aki Tony szavait megcáfolná, vagy akár félbeszakítaná az Afrika újra-gyarmatosításáról szőtt brutális monológjait. Mert a szex mögött ott van valamilyen meg nem cáfolható társadalmi és történelmi tapasztalat is, a mindent beborító, a gyarmatosítást, Fekete-Afrikát, Oslo mindennapjait, de még a puritán Havashüttéket is meghatározó bűn és az ehhez fűződő kiszolgáltatottság. Valamilyen demokratikus és eredendő gyalázat, amivel együtt születtünk. Nők és férfiak. Fehérek és feketék.
A skandináv krimi, mint a híres Millenium-trilógia is eltéphetetlen kapcsolatot tételez szexualitás és politika között. De ez a felismerés sehol sem annyira mitikus dimenziójú, elviselhetetlen és borzalmas, mint Jo Nesbø bűnről szőtt, hatalmas látomásaiban.
(Jo Nesbø: Leopárd. Ford.: Petrikovics Edit
Animus, Budapest, 2012.)