Jobb, ha félnek tőlem, mintha szeretnének
(Machiavelli)

A hiány a legnagyobb erő. Már-már földöntúli, mitologikus csapás ez a tőlünk függetlennek vélt energia. Szinte felülmúlhatatlan erővel hat az emberre.
Pedig nem is annyira független. Hiszen bennünk lakozik.
Ez a félelmetes erő még akkor is működik, ha csak lapulva lappang, ha csak súgva sunnyog bennünk, mert az emberek emlegetik a hiányt, mint a tiltott eszméket. Mert hiába változnak a politikai jelszavak, módszerek valahol a krepp-papír díszletek, a pulpitusok mögött, vagy inkább alatt, ott mindig tovább tenyésznek a tilos, az üldözött eszmék és példák az emberi emlékezetek kiismerhetetlen rendszereiben. Ez volna talán maga a társadalom dacos emlékezete. Vagy a közös emlékezet egyik formája.
Tényleg.
A kommunista hatalomátvételnek bizony voltak némi sorslazító következményei, amiket talán csak beetetésnek szántak az újabb változás szervezői. Vagy azért, mert az új hatalmi rendszer receptkönyvében bizonyára így volt megírva. Vagy jó, ha az emberek nem sejtik, mit hoz a holnap, mert akkor jót is remélhetnek. Bódító jelszavak előzték meg az erőszakot, a forradalmi tekintetnélküliséget. Egy olyan jómódot ígérgettek, amibe minden ember egyforma lesz. És ebben egyre többen kezdtek el hinni.
Pedig nonszensz! Még hogy minden ember egyforma! Prokrusztészi utópia. Senki sem egyforma. Mi, ti, ők sem egyformák. Én sem te sem – az ember önmagában sem egyforma.
Eleinte a javuló hangulat némi, de bárgyú optimizmust ébresztgetett a megrettent kisváros őslakosai hétköznapjaiban. Meg már belefáradtak a rosszra várásra az emberek. A magyar szóért az utcán akkor végre már nem pofozott a csendőr. Csak ment az ember az utcán és odaköszönt az ismerősének magyarul. És semmi. És nem hurrogta le senki. Persze nem hangoskodott. Az óvatosság az idegrendszerébe már beépült és ezt szinte észre sem vette. A rendőrnek nem magyarul köszönt, csak bólintott, csak mormogott mintha köszönne. Hasonlóan köszönt a hivatalokban, az üzletben. A gyalog magyar ember nem akart feltűnni. Esetleg ha a kiskereskedőt ismerte, akkor majdnem úgy köszönt, mint régen. Halkan, feltűnés nélkül odaköszönt magyarul és magyarul kérte a portékát. Az asszonyok bátrabbak voltak. Még az új kiskereskedőnél, Solaj úrnál is magyarul kérték az árut.
– Fél kiló cukrot!
– Áno, pol kila cukru – ismételte meg Solaj és kimérte a cukrot, amit már jegyre adtak akkoriban.
És így tovább. Olyan volt a bevásárlás, mint egy nyelviskola. A hatása is. Az asszonyok megtanultak félig meddig szlovákul vásárolni. Észre sem vették, és már egyre gyakrabban kevert nyelven szólaltak meg Solaj fűszerüzletében. Solaj mézédesen mosolygott és minden szót megértett. És mindent lefordított. Magyarul sosem szólalt meg. Solaj nem volt gőgös, inkább alázatosan udvarias. De elvből nem beszélt magyarul, csak mosolygott. A győztesek mosolya már csak ilyen. Nyájasak a békés pillanatokban, mégsem lehet örömmel viszonozni. Csak képmutatással.
Röhej a képmutatás a fűszeresnél is.
– Porúcsám sza! – köszönt el hajlongva Solaj, a távozó vevőktől. Azok is mosolyogtak, mert eleinte pocsúrám sza-nak értették, ami magyarul “bevizeltem”-et jelentene. Ilyen vicces idők voltak ezek. Frenkóné egy alkalommal Sándor fűszeresnél is azzal köszönt el, hogy pocsúrám sza! Mire Sándor úr, aki egészen jól értett szlovákul is, a röhögéstől beesett a pult mögé. Bár tán az lesz az igazság, hogy Sándor úr röhögés közben meg is botlott. Vagy le sem esett a valóságban a pult mögé, csak így mesélték, mert így hatásosabb a történet.
A rendőrök, hivatalnokok viszont nem mosolyogtak a magyar szó hallatán. Miért is mosolyogtak volna. Nekik nem ez volt a dolguk.
Ennek a változásnak mégis örülni lehetett, persze azt is inkább csak feltűnés nélkül és nagyon halkan.
– Mert ki tudja, mi jöhet még. Lehet, hogy ez a kis lazulás, vagy mi csak egy kis szünet – vélekedett Lakomczy Béla a templomból kijövet, amikor régi szokás szerint megálltak a fontosabb férfiak pár szóra a hársak alatt. Senki sem válaszolt. Engelberg úr az öreg állatorvos vállat vont. Pedig neki mindenről volt véleménye annak idején. –  Vihar előtti szünet? – tette fel a szónoki kérdést Lakomczy.
– De mégis jól esik – szólalt meg végre Engelberg úr. Az öregurak tanácstalanul összenéztek és szétszéledtek.
– Örüljünk annak, ami van – mormogott Lakomczy a nejének, akivel különben nem szokott politizálni. Az asszony csak a fejét ingatta és nem tudta mit válaszoljon. Mit is válaszolhatott volna?
– Jövő héten költözünk – próbált témát váltani.
– Az sem jó jel, hogy egyre több zsidó költözik ki innen Palesztinába – morfondírozott Lakomczy.
– Azt mondtad jó üzlet az a ház.
– Az más kérdés. Az üzlet az üzlet, ez meg politika.
Hallgatagon mentek a templomtól hazafelé. Ismerősöknek visszaköszöntek, Lakomczy kalapot emelt, a felesége mosolygott.
– Sosem lesz már ez a város olyan, amilyen volt – jegyezte meg az asszony. Lakomczy csak bólogatott, de nem válaszolt. Az előbbi téma sem volt asszonyoknak való.
Fellélegezhetett, bár susogva, de óvatosan a város népe. Halk lazulás, csöndes várakozás ült a városon. Ami hasonlít ugyan a nyugalomra, de mégsem volt az. Talán inkább elfásultság. De még így is megkönnyebbülés volt. Akkor is az, ha a nép semmiképpen sem érezhette, hogy a saját városában végre otthon is lehet. Mert nem is volt otthon. Soha többé nem!
A németek viszont, még rosszabbul jártak. A német szó elhalkult, majd teljesen eltűnt a kitelepítéssel szinte teljesen kigyomlált Pozsonyból, Kassáról a Szepességből és a bányavárosokból. Mindenhonnan. Ez nem volt vigasz. Inkább lappangó fenyegetésnek tűnt ez akkoriban.
A remény mindig bárgyún mosolyog. Olykor, egy rövid időre, tán őszinte is lehet ez a mosoly. Majd fokozatosan lehervad. De nem csak a mosoly, hanem az őszinteség is. A mosoly ugyan megmarad, mert a mosolyt kötelezővé teszik. Elvárják! És az őszinteséget nem is lehet az emberekre ráparancsolni. Mert minél inkább kényszerítik azt, annál talmibb, hazugabb lesz az eredmény.
Maradt hát a kisváros lakói számára az óvatos, kedélytelen várakozás. Némi csinált mosoly és bévül a lelkekben ott lapult a betokosodott rettegés, meg a megalkuvás. Hiszen a magyarok még így is mindig jobban jártak, mint a németek. A németeket még a magyaroknál is fasisztábbnak tartották, korra, nemre való tekintet nélkül.
Pocsúrám sza!
A köszönések változó divatja. A kommunista idők a köszönést is meg akarták változtatni. Az elvtársak eleinte az oroszos zdrasztvujjal köszöntötték egymást, majd a párt ideológiai tanácskozásán úgy döntöttek, hogy nyilvánosan inkább kerülik ezt a kedves szovjet köszönési formát. Féltek a köszöntés profanizálódásától. Ebben a környezetben, ahol a felszabadító szovjet hadsereg katonáit évekkel a felszabadulás után is még mindig davajokként emlegeti a kispolgári reakciós szóhasználat, bizony kellet az elővigyázatosság. Szlovák nyelven a Cseszty Práci!  – a Tisztelet a munkának!  – lett a kiválasztott köszöntési forma, magyarul a Szabadság! Majd a későbbi években, az internacionalizmus jegyében a magyar köszönési forma helyett is a szlovák köszönést követelték meg.
Az emberek álnok mosollyal így köszöntek egymásnak: Szabadság. Ezt nem divatból mondták az adjisten helyett. Így kellett köszönni.
Szabadság – végül is ez volt az, ami hiányzott. Hiszen szó valóban sem lehetett az új viszonyok között a szabadságról.
Viszont a kitelepítéseket megszüntették és állampolgárságot kaptak a magyarok is. Már akik még megmaradtak itt a kitelepítések után.
Megfogyva bár… és megtörve.
Az új csehszlovák személyazonossági igazolványokban volt egy rovat. A nemzetiség rovata . A reszlovakizáltak közül sokan tanácstalanok voltak, mit írjanak oda. Ki magyart írtatott be, ki a szlovákot. A nép oly gyakorlati és oly megalkuvó, ha döntenie kell. És ezt tudták az új hivatalok urai is. Mindig tudják.
Így megy ez.
Dringli Jenő a felesége igazolványába magyar nemzetiséget íratott, a sajátjába szlovákot. Nem akarta elkapkodni és úgy vélte, hogy kell neki ez a könnyen nyíló kiskapu a biztonságához. Legföljebb később majd átíratja a sajátjában is magyarra. Később, ha majd stabilizálódik a helyzet. Ha egyáltalán valaha stabilizálódik. De a helyzet, ugye sosem stabilizálódik. Meddig tart egy helyzet és meddig tart az élet. A bizonytalan, rossz helyzetek (állítja a közhely) mindig hosszabbak lehetnek az ember életénél.
Na, ugye?
Elza házát Lakomczy Béla vette meg. Míg Dringli Jenő még tépelődött azon, hogy venni, vagy nem venni, eközben Lakomczyék megvették Elza házát. Így Jenőnek már nem is volt min tépelődnie tovább. Ezután már csak sajnálhatta a kihagyott lehetőséget. Olykor egyre jobban sajnálta is egykori gyáva tétovázását. Csak átnézett a kerítésen és sajnálta. Az ideköltözésük napján Lakomczy Béla bekopogott, Jenő nejének, Martinának egy csokor virágot nyújtott át, Jenőnek egy palack külföldi konyakot. (Isten sem tudja, hol szerezhette) Bemutatkozott Martinának, akivel még nem találkozott eddig, Jenőnek nem kellett bemutatkoznia, mert őt ismerte a Mendelből.
– Kezét csókolom a nagyságos asszonynak – mondta és meghajolt. Finoman érintette ajkaival Martina fehér kezét. – Szervusz, szomszéd – rázott kezet Dringli Jenővel férfiasan.
Pár szót váltottak már a Mendelben is egymással és megismerkedésük után és azóta is mindig udvariasan köszöntek egymásnak.
– Hát, gyere beljebb, koccintsunk erre a nagy eseményre – kedélyeskedett Jenő, s fel sem tűnt rajta hogy kényszeredetten mosolyog.
Lakomczy benősült a városba, már nem is számított igazán jöttmentnek. Martioni Ignác országgyűlési képviselő unokahúgát Vargha Krisztinát vette el feleségül és ez a házasság mindenképpen nagyon jó partinak számított még akkoriban. Akkor még egy évtizeddel ezelőtt. Manapság a régi jó partik jelentősége is kérdésessé vált. Talán csak átmenetileg, mert eleve más idők jártak a háború előtt és más idők járnak a háború után. A jövőt meg senki sem ismeri, látja előre. A város befogadta Lakomczy Bélát.
Persze inkább csak látszólag fogadta be.
Mert, Lakomczy azért így is kicsit jöttmentnek számított, amit nem nagyon éreztettek vele. Mert sus-mus, pletyka az mindig megterem.

(Részlet a “Bélák a pakliban” című novellaciklusból)