John Donne

Istenhozzád: Bánat nélkül

A Valediction: Forbidding Mourning

 

Nagy ember csendben múlik el,
súgva biztatva szellemét.
Egy így szól: lelke útra kel,
a másik feljajdul: ne még!

Engedj eltűnni, zajt ne csapj,
nem kell könny, se sóhaj nekünk,
örömünk átkozója vagy,
ha kiadod szeretetünk.

A Föld csak kering, fájva, félve,
kutatjuk mi ez, s mit jelent.
Ámde a bolygók reszketése
távolról nézve bűntelen.

Egyszerű halandók szerelme
a hiányt nem viselheti,
hisz elveszne akkor belőle
mi alapot adott neki.

De mi, oly csiszolt szeretettel,
mit fel tán magunk sem fogunk,
összefonódó szellemekkel
test nélkül is kapaszkodunk.

Kettős lelkünk, kik egyek is már
– s így elszakadnunk jogtalan -,
egymást szorítják távolodván,
mint füstté kalapált arany.

Minket külön csak úgy találsz,
mint körzőn iker szárakat.
Te, biztos pont, középen állsz,
s mozdulsz, követve társadat.

Amíg az egyik szár leszúrva,
és párja kört a körre mér,
utána hajlik, hazavárja,
és égig nő, ha visszatér.

Ez légy nekem, ki elköszön
és kóborolni kénytelen.
Te teszed pontossá köröm,
és végemmé a kezdetem.

Fordította Wágner Eszter