„Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított… Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.”  (Békés Márton)

A discrepancia

Egy elitnek mondott fővárosi gimnáziumban „muszlim tánc” volt (vagy kellet volna, hogy ez a tánc legyen) a szalagavató ünnepi műsorának a fénypontja. Tehát nem francia négyes, olasz tarantella, német polka és különösen nem lengyel mazurka. Talán azért nem, mert ilyenek valóban léteznek/léteztek a táncparketteken? A gondolkodásban azonnal megállítja (táncos lépteim) az ellentmondás ördöge, mert a discrepancia beugrik a parkettra és rátapos a lábujjamra. A muszlimok táncai ugyanis Bangladestől, Malajziától, Algériáig, Ujgur, Türkmén, Kazah tartományokon, országokon át Iránon, Törökországon, vagy az afrikai Nigertől az európai Boszniáig mind mások – tehát a táncaik, amiket a világ valamennyi pontján lejtenek, bizony szélsőségesen különböznek egymástól. A muszlim tánc fogalma eleve önmagát hitelteleníti, semmisíti meg, és így még közhelynek is csak halvány lehetne, ha ezt a fogalmat használnánk. Ilyen fogalom azonban nincs, tánc sincs, mint ahogy nincsenek baptista, református, katolikus stb. táncok sem. Szóval ezen az ominózus szalagavatón a mindenre elszánt fiatalok azt táncolták el, ami voltaképpen nincs. Hanyatt-homlok belevetették magukat a némileg felületes internetes hablatyolások birtokában a csiklandó és időszerűnek vélt témába, majd neoliberális bátorsággal döntöttek egy nem létező tánc mellett. A feltűnést, az üres csillogást remélték tán így megragadni az európai nagy migráció fényében-árnyékában, és azt, hogy ezzel a „bátor” tettükkel szembefordulnak ők a felnőttebb társadalom sűrűsödő, vitázó-rettegő mocorgásával, vagy akár összekacsintanak a minden áron, vakon bizakodó kavalkádjával. Vakmerő tudatlanságuk, különösen az érettségi küszöbén jeleskedő „éretlenség” –ük aligha válhatott a javukra, illetve a táncuk javára. Mert legalább annyit illene tudniuk az általuk eltáncolni vágyott iszlám (táncos) világáról, hogy az nem egyen-világ, tehát a táncaik sem általánosíthatóak egy nem létező muszlim tánccá.

Balassi Bálintunk, annak idején például minden verséhez odaírta, milyen tánc/nóta dallamára szerezte a sorokat, olyat sosem írt, hogy reneszánsz dallamra, mert olyan sincs, mert ez is csak egy gyűjtőfőnév és nem egy meghatározható fogalomra vonatkozik… hát igen a mi Bálintunk sosem érettségizett fővárosi elit gimnáziumban, de nem is táncolta, vagy verselte meg a sosem volt muszlim táncokat. A bécsi udvarban, a császár előtt is „tót odzemokot” ropott a csodálkozó, ámuldozó arisztokraták szemei előtt. Vélhette akkoriban, hogy táncát a szolgalelkű, lojális komornyik ízlés majd amolyan „Lajtán-túli táncnak” minősíti. Vagyis, hogy Bécstől keletre minden táncot ilyen dühödten táncolnak az ottani emberek, abban a különös, idegen, primitív világban. Piha!

A bugyutaság „történelmi előzményei”

Oly korban éltünk mi, az évtizedekkel korábban érettségizettek, amikor a nagy kommunista ünnepeken ilyen sosem volt táncokkal emlékeztünk meg mi is, a világunk nagy fordulatáról (a fejre állásáról) a nevezetes november 7.-éről, – ami eredetileg, a boldogabb időkben, a filozófiai napja volt. Kényszerrel összecsődített hallgatóság, szónoklatok, szavalatok – és válogatott vacak szövegek dübörögtek – mint annak a rendje. Ezt hallgattunk végig, elvtársi türelemmel és fegyelemmel, mert féltünk. Majd jött a tánc: magyar tánc és orosz tánc (az orosz nem maradhatott ki semmi esetre sem!) és történt ez mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örök tüzének további élénkítése javára. Jelszó virított a színpad felett, veres betűkkel: „Örök időkre a Szovjetunióval!” (Mégsem jött össze ez a buli sem.) Kényszeredett mosollyal néztük a kettőt jobbra, kettőt balra lépéseket, a gumicsizmákra slisszolt csapásokat. Magyar táncnál a „Ritka búza” dallamára lépkedtek a kisiskolások, a lányok pártában, fiúk kalapban, fekete nadrág, szoknya, fehér ing és blúz meg a gumicsizma volt az alapöltözék.  Az orosz tánchoz alig kellett így átöltözniük, és a koreográfia sem változott, a „Kakalinka maja” dallamára járták ugyanazokat a lépéseket, fejükre, a párta helyére vörös szalagot és a kalap helyett kucsmát raktak. Volt még partizán tánc is, a „Katyusa” dallamára, a lányok-fiúk fejére egyaránt usanka került és a nyakukban fából faragott Kalasnyikov, de semmi más nem változott. Hogy ez a bugyutaság nem csupán a szovjet megszállási területek esztétikai hozadéka, gyümölcse volt (mert mi a vasfüggöny mögül ezt oly szívesen hittük volna), arról a korabeli ritkán vetített, vagy a bécsi tévében meglesett amerikai kalandfilmek győzhettek meg afrikai, indiai vagy indián törzsi táncaikkal. Igen, mert ezeket a kivénhedt operett-koreográfusok „mesteri” ötleteit vitték a filmvászonra, fűszerezve némi rejtett szexuális csábítással (a bennszülött nők bikiniben) és a zene is más volt, de sosem az eredeti. A giccs ugye, mindig ellenállhatatlanul buta dölyffel szegődik a politika szolgálatába. (Lásd, a manapság jelenlévő „Lovas-színházat”!) Hogy ez a jelenség hogyan él meg, nálunk honnan szedi össze támogatásait, itt az évtizedek óta sikeresen terjedő táncház-mozgalom földjén, örök rejtély marad. Minden esetre van és fertőz. Igen, létezhet az esztétikum költségvetéseit felügyelő/azon élősködő szakemberek sötét, felelőtlen támogatásával. Mert ahol hiányzik a műveltség, ott nem számít tehát az ideológiai háttér most sem, a liberális szabad piaci demagógia idejében sem, mint ahogy nem számított a kommunista kényszer lobogósan szép jelszavai árnyékában sem. És tulajdonképpen az is mindegy, hogyha a nacionalizmus vagy az (egykori multi-kulti) internacionalizmus félreértelmezőinek kell a támogatásokért a fenekébe bújni.

A sznobizmus diadala

A sznobizmus olyan szemellenző, amit nem a ló szemének oldalára, hanem eléje kötik. Vakon nem merül fel a kérdés, hogy sznobok legyünk-e – vagy szabadok. Sznobnak lenni, pedig maga a mindenek-fölé emelkedés daliás öncsalása. Nagyképű lebegés a társadalom (közösség, közönség), a tétovázó kérdései bizonytalansága felett. A sznob sem tud többet arról a jelenségről, ami mellett magabiztosan kiáll, mint a többiek. Esetleg az önkéntesen betiltott kíváncsisága hatására még a többieknél is kevesebbet. Neki a látszat vélt biztonsága mindennél többet ér. A sznobizmus a társaság, csoport, közösség, társadalom különös Alzheimer kórja. Önmutogatása ellenére is zárt ez a kóros (olykor fertőző) gondolkodási rendszer. Nem pontosít, nem tétovázik – megvan (elégedve) önmagával, véleményét nem a tudásra alapozza, hanem csupán a divatos, felületes információk gyors, hirtelen, fáradtságmentes rögzítésére. Ami mégis érthetetlennek tűnik, az végül is lehet magas ívű (többnyire ál-) intellektuális és összetett téma. Pontosabban elég, ha annak tűnik. Ha valaki mégsem értené a sznob üzenetét, akkor magára vessen. Esetleg szégyenkezhet is. Pedig valamennyi párbeszédünk eredendő lényege, hogy az üzenet eljusson a küldőtől a címzettig. Legyen ez a párbeszéd, hétköznapi, művészi vagy tudományos, a képlet nem változik. A sznob gyakran a szokatlan, alig használt idegen szavakba menekül, ha mondjuk, egy kényszerhelyzetben mégis esztétikai eszmecseréről volna szó. Miközben vékony/silány mondandóját (ha az mégis volna) új, frissen felfedezett műfajok gyanús krepp papírjába csomagolja, és lesz az operettből „művészi” musical, rockopera, vagy a prózai színházi művekben gyanúsan alternatív színházi előadás. Az irodalomban ilyen a dekódolhatatlan költemény, a követhetetlen epika, tudományban az áltudomány stb. A sznobizmus lényege a zárkózott, olykor akár atyáskodó, megbocsájtó gesztusokban fogalmazódik meg a tájékozatlan közösség, illetve közönség iránt. Nem keveredik vitákba közönségével/hallgatóságával, hiszen fél, hogy kiderülne a király mégis meztelen volta. És, bizony a sznob magatartásnak jó lenne, ha elrejtené ezt a taktikai turpisságot a nagyképű szólavináinak fellengzős csillogása, tánca.

Ripacskodás vagy giccs?

Az ünnepet megelőző, izgatott diák párbeszédnek/vitatkozásnak a hirtelen rövidzárlata lett volna mégis az eredménye ez a szalagavatói muszlim tánc? Vagy ennél is rosszabb, a témanélküli felszín üzenete? A meg nem gondolt gondolat? A ripacs színészek (és talán más álalkotók is így vannak vele) örök mottója, hogy írhat róluk bármennyi rosszat a kritikus, csak a nevük jelenjen meg a nyomtatásban. Ez volna hát, a hamis örökkévalóság áhítása. Nehéz volna eldönteni, hogy a muszlim tánc, ripacskodás volt-e vagy inkább maga a szemenszedett giccs kategóriájába volna-e sorolható ez a jelenség. A muszlim kultúrában tájékozatlan európai előítéleteink szerint, vajon mégis hová sorolható be? A muszlimokat (bárhonnan is jöttek) pedig, inkább ne kérdezzük meg! De nem kell ezt nekünk sem eldöntenünk, hiszen a ripacskodás végül is nem zárja ki a giccset, sőt inkább szükségszerűen feltételezi azt. Jelenleg sűrű gondokkal küzd (a konzumra irányuló) társadalmunk különös evolúciója és megpróbálja a restellni való harcait minden áron leplezni. Teszi ezt minden tárgyilagos szándékú tájékozottság, tudás híján amolyan önmagát felemésztő lazasággal. Valószínű a muszlim tánc ötletének az alapja csak annyi lehetett, hogy azért (is!, dafke!) legyen muszlim tánc (még ha most az adott pillanatban nem is lehetne ennek az ideának társadalmi, politikai, sőt örömünnepi, báli aktualitása) mert ilyen még nem volt – és kész! Pukkadjanak meg a többi gimnáziumok, ha ezt megtudják. Ezzel a táncosok a nagy döntésük után végre úgy érezhették, hogy máris utánuk a vízözön. És ha nem volt mondanivalójuk, akkor Brüsszelt idézték meg, a manapság terjesztett önfeladást. Remélem, nem lesz követőjük és megjegyzem a muszlimoknak sem szereztek frivol, céltalan játékukkal/tájékozatlanságukkal kellemes meglepetést, vagy örömet. Sőt!

„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)

„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják, 
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].” 
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)

– Idézi Békés Márton történész a Mandineren

A kutyák napja

Azt olvasom a facebookon, hogy ma (nov. 26.) a kutyák napja. Tehát, a többi jelentéktelen „közölmény” között ezt hirdeti ez az időszerű és fontos felirat egy kutyakölyök bájos fotója fölött.  Ott hivalkodik a sok az apró szívecske, kolbász, pörkölt, táncoló mackó vagy gyermek fotója láncolatában és az örök kamaszok és idősebb emberek grimaszkodó önképei (szelfijei) között, de akadnak még, ugyan kevésbé csinos felvételek a bevarrt szájú, mazochista, agresszív migránsokról, a terroristákat üldöző rendőrökről, az áldozatok emlékére összehordott gyertyákról, virágokról… Ilyen a mi világunk, a napi átlagos kínálatunk, ez volna (lehetne) az európai átlagember tükörképe. Szóval, beszélhetünk bár akármi másról, ma akkor is a kutyák napja van. Holnap tán a cicáké, vagy bociké lesz. Nekem erről az „állati-nagy” együttérzésről, meghatódásról mégis a farkasvakság jut eszembe. A farkasvakság, mint a tömegdemokrácia botló köve, mert bizony a szívecskékből, kutyusokból, cicákból látszólag vészesen sokkal több kelti fel a tömegek érdeklődését, figyelmét, mint ezt a jelenség egyáltalán megérdemelné. Ezek, a már falvédőre sem érdemesülő motívumok, jelek mindenképpen valami gyászos ürességet jeleznek. Az esztétikum végzetes hiányát. Vagy még többet! Pontosabban, kevesebbet. Ahol az esztétikum az ebek harmincadjára jut (már megint a kutyusok!), ott az etika is bajba kerül. A műveltség légüres térben vergődik az értetlenség vizein. Akarjuk, vagy nem a demokrácia közmegegyezésen alapul, és történik ez végül is, kényszer nélkül, a közösen elfogadott morál hiányának a jegyében.
A csoportlélektan első téziseiben leszögezi, hogy a csoport ítéletei, véleménye gyakran nem egyezik meg a csoport egyes tagjainak külön ítéleteivel, véleményeivel. Ugyanez feltételezhető az esztétikum és az etika esetében is. Bájosak ugyan a közhelyszerű megközelítések „cseppben a tenger”, és hozzá hasonlók, de semmit sem érnek. Vihar a pohárban (biliben) sosem emlékeztethet egy tengeri viharra, cunamira, hiába víz a víz. Hiába próbáljuk meg, minden áron a békésen kis pohár vízben libegő távlatainkból nézni a világot, különféle TV és PC képernyők előtt elrendezni azt, a világ nem olyan. A világ nem kis víz, mint ahogyan a játszótéri homokozó sem idézi fel a sivatagot. Mi sem vagyunk olyanok, mint vélnénk magunkról, csoport vagyunk, gyakran nyájként viselkedünk – ennek a viselkedésnek minden hátrányával, pánikjaival, hordahisztériáival, önemésztő letargiáival – és olykor elragadó szépségével, építő erejével együtt. A csoportok között megkülönböztethetünk formális és informális (véletlenül összeálló) csoportokat. „A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé.

„Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt.
Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt.
Mi több, ő az emésztőbe vettetik.
S mi ért le hozzád, mi az emésztő?
(Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlimvilág ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.”- írja Szerencsés D. Márton (szintén a Mandineren)

És sajnos, valóban ez is egyfajta morál, még ha európai mércével nem is mérhető annak.  Íme, egy aktuális példa a formális csoport gyors cselekvőképességéről és ütőképességéről. (Azonban, (elő-) ítéletünkben  a felmentő  lelki okok és összefüggések, amik európai szokás szerint a nehéz gyermekkor frusztrációiba vezethetők vissza, most nem szolgálhatnak magyarázatul.) A formális csoportnak mindig van kimondott, vagy kimondatlan alapszabálya. Némi túlzással, valóban nevezhetnénk ezt egyfajta morálnak is. Mert a friss migráns muszlimok, a saját morálképük alapján, nem értékelik bűnösnek a finnországi kiskorú megerőszakolását, hiszen az a finn etikett szerint nem rejtette testét, arcát csadorral, vagyis: az Ő, a furcsa idegen a muszlimok előítéletei szerint felkínálkozott nekik.

Európa morálvesztése

Európának a morálja szétesett. Ez egy folyamat eredménye. És most ne kutassuk a kezdeteket, hol mikor, miért futottunk hamis, kisiklató vágányra. 1968 Párizsában, vagy korábban még Woodstock előtt, amikor a társadalmi morált egyetemesen utasították el nemzedékek, és/vagy amikor a hippik sajátos toleranciájával fordulván (olykor Rousseaura hivatkozva) az apák pénzén az apáik világa ellen. Igen, egy megtépázott morál ellen és minden morált, annak írmagját is félrevetve, bele/elkábulva hirdettek meg egy új világot. Megörökítetlen, időponthoz pontosan nem köthető tragikusan Mózesi pillanat volt ez. A világot továbbra is a piac és a profit aranyborjúja irányította és hiába hitték/hitették el önmagukkal, mint hitte egykor a nagy próféta, hogy örökre összetörhette azt a követhetetlen idolt az isteni kőtáblákkal, a borjú maradt. Mózes új kőtáblákat hozott, ez volt a morálunk tán második, javított kiadása. Sokáig tiszteltük ezeket a parancsolatokat, a morálunk alappillérjeit. Ezek viszont századokig megőriztek minket, még gyakori kisiklásaink ellenére is. Sokáig súroltuk, hamisítottuk, teológiáinkban elmagyaráztuk, majd felvilágosultan lekoptattuk a morál kőbevésett alapjait… és végül ide jutottunk. Ma már Európa képtelen védekezni a puszta kézzel érkező, gyalogoló muszlim tömegekkel szemben, akik csak vonulnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül (bár Párizs óta ezt is már csak a legbőszebb ős-naiv neoliberálisok hirdetik). Európa csodálkozott, bámult, de most már retteg.
A mi morálunk, illetve annak a hiánya közben sorra lövi az öngólokat. Felsorolhatnánk, idézhetnék a migránsokat, számtalan „elszólásukat” és nem hihetnők, hogy üzenetük véletlen csíny volna, amikor  az általuk elképzelt európai jövőről, igen, a mi likvidálásunkról szólnak. Ezekre az üzenetekre rá sem rántottunk, megszállottan szendvicseket, almás pitéket, palacsintás kosarakat vittünk ki nekik – vittek a megszállott, eredendően jóindulatú embertársaink. Meg is teltek velük a hulladékgyűjtők. Hogy mennyire volt amorális, eltévesztett a magatartásunk velük és végül válik majd önmagunkkal is szemben azzá, hogy mennyire volt ez a gesztus a humanizmusunk öngólja? Egyáltalán miként értékelhető ez a híres vendéglátó farkasvakságunk, a hívatlan (nem vendég!) beözönlőkkel szemben… az megint csak egy más, roppant súlyos kérdés.

Mindenek felett

Az iszlámnak sziklaszilárd morálja van, de nincs multi-kultija, sőt saját teológiája sincs, nincs min tépelődnie, nincs mit változtatnia rendíthetetlen jövő és világképén. Nincsenek a sodrását lefékező gondjai. Vagyis, az iszlám esetében nincs olyan eszköz, amely a tan összefüggéseit, ellentmondásait elemezné, kutatná, magyarázná, esetleg finomítaná is. Az iszlám így „mindenekfelett áll”, az embernek a szent tantételekbe évszázadok óta nincs beleszólása, a hívő emberek ki vannak szolgáltatva a szuggesztív (esetleg pszichopata) vallási vezetők olykor paranoid irányításának. De ezek a dogmák (jelenleg) még nem okoznak náluk egyetemes társadalmi zavarokat. Jelenlegi vitáik, hitviták, mint a „homo usion – homo iusion” következménye, az „I” betűs egyházszakadása idején voltak hasonlíthatóak tán a kereszténység korai történelmében. Ma a kereszténység az ökumené jegyében már inkább fátylat borítana a harcos múltra az egykori új egyházak eretnek minősítésére. Az iszlám azonban ma is őselvhű, világuk egymás eretnekeit kiirtó mozgalmaktól hangos és véres. A közelmúltban mi is megéltünk hasonló jelenségeket, a személyi kultusz vitán felül helyezkedő gyilkos és szellemi terrorját, civilizációs torzításait. Az iszlám ezt is felülmúlja egyfajta paradoxonnal (s nem ez az egyetlen paradoxon Európát veszélyeztető inváziójában) a személytelen személyi kultusszal, az egyetemesen eltiltott kételkedő gondolkodással. Nekik a behatárolt gondolkodás engedélyezett, csak ez van, ők nem a földi létben hisznek. A túlvilági beteljesedéssel, a finalitás ábrándjával viszont nem lehet vitatkozni, mint ahogy minden utópiával szemben kár a szóért.  Még az elképzelt hitviták esetében is csak álságos párbeszéd alakulhatna ki. A kommunisták is valami ilyen abszolút és egyetlen igazságot hirdettek, de az iszlámnál kevesebb sikerrel és ők ráadásul, egyfajta evilági boldogságot ígértek, aminek megvalósulása, már korai nyomaiban meghazudtolta a nagy végcélt.

Talán megvirrad

Ahhoz, hogy az iszlámon belül új irányzatok, végre kezdetleges reform-gondolkodás alakulhasson ki, háborút kell vesztenie az iszlámot képviselő hatalmi struktúrának…. Mert mindig csak a vesztes akar, kényszerül, képes változtatni rögeszméin. A győztes miért változtatna? Az iszlám eddig még csak csatákat vesztett. (Az oszmánok kiűzése, a spanyol reconquista is valóban csatavesztések voltak csupán.) Ez nem a vesztett háború dicsérete, csupán a tanulsága. A nyugati civilizáció rettenetes módszerrel el tudná tán törölni a rá leselkedő veszélyt. Akár egy egyáltalán nem örömteli, elveihez méltatlan győzelemmel. Fordított esetben viszont, ők az iszlám önjelölt hatalmaskodói érik el, velünk szemben, a még ma elképzelhetetlen lerombolását múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. Mert ők csak akkor változnak/változhatnak meg, amikor az majd iszlám világbirodalom végül, mint minden birodalom, erodálódni kezd. Közben néhány kőkorszaki állapot elvonulhat az emberiség feje fölött. Korunk nagyon nagy, sorsfordító morális talányában barangolunk, és csak tévelygő hipotéziseink vannak. Huntington elméletét követve a jelenleg biológiai energiáktól feszülő, túlnépesedett iszlám tömege áll szemben Európával, annak belülről vitákkal gyengített moráljával. Európa, tétova álelvek, a napi gyakorlatban megvalósíthatatlan politikai jelszavak hálójában tévelyeg, erodált moráljával mintha megváltásra várna. Szaporodni, önmagát reprodukálni sem hajlandó már. Tán saját jövőképe sincs, ha mégis lappang ilyen, restelli kimondani. Így éljük meg a „nyugat alkonyát” és olykor nosztalgiázva a civilizációnkban betöltött egykori vezető szerepünk ürügyén, reménykedünk a nyugat, vagyis Európa új hajnalában. Talán majd megvirrad nekünk. Addig viszont, olvashatjuk a már idézett szövegeket tartalmazó elemzéseket:

 http://mandiner.blog.hu/2015/11/27/a_halal_kalifatusa#more8117320

http://mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol