„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)
„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják,
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].”
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)
– Idézi Békés Márton történész a Mandineren
A kutyák napja
Azt olvasom a facebookon, hogy ma (nov. 26.) a kutyák napja. Tehát, a többi jelentéktelen „közölmény” között ezt hirdeti ez az időszerű és fontos felirat egy kutyakölyök bájos fotója fölött. Ott hivalkodik a sok az apró szívecske, kolbász, pörkölt, táncoló mackó vagy gyermek fotója láncolatában és az örök kamaszok és idősebb emberek grimaszkodó önképei (szelfijei) között, de akadnak még, ugyan kevésbé csinos felvételek a bevarrt szájú, mazochista, agresszív migránsokról, a terroristákat üldöző rendőrökről, az áldozatok emlékére összehordott gyertyákról, virágokról… Ilyen a mi világunk, a napi átlagos kínálatunk, ez volna (lehetne) az európai átlagember tükörképe. Szóval, beszélhetünk bár akármi másról, ma akkor is a kutyák napja van. Holnap tán a cicáké, vagy bociké lesz. Nekem erről az „állati-nagy” együttérzésről, meghatódásról mégis a farkasvakság jut eszembe. A farkasvakság, mint a tömegdemokrácia botló köve, mert bizony a szívecskékből, kutyusokból, cicákból látszólag vészesen sokkal több kelti fel a tömegek érdeklődését, figyelmét, mint ezt a jelenség egyáltalán megérdemelné. Ezek, a már falvédőre sem érdemesülő motívumok, jelek mindenképpen valami gyászos ürességet jeleznek. Az esztétikum végzetes hiányát. Vagy még többet! Pontosabban, kevesebbet. Ahol az esztétikum az ebek harmincadjára jut (már megint a kutyusok!), ott az etika is bajba kerül. A műveltség légüres térben vergődik az értetlenség vizein. Akarjuk, vagy nem a demokrácia közmegegyezésen alapul, és történik ez végül is, kényszer nélkül, a közösen elfogadott morál hiányának a jegyében.
A csoportlélektan első téziseiben leszögezi, hogy a csoport ítéletei, véleménye gyakran nem egyezik meg a csoport egyes tagjainak külön ítéleteivel, véleményeivel. Ugyanez feltételezhető az esztétikum és az etika esetében is. Bájosak ugyan a közhelyszerű megközelítések „cseppben a tenger”, és hozzá hasonlók, de semmit sem érnek. Vihar a pohárban (biliben) sosem emlékeztethet egy tengeri viharra, cunamira, hiába víz a víz. Hiába próbáljuk meg, minden áron a békésen kis pohár vízben libegő távlatainkból nézni a világot, különféle TV és PC képernyők előtt elrendezni azt, a világ nem olyan. A világ nem kis víz, mint ahogyan a játszótéri homokozó sem idézi fel a sivatagot. Mi sem vagyunk olyanok, mint vélnénk magunkról, csoport vagyunk, gyakran nyájként viselkedünk – ennek a viselkedésnek minden hátrányával, pánikjaival, hordahisztériáival, önemésztő letargiáival – és olykor elragadó szépségével, építő erejével együtt. A csoportok között megkülönböztethetünk formális és informális (véletlenül összeálló) csoportokat. „A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé.
„Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt.
Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt.
Mi több, ő az emésztőbe vettetik.
S mi ért le hozzád, mi az emésztő?
(Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlimvilág ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.”- írja Szerencsés D. Márton (szintén a Mandineren)
És sajnos, valóban ez is egyfajta morál, még ha európai mércével nem is mérhető annak. Íme, egy aktuális példa a formális csoport gyors cselekvőképességéről és ütőképességéről. (Azonban, (elő-) ítéletünkben a felmentő lelki okok és összefüggések, amik európai szokás szerint a nehéz gyermekkor frusztrációiba vezethetők vissza, most nem szolgálhatnak magyarázatul.) A formális csoportnak mindig van kimondott, vagy kimondatlan alapszabálya. Némi túlzással, valóban nevezhetnénk ezt egyfajta morálnak is. Mert a friss migráns muszlimok, a saját morálképük alapján, nem értékelik bűnösnek a finnországi kiskorú megerőszakolását, hiszen az a finn etikett szerint nem rejtette testét, arcát csadorral, vagyis: az Ő, a furcsa idegen a muszlimok előítéletei szerint felkínálkozott nekik.
Európa morálvesztése
Európának a morálja szétesett. Ez egy folyamat eredménye. És most ne kutassuk a kezdeteket, hol mikor, miért futottunk hamis, kisiklató vágányra. 1968 Párizsában, vagy korábban még Woodstock előtt, amikor a társadalmi morált egyetemesen utasították el nemzedékek, és/vagy amikor a hippik sajátos toleranciájával fordulván (olykor Rousseaura hivatkozva) az apák pénzén az apáik világa ellen. Igen, egy megtépázott morál ellen és minden morált, annak írmagját is félrevetve, bele/elkábulva hirdettek meg egy új világot. Megörökítetlen, időponthoz pontosan nem köthető tragikusan Mózesi pillanat volt ez. A világot továbbra is a piac és a profit aranyborjúja irányította és hiába hitték/hitették el önmagukkal, mint hitte egykor a nagy próféta, hogy örökre összetörhette azt a követhetetlen idolt az isteni kőtáblákkal, a borjú maradt. Mózes új kőtáblákat hozott, ez volt a morálunk tán második, javított kiadása. Sokáig tiszteltük ezeket a parancsolatokat, a morálunk alappillérjeit. Ezek viszont századokig megőriztek minket, még gyakori kisiklásaink ellenére is. Sokáig súroltuk, hamisítottuk, teológiáinkban elmagyaráztuk, majd felvilágosultan lekoptattuk a morál kőbevésett alapjait… és végül ide jutottunk. Ma már Európa képtelen védekezni a puszta kézzel érkező, gyalogoló muszlim tömegekkel szemben, akik csak vonulnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül (bár Párizs óta ezt is már csak a legbőszebb ős-naiv neoliberálisok hirdetik). Európa csodálkozott, bámult, de most már retteg.
A mi morálunk, illetve annak a hiánya közben sorra lövi az öngólokat. Felsorolhatnánk, idézhetnék a migránsokat, számtalan „elszólásukat” és nem hihetnők, hogy üzenetük véletlen csíny volna, amikor az általuk elképzelt európai jövőről, igen, a mi likvidálásunkról szólnak. Ezekre az üzenetekre rá sem rántottunk, megszállottan szendvicseket, almás pitéket, palacsintás kosarakat vittünk ki nekik – vittek a megszállott, eredendően jóindulatú embertársaink. Meg is teltek velük a hulladékgyűjtők. Hogy mennyire volt amorális, eltévesztett a magatartásunk velük és végül válik majd önmagunkkal is szemben azzá, hogy mennyire volt ez a gesztus a humanizmusunk öngólja? Egyáltalán miként értékelhető ez a híres vendéglátó farkasvakságunk, a hívatlan (nem vendég!) beözönlőkkel szemben… az megint csak egy más, roppant súlyos kérdés.
Mindenek felett
Az iszlámnak sziklaszilárd morálja van, de nincs multi-kultija, sőt saját teológiája sincs, nincs min tépelődnie, nincs mit változtatnia rendíthetetlen jövő és világképén. Nincsenek a sodrását lefékező gondjai. Vagyis, az iszlám esetében nincs olyan eszköz, amely a tan összefüggéseit, ellentmondásait elemezné, kutatná, magyarázná, esetleg finomítaná is. Az iszlám így „mindenekfelett áll”, az embernek a szent tantételekbe évszázadok óta nincs beleszólása, a hívő emberek ki vannak szolgáltatva a szuggesztív (esetleg pszichopata) vallási vezetők olykor paranoid irányításának. De ezek a dogmák (jelenleg) még nem okoznak náluk egyetemes társadalmi zavarokat. Jelenlegi vitáik, hitviták, mint a „homo usion – homo iusion” következménye, az „I” betűs egyházszakadása idején voltak hasonlíthatóak tán a kereszténység korai történelmében. Ma a kereszténység az ökumené jegyében már inkább fátylat borítana a harcos múltra az egykori új egyházak eretnek minősítésére. Az iszlám azonban ma is őselvhű, világuk egymás eretnekeit kiirtó mozgalmaktól hangos és véres. A közelmúltban mi is megéltünk hasonló jelenségeket, a személyi kultusz vitán felül helyezkedő gyilkos és szellemi terrorját, civilizációs torzításait. Az iszlám ezt is felülmúlja egyfajta paradoxonnal (s nem ez az egyetlen paradoxon Európát veszélyeztető inváziójában) a személytelen személyi kultusszal, az egyetemesen eltiltott kételkedő gondolkodással. Nekik a behatárolt gondolkodás engedélyezett, csak ez van, ők nem a földi létben hisznek. A túlvilági beteljesedéssel, a finalitás ábrándjával viszont nem lehet vitatkozni, mint ahogy minden utópiával szemben kár a szóért. Még az elképzelt hitviták esetében is csak álságos párbeszéd alakulhatna ki. A kommunisták is valami ilyen abszolút és egyetlen igazságot hirdettek, de az iszlámnál kevesebb sikerrel és ők ráadásul, egyfajta evilági boldogságot ígértek, aminek megvalósulása, már korai nyomaiban meghazudtolta a nagy végcélt.
Talán megvirrad
Ahhoz, hogy az iszlámon belül új irányzatok, végre kezdetleges reform-gondolkodás alakulhasson ki, háborút kell vesztenie az iszlámot képviselő hatalmi struktúrának…. Mert mindig csak a vesztes akar, kényszerül, képes változtatni rögeszméin. A győztes miért változtatna? Az iszlám eddig még csak csatákat vesztett. (Az oszmánok kiűzése, a spanyol reconquista is valóban csatavesztések voltak csupán.) Ez nem a vesztett háború dicsérete, csupán a tanulsága. A nyugati civilizáció rettenetes módszerrel el tudná tán törölni a rá leselkedő veszélyt. Akár egy egyáltalán nem örömteli, elveihez méltatlan győzelemmel. Fordított esetben viszont, ők az iszlám önjelölt hatalmaskodói érik el, velünk szemben, a még ma elképzelhetetlen lerombolását múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. Mert ők csak akkor változnak/változhatnak meg, amikor az majd iszlám világbirodalom végül, mint minden birodalom, erodálódni kezd. Közben néhány kőkorszaki állapot elvonulhat az emberiség feje fölött. Korunk nagyon nagy, sorsfordító morális talányában barangolunk, és csak tévelygő hipotéziseink vannak. Huntington elméletét követve a jelenleg biológiai energiáktól feszülő, túlnépesedett iszlám tömege áll szemben Európával, annak belülről vitákkal gyengített moráljával. Európa, tétova álelvek, a napi gyakorlatban megvalósíthatatlan politikai jelszavak hálójában tévelyeg, erodált moráljával mintha megváltásra várna. Szaporodni, önmagát reprodukálni sem hajlandó már. Tán saját jövőképe sincs, ha mégis lappang ilyen, restelli kimondani. Így éljük meg a „nyugat alkonyát” és olykor nosztalgiázva a civilizációnkban betöltött egykori vezető szerepünk ürügyén, reménykedünk a nyugat, vagyis Európa új hajnalában. Talán majd megvirrad nekünk. Addig viszont, olvashatjuk a már idézett szövegeket tartalmazó elemzéseket:
http://mandiner.blog.hu/2015/11/27/a_halal_kalifatusa#more8117320
http://mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol