Korának egyik legjelentősebb és legolvasottabb szerb írójaként, nem kevésbé politikai kommentátorként, Svetislav Basara több mint három évtizede állandó párbeszédet folytat korának abszurditásaival, leleplező szándékkal parodizálva a körülötte levő világot. Olykor polemikus, máskor szarkasztikus, néha dühös, de mindig szellemes megnyilvánulásaiban egy különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, nem ritkán groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre.
A nagy írói áttörést számára a szerb posztmodern irodalom gyöngyszeme, a negyed évszázada megjelent Fama o biciklistima (Feljegyzések a biciklistákról) című regénye hozta meg, amely sok mindenben megváltoztatta az itteni irodalmat és irodalmi felfogást. Ahogyan pályatársa, David Albahari mondja: „A Feljegyzések a biciklistákról után a szerb próza már nem olyan volt, mint előtte, Basara sem volt már ugyanaz az író, és én sem voltam már ugyanaz az olvasó, mint korábban.”
A regény Basara számára olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épülnek fel az író legjelentősebb regényei: a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról és Parkinson-kór: a kezdet és a vég (Uspon i pad Parkinsonove bolesti) – utóbbiért a szerző kiérdemelte a legrangosabb szerb irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat –, továbbá a Srce zemlje (A föld szíve), az Ukleta zemlja (Átkozott ország), a Na gralovom tragu (A grál nyomában) stb.
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal és a mitománokkal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan és felelősségteljesen lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.
A szerző szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. Nem véletlen például, hogy a Parkinson-kór… főhőse, Demjan Lavrentijevics életútjának fontos pillanatai közvetlenül vagy közvetetten egybevágnak a térség és az egész ókontinens történelmét meghatározó eseményekkel, amilyenek a belgrádi államcsíny, a balkáni háborúk, az Oszmán Birodalom bukása, az első világháborúhoz vezető szarajevói merénylet, az októberi forradalom kitörése stb. A nagy többség sohasem hisz az ideológiákban – például abban, hogy a jövőben majd mindannyian tejben-vajban fürdünk a kommunizmusban –, mégis elfogadja az ideológiai hazugságon megalapozott életmódot, ami sok esetben megszünteti az igazságos-igazságtalan, a jó és rossz megkülönböztetéseket, egyszóval elveti a vallási modellekre épülő hagyományos értékeket. Basarát, saját elmondása szerint, a kezdetektől fogva ez foglalkoztatja: miért fogadjuk el azt, hogy hazugságban éljünk?
A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire és téveszméire. „Szándékomnak, hogy a vízen járjak, nem mond ellent sem a fizika, sem a metafizika, hanem (mindenekelőtt) az erkölcs, a politika, a technológia és a kultúra” – írja Na ivici (A szakadék szélén) című korai művében. A basarizmus ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Basara műveiben az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni.
Bár mindenekelőtt író, a Danasban közreadott napi politikai kommentárjai azok számára is ismertté tették a nevét, akik kevésbé olvasnak szépirodalmat. A szerb közéletről megfogalmazott markáns véleménye sokszor nagy port kavar, Zoran Jeremić szerint mindenekelőtt azért, mert Basara a nemzet kulturális és szellemi hanyatlásának okait belülről keresi: a pszeudoelitek uralkodásában, a kulturális parazitizmusban, a kvázi-humanista képmutatásban, a szisztematikus dezinformálásban, a keresztény kulturális modellnek a nyugati gondolatiság legaljáról importált ateista szurrogátumokkal történő felcserélésében, a szenvedések glorifikálásában, a partikuláris érdekek elkendőzéseként szolgáló kollektivizmusban, és még sok minden másban, ami évszázadok óta mérgezi ezt a térséget.
Az elmondottak Basara szépirodalmi munkásságára is vonatkoztathatóak, különösen újabb regényeire (Početak bune protiv dahija – A dáhik elleni lázadás kezdete, Mein Kampf, Dugovečnost – Hosszúéletűség, Gnusoba – Undor), amelyekben többnyire a szerb történelemmel és jelennel foglalkozik. A közelmúltban a Novi Magazinnak adott interjúban azt mondta, hogy a hatalom lényege Szerbiában a 19. század óta nem változott, továbbra is orientális jellegű, és ugyanúgy gyakorolják, mint Miloš knéz idejében. „Habár léteznek valamiféle intézmények és papírok, van alkotmány és vannak törvények, a hatalomgyakorlás a szalonokból és a szlavákról[1] zajlik.” Ugyanabban a beszélgetésben jelentette ki a következőt is: „Máról holnapra történő felvilágosodások következtében folynak az átvándorlások a szélsőbaloldalról a szélsőjobboldalra, az elvek teljesen eltűntek. Politikusaink többségét csak az foglalkoztatja, hogyan váltsa le Radenkót és nevezze ki helyette Milenkót, tüntesse el Đokót és hozza helyzetbe Mikót, kevesen vannak tisztában azzal, mi fán terem a politikai filozófia, mi az a politikai kultúra, egyáltalán mi a politika mint hivatás.”
Svetislav Basara, a szerb irodalom fenegyereke pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1953. december 21-én született Bajina Baštában. Napjainkig több mint harminc kötete látott napvilágot. Regények mellett elbeszéléseket, esszéket, drámákat ír. Színműveit több színházban is nagy sikerrel játszották, könyvei megjelentek angol, német, francia, olasz, magyar, bolgár és macedón fordításban. Az említett NIN-díjon kívül számos más irodalmi díj tulajdonosa. 2001 és 2005 között Jugoszlávia nagykövete volt Cipruson. Házasságából Vida Crnčević-Basarával – a megboldogult Brana Crnčević lányával – két gyermeke született: Tara és Relja.

(Magyar Szó, 2013. december 21.)

[1] Szlava – családi vallási ünnep a szerbeknél.