NOSZTALGIÁN TÚL

 Pozsonyban, nem is olyan régen, szóval a hatvanas években, amikor a város magyar nevét még leírni sem volt szabad, a koraesti szellő még német beszédfoszlányokat hordozgatott. Eredeti pozsonyi (preßburger) tájszólás volt ez, tehát a szavak nem  a  turistáktól származtak… Inkább a Konvent utca sétálóitól, a Vaskutacskára kiránduló tősgyökeres polgároktól és a Zuckermandlin korzózóktól jöttek e halk, finom, óvatoskodó beszédmozaikok és ott lebegtek a szélben…Így virágzott halkan akkor a félelem a hámló vakolatú lenézett műemlékek piszkosszürke kulisszái tövében.
Németül megszólalni akkortájt, bizony, nem volt ajánlatos. A marxistának mondott, és az új „haladó” kényszer- ideológiába bújtatott sovén szándékok árnyékában Goethe, Schiller, Lenau, Kaffka, Lőcsei Pál mesternek a nyelve és népének a nyelve, a szorgalmas országot építő szepesi szászok nyelve, sőt a nagy Marx anyanyelve (de a groteszkség fokozható: a baloldali kommunista publicista Fábry Zoltán családjának a nyelve) üldözött volt a kollektív bűnösség jegyében. Mert a német nyelv szőröstül-bőröstül  a fasizmus nyelvének minősült… A terror, ugye sosem logikus.
Dreck á watschen! (Adni a szarnak egy pofont – pozsonyi német tájszólás, vagy kiszólás) – idéződhetik fel ezzel kapcsolatban egy zuckermandli mondás, vagy csak egy legyintés, mint a kimúlás előtti letargia utolsó jeleneteinek egyike.
Ne keressünk ebben sem logikát, az akkor még javában létező, NDK-nak rövidített, a politikai rítus szerint hangsúlyozottan nem fasiszta német „testvérállam” délibábjának visszatetsző fényében sem. Annakidején is mindent beárnyékolt a nagy cél, a zsigerekből kiömlő vágy, a nagy szovjet maszlagot túlélő nemzetállami rögeszme, a pusztító asszimiláció vágya. Kísértet járta be (járja-e még?) Pozsonyt és az országot: az asszimiláció kísértete.
Miloslav Válek egy (tán korábbi?) versének sora rémlik fel: „Hagyjátok virágozni ami (aki) asszimilál, talán szeret és élni kíván.” Hogy mire gondolhatott a Husák-korszak nevezetes költő minisztere pozsonyi irodájában – most ne boncolgassuk!
Pozsonyban, mára, kihalt a német szó. Minden különösebb felfordulás, feltűnés és zavar nélkül. Némán, elegánsan – ahogy ezt el is várták tőle. Szótlanul temettek el Preßburgban egy kultúrát. Búcsúbeszéd, nekrológ nélkül. Szégyentelenül.
Nem nagy ügy! Ez volt (van?), ilyen a hétköznapi gyakorlat. És ilyen is marad a jövőben is. De működik! Most a magyar nyelv van soron. Nem nagy veszteség, véli az újarcú bratislavaiak zöme a hajdani Pozsonyban. Nincsenek már kivégzések, lágerek, kitelepítések, üldözések, bujkálások. A verekedésekig elfajuló összeszólalkozások is ritkák. Nincs megrendülés. Minden rendben volna és az Európai Unió legdemokratikusabb elvárásai árnyékában elsorvadnak Pozsony magyar jegyei. Minta sehol semmi gond nem lenne… és mégis…
Mert kultúr-cídium van. A fejekben, a zsigerekben, az álmokban, a hivatali packázásban, a vasutakon, kórházakban, a pult mögött… Mindenütt.
Vértelen, de hatásos a pusztulás.
Eredményeiben, felér egy genocídiummal. Egy népcsoport elpusztításával. A huszadik század elején Pozsony (Preßburg, Prešporok ) lakosságának legnagyobb része németnek vallotta magát. Mi magyarok hajszálnyira ugyan, de a második helyen voltunk. A város szlovák lakossága alig haladta meg a 10 %-ot. Így lett belőle, a simlis cseh és a jelentős trianoni segédlettel, Szlovákia fővárosa. (Pedig Buda eleste után a Habsburgok koronázó városa, magyar főváros is volt – évszázadokig – és tán akkor a Habsburgi érában kezdődött el a német többségűvé alakulása.)
Ez van.
Beléptünk az Európai Unióba.  Holnapután rajtunk is múlik Európa arca. Rajtunk is múlott eddig is, de most már hivatalosan, komolyan vehetjük éthossz-formáló szerepünket a földrész érdekében, melynek valamennyien lakói vagyunk. Hátha az ethosz még segít rajtunk valamit.
Pozsonyban, mint általában a jelentősebb felvidéki városokban, három kultúra a német, szlovák és a magyar már századok óta élte autonóm életét. Sorvadozott, erősödött – de a történelmi viharok, belháborúk, török – vagy a „Habsburg-vész” ellenére évszázadokig az egyik sem pusztult ki… Ez működő rendszer volt. Gondokkal, igazságtalanságokkal, bajokkal, és tragédiákkal – de Trianonig mégis jól-rosszul működött, létezett mindent túlélve. (Jobban működött, mint a nyugaton pár évtizede újra felfedezett spanyolviasz, a multikultúra, ez a gyakran széplelkű akarnokok dajkálta eszme.) Felvidéki városaink polgárai, minden megerőltetés nélkül, három nyelv (és kultúra) birtokában léphették át felnőttkoruk küszöbét.
Jelenleg Pozsony két feledésbe merülő anyanyelve küszöbét már nem lépik át e város mai polgárai. Sem a közel százmilliós német nyelv és kultúra küszöbét, a magyarét még kevésbé (15 millió) pedig közös történelmük, hagyományaik megismeréséhez mindkét nyelv jól jöhetne nekik is…
Az igazi pusztításhoz mindig béke kell! Benne virul ki igazán az évtizedes asszimilációs szándék, kitelepítések, betelepítések, beneši dekrétumok, és más agyafúrt farizeuskodás, mint pl. a szocialista internacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika állandó álnok hirdetése az asszimiláció cinikus kényszerítésével és halvány, lepleződésével – alig kendőzötten.
A pozsonyi zsidóság múltját és jelenlétét a városképből még a veszett hitleri fasizmus háborúja a kedvenc Tiso-i Szlovákia fasiszta hordái asszisztenciájával sem tudta kitörölni. Eltüntette viszont a békés építés. Ami a csallóközi-szigetközi természetnek a Dunaszaurusz (bősi gátépítés) a pozsonyi városképnek a híd (hogy most Ligetfalut, Zabost és egyéb városrészek panelos felszámolását ne is emlegessünk). Felépült a nagy híd, autópálya fut fel rá a történelmi városrész közepén. Emiatt az ostoba, környezetébe beilleszthetetlen építmény miatt bontották le Európa harmadik legnagyobb mór stílusú zsinagógáját, egyúttal a Hummel házat, barokk és reneszánsz palotákat, házsorokat, a város látképét meghatározó ékességeket.
A globalizáció árnyékában olykor a középkori városállamok Európáját kellene megidéznünk. Ezeket az autonóm életközösségeket, melyek külön-külön is, és együtt is csodát műveltek. Európa kultúráját az egekig emelték…Mi pedig azóta is nosztalgiázva tekintünk erre a virágzó kultúrára, és nem vonunk le belőle tanulságokat.
Volt nekik valami titkos receptjük?
Talán nem pusztán gazdasági mutatókba rejtjelezték én-képüket… Autonóm közösségek fogalmazták meg saját, jellegzetes életformájukat. És mindegy hol. Lőcsén vagy Ferrarában, önmaguk mertek, akartak lenni. Nem voltak beteges önazonosságtudat (identitás) zavaraik.
Mint ahogy a gerinces baszk sem akar se spanyol se francia lenni, az ír, welszi, skót sem – angol, a dél-tiroli német nem – olasz és sorolhatnánk hosszan önmagunkig érve…
De Európa és a világ közömbös. Siketen nézi és korszerűtlennek ítéli a népcsoportok önmegvalósító kísérleteit. Mert az euro-bürokratáknak minden jó lenne, ha globális lehetne a bőrszín, magasság, súly és még inkább a nyelv, a szellem a vágyak és álmok. És akkor megérkezne végre a történelem Fukuyama-i vége. Mert egyáltalán mire jók ezek az elkülönülési szándékok?
Az elkülönülés csak rögeszme. Az emberiség majd egyszer kéz a kézben boldog körtáncot jár.  Akik meg küzdenének az autonómiáért, azok majd kapnak legfeljebb egy rezervátumot. Esetleg.
Pozsonyban, a Szent Márton dóm (csúcsán a korona) árnyékában, a koraesti szellő még hordozgat magyar beszédfoszlányokat…