Schein Gábor új regényének címe azonnal megragad: Svéd. Pusztán ennyi, de csak látszólag, mert valójában már azelőtt számos gondolatot vet fel, hogy beleolvastunk volna a kötetbe. Sok mindent sugall, konnotációs tere széles: felidézheti Babits Messze… Messze… vagy Kosztolányi Stockholm című verseit, utalhat a svédre mint (idegen)nyelvre vagy mint idegenre, kereshetjük mögötte az önéletrajzi hátteret, és annyi mindent még. Egyszerre árul el valamit, miközben semmit sem árul el. A regény is ilyen: összetett és komplex, mind szerkezetileg, mind történetileg. Mint egy kaleidoszkóp, akár éppen Grönewald úr kaleidoszkópja, amely mindig más és más mintázatot mutat. Ettől lesz a Svéd izgalmas és kiváló regény, még ha kisebb részt, ebből fakad a hátránya is.

Noha felfejthetőnek tűnik egy alaptörténet, a sejtetés és a titkok, amelyek megfejtésre várnak, a történetszálak leírása és bonyolítása miatt mégis sokrétűvé válik a regény. Az a világ pedig, amely az érzékeny és figyelmes társadalomábrázoláson, lélekábrázolásokon, emlékezéseken, levélrészleteken és a kórrajzon keresztül bontakozik ki, szintén összetetté teszi a történetet.

Több szereplős a történet, többször olyan, mintha – az idő- és térbeli távolságok ellenére –, párhuzamos történeteket olvasnánk, amelyek valamely pontokon összeérnek. Stiller Anna az egyik szereplő, aki egy abszurd rendszer irányításának áldozata lett a második világháború és 1956 után, amibe bele is bolondult. Grönewald úr úgy vette meg Anna fiát, mint egy tárgyat, feleségével pedig egyetértettek abban, hogy „Ervint a teljes reménytelenségből váltották ki, és olyan élettel ajándékozták meg, amilyet születése pillanatában senki sem remélhetett neki” (13.). Grönewald a lelkiismeretével küzd, mert minden összegyűjtött tárgyához tudott történetet kreálni, de „Ervin számára életének első két-három éve sötét lyuk” maradt (47.). Ervin, aki talán kimondva-kimondatlanul is érezhette, hogy nincs minden rendben, felnőttként küzd önmagával, a feleségével, az apjával, és azzal, hogy meghatározza ki is ő, mert Ervin – éppen Grönewald szerint – „Súlypont nélküli, gyenge személyiség. […] Bármi megtörténhet vele, és annak az ellenkezője is.” (153.) Bíró doktornő a jelenben úgy köti össze Grönewald urat és Ervint, mint Anna ötven évvel korábban. Grönewald őt kéri meg, hogy segítsen felderíteni Ervin anyjának történetét. A doktornő azonban mintha nemcsak Anna kórrajzát „analizálná”, de úgy tűnik, hogy ezen a kórrajzon keresztül próbálja megérteni önmagát, a saját történetét, a saját korát is, amikor – bármily paradox is, de őrült módon – Lipótmezőt bezárják, mert „Magyarországon mindenkit normálisnak nyilvánítottak.” (70.)

Habár Schein regényének sajátsága az események, a történetek és a szereplők összetett és olykor szétszálazhatatlannak tűnő párbeszéde, mégis van egy centrális történet. Lényeges, ha nem is a legfontosabb szerephez jut ugyanis Stiller Anna kórrajza – az ő alakja az, amely az eseményeket összeköti. Annát a lipótmezei pszichiátrián kezelték, mert beleőrült az elnyomó rendszerbe, az ’56-os események fordulataiba. Egy olyan korszellem áldozata lett, amely „betegként bélyegez meg olyanokat, akik nem azok, csak nem képesek a gyors és zökkenőmentes alkalmazkodásra” (97.). A Svéd róla szól, de sokkal inkább: rajta keresztül. Élettörténetekről, amelyek mást jelentenek, mégis ugyanaz a magjuk. Grönwald úr szavaival élve: „Semmi olyasmi nem alkotható, amiben ne lenne benne legalább egynapi múlt és a valamikori jövő.” (64.) A Svéd pedig pontosan ezzel játszik: múlt, jelen és jövő úgy fonódik össze, mintha egyik sem lenne megérthető a másik nélkül.

A Svéd legizgalmasabb vonása és legfőbb erénye a komplexitásában rejlik: az egymástól távoli, olykor össze-összeérő világok, történelmi idők, és egyéni sorsok ábrázolásában. Ezen a hálón keresztül rajzolódik ki egy megrázó én-, politika-, és társadalomtörténet, egy több oldalról is reflektálttá tett korkép. A folyton összeérő és széttartó élettörténetek egyben azt modellálják, hogyan hat a társadalom és a történelem az egyéni identitásra és ezen egyéni identitások hogyan artikulálhatók egy megváltozott világban. A Svéd tétje ilyen tekintetben kétségkívül nagy. Olyan életekről, élettörténetekről szól, amelyek valahol megtörtek, sőt az emlékek hiánya és zavartsága miatt maguk is hiányosak és zavarosak. Ez a probléma vonul végig az egész regényen, amely ilyen tekintetben is összetett. Ám egyik fő témája ugyancsak változó és bizonytalan: az identitás, amelynek megszilárdítása számos problémát és kérdést vet fel egyébként is.

Maga a regény is bizonytalanságban áll, mégpedig azért, mert azok a problémák, amelyeket felvet, nem kerülnek okvetlenül megoldásra, a felmerülő kérdések is sokszor maradnak válasz nélkül, vagy csak sejtésünk lehet a válaszról. Stiller Anna története is egy már távoli, és a regény sugallata szerint nehezen megismerhető, nehezen megérthető múlthoz, a II. világháború utáni Magyarországhoz és főképp az 1956-os forradalomhoz vezet vissza. A Svéd egésze pedig ugyancsak ilyen és éppen ezért is kérdések sorozatát fogalmazza meg. Ám ez a regény úgy tűnik, olyan kételyekkel teli, amelyekre nem érkezik egyértelmű válasz. Miként Grönewald úr mondja magának: „Új ember lettem! […] Azt azért ne gondold öreg barátom, hogy ilyen könnyen megy!” (54.) Nem megy könnyen és közös nyelv híján még kevésbé. Nemcsak konkrét nyelvről van itt szó, hanem átvitt értelemben nemzedéknyi, földrajzi, időbeli távolságok teremtette „(idegen)nyelvről” is. Kérdés, hogy meg lehet-e érteni azt, ami történt, ami történik, hogy össze lehet-e forrasztani a töréseket, hogy ki vagyok én, mi határoz meg engem a történelemben és a társadalomban, mire emlékszem és mire nem. Ugyanakkor kérdés az is, hogy „[n]em helyesebb-e tudomásul venni, hogy az átélt tudások és tapasztalatok akár egyetlen nemzedéknyi idő alatt is a teljes érthetetlenségbe merülhetnek, és velük elhallgatnak azok is, akiknek az elmondott szavak az életüket jelentették?” (197.)

A megértés, a megérthetőség és az emlékezés szempontjából érdekesek a regényben megjelenő Szőcs Petra-fotók is. Miközben a Svéd a szavak, a nyelv, az érhetőség, a múlt és az emlékek problémájával játszik, a képek mintha a nyelv és a töredezett emlékekből fakadó hiányt próbálnák pótolni. Nem gondolom, hogy ezek a képek illusztrációk lennének, vagyis olyan képek, amelyek szervesen kapcsolódnak az adott szöveghelyekhez. Habár olykor ez is igaznak tűnhet (például a pszichiátrián játszódó egyik jelenethez csatolt fotó a 37. oldalon, esetleg a 61. és 75. oldalon szereplő nőkről készült képek is tekinthetőek illusztratív jellegűnek), ezek a fényképek mégsem illeszkednek szorosan a regény narratívájához. Szőcs Petra fotói sokkal inkább hangulatilag árnyalják a regény világát, s mintha a fénykép sajátosságából fakadóan pótolnák az emlékek hiányát is (külön érdekes e tekintetben, hogy tudjuk, Ervin örökbefogadása előtti korszakáról nincsenek fényképek).

A Svédnek a fentiekben kibontott komplexitása azonban nemcsak erény, hanem az olvasás, követhetőség szempontjából hátrány is. Az összetettség, amit fentebb úgy említettem, mint a kötet legizgalmasabb sajátosságát, a regény szerkezetében vissza is üt. Jól érezhető a törekvés arra, hogy a kórrajzot kibontva az események az egyéni sors, a történelmi múlt, a társadalom és a jelen kérdéseire reflektáljanak, és ezeket fogják össze, azonban a szerkesztés szintjén ez néha megbicsaklik. Nagyon is reflektáltan és következetesen tűnnek elő a párhuzamok a múlt és a jelen között (1956-os és utána következő események, 2006-os zavargások, illetve a Lipótmező bezárása), valamint Anna és a doktornő, Grönewald úr és Ervin között is (például apa és fia budapesti útjai, a korábban említett önmegértési gesztus a doktornő részéről, amikor Anna történetét próbálja megérteni), mégis széttartóak maradnak az egyes (élet)történetek. Ez abból, az amúgy érdekes, az emlékezés folyamatát is felidéző megoldásból fakadhat, hogy mind időben, mind térben kissé csapongó az elbeszélés, amely olykor valóban nehezíti a regény történetszálainak követhetőségét.

Ezzel együtt a Svéd tényleg olyan, mint egy kaleidoszkóp. A mintázatok, amelyeket a kaleidoszkóp mutat, lehetnek tetszetősek, de lehet köztük olyan is, ami nem tetszik. Schein Gábor regénye többször mutat nagyon is tetszetős mintázatokat. Ráadásul olyan mintázatokat, amiket érdemes lefényképezni, emlékezni rájuk, és újra, meg újra megnézni, felidézni őket. A Svédnek ugyanis egyik története sem lezárt egész, ahogy a köré épülő diskurzus sem lehet az: a végén is „annyi minden volna még”. Így megmarad valamiféle töredéknek, mintha minden probléma soha meg nem válaszolható, de mindig megválaszolni akart kérdések sorozata lenne.

(Schein Gábor: Svéd. Kalligram Kiadó, Budapest, 2015.)