Cluedo

– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)

Lengyel népirtások a 20. században

Európa 20. századát a nagy fejlődés mellett – mely szinte az élet valamennyi területét jellemezte – véres háborúk, népirtás és diktatórikus rendszerek kialakulása kísérte. A történelem különös viszontagságait Lengyelország kétszeresen is megtapasztalta, hiszen nyugati és keleti szomszédja is a 20. századot meghatározó eszmerendszereket kényszerített rá.
A huszadik század történetének leglátványosabb és legriasztóbb jelensége a diktatúrák szélsőséges formáinak megjelenése, amelyek világszerte komoly fenyegetést jelentettek a demokratikus fejlődés számára. Valamennyi ilyen diktatúra a modern társadalmak kialakulását kísérő mély társadalmi és politikai válságokból keletkezett, és jóllehet a század végére eltűntek a színről, örökségükkel még ma is sok helyütt birkóznak.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 25-én hozott határozata elítélte a totalitárius kommunista rendszerek által tömegesen elkövetett emberi jogok megsértését, valamint tisztelettel adózott az áldozatok emlékének. A dokumentum leszögezte, hogy a múlt században hatalmon lévő kelet-közép-európai kommunista rendszereket az emberi jogok tömeges megsértése jellemezte, mint az egyéni és tömeges gyilkosságok, a koncentrációs táborok, a mesterségesen előidézett éhínség, a deportálások, a kínzások, a kényszermunka, a vallásüldözés, a kollektív terror egyéb formái.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének dokumentuma az ukrajnai „nagy éhínség”-et is említi, amelyet a kommunista diktatúra mesterségesen idézett elő 1921-22-ben, majd 1932-33-ban, végül 1946-47-ben. Boldog II. János Pál pápa 2001-ben, az országban tett apostoli látogatása során felidézte a 30-as évek éhínségét. A „nagy éhínség” 70. évfordulójára emlékezve pedig ezt írta: „Soha többé! A múlt aberrációinak tudatosítása állandó buzdítás arra, hogy a jövőt emberi mérték szerint építsük, szembeszállva minden olyan ideológiával, amely megszentségteleníti az életet, az emberi méltóságot, a személy jogos elvárásait.” (PONIEWIERSKI 2005, 349.)
Az Európa éléskamrájának nevezett Ukrajna nem volt képes gyermekeit kenyérrel ellátni, akik millió számra haltak éhen. Arra kényszerültek, hogy állati tetemekkel, emberi holttestekkel táplálkozzanak, sőt még saját halott gyermekeiket is megették – mondta az ukrán szentszéki nagykövet. Az éhínséget az idézte elő, hogy központilag begyűjtötték és lefoglalták a gabonatermést és a kenyeret, valamint szigorúan megtiltották, hogy bármelyik másik szovjet köztársaságból élelmiszert szállítsanak Ukrajnába. A „nagy éhínség” kifejezetten a politikai elnyomást szolgálta, amely különösen sújtotta az értelmiséget: 250 ezer értelmiségit megöltek illetve deportáltak.
A legnagyobb terror Sztálin diktatúrájának kiépítése során kezdődött. Ez a Szovjetunióban 1936-39-ben tetőzött. Sztálin korlátlan uralomra tett szert, kialakult a sztálinizmus diktatúrája, amelyet könyörtelen erőszak, szélsőséges elvek és módszerek jellemeztek. (MITTÁK 2004, 595.) Sztálin úgy gondolta, hogy ki kell irtani mindenkit, aki szembefordult, vagy szembefordulhat vele, hogy hatalma tartós legyen. Kihirdette az osztályharc fokozódásának elméletét, miszerint a szocializmus pozícióinak erősödésével az osztályharc nem csökken, hanem állandóan éleződik. Vallotta, hogy az ellenség befészkeli magát a kommunista pártba, ahol álcázhatja kártevő tevékenységét. Állandó gyanakvás jellemezte diktatúráját. A párton belül is érvényesült az a centralizmus, hogy minden különvéleményt ellenségesnek bélyegeztek. A sztálinizmus kulcsszavai az „ellenség” és az „éberség” lettek.
1939-ben a Szovjetunió és a náci Németország megkötötte az ún. Molotov-Ribbentrop paktumot. Két totalitárius rendszer, a szocialista s a nemzetiszocialista a gyilkolásban s a rablásban egymásra talált! Hitler és Sztálin paktuma, mintegy harapófogóba fogta Lengyelországot. Ezt követően a szovjet Vörös Hadsereg a megállapodás értelmében megszállta az akkori Lengyelország keleti részét. 1940 márciusában Ławrentij Beria, a belügyi népbiztos a Kommunista Párt Központi Bizottságához írt a gyilkosságok sokkoló javaslatával. A javaslat szerint a kozielski, starobielski és ostaszkówi táborokban tartott 14.700 lengyel hadifogoly és Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország börtöneiben tartott 11.000 fogoly került volna kivégzésre. (DAVIES 1991, 564.) Sztálin és a szovjet Politikai Bizottság hóhérjai pozitív módon reagáltak a javaslatra. 1940. április elején szállítmányok indultak Katyńba, Charkówba és Kalininbe, a kivégzések helyszínére, ahol a foglyokat tarkón lőtték. A bebörtönözött lengyel foglyokat Lemberg, Równe, Łuck, Tarnopol, Stanisławów és Drohobycze börtöneiből átszállították Kijevbe, Charkówba és Chersonba. (DYLĄGOWA 2004, 193.) Később, a Szovjetunió elleni német támadás után sok fogoly, aki túlélte a korábbi kivégzés hullámát, folytatta a halálmenetet keletre, és útközben végezték ki őket. Pińsk, Brześć, Baranowicze és Wilejce börtöneiből a lengyel foglyokat átszállították Minszkbe. Ezt a nem kevesebb, mint 7305 embert a börtönben gyilkolták, meg az Ihumeniaba való halálmenetben 1940 júniusában.
Ezzel párhuzamosan, Kozielsk, Starobielsk, Ostaszków három lágerében elkezdődtek a kivégzések, az utolsókra május 11-én került sor.  Az NKVD katonái 7,65 milliméteres Walther pisztollyal lőtték tarkón az előre megásott sírok szélére térdepeltetett mintegy huszonkétezer áldozatot, tizenöt-húsz centiméter távolságból. Az élve sírba bukottakat szuronnyal döfték többször keresztül. Akik pedig – és ők is nem kevesen voltak – megpróbáltak védekezni, azoknak száját betömték fűrészporral. A fejükre húzott zsák nyakuk köré hurkolt zsinegét, a hátra, gúzsba kötött kezükhöz erősítették, és így ők saját magukat fojtották meg.
Lengyel tisztek tízezreit gyilkolták le, csak azért, mert lengyelek voltak, s a nép értelmiségéhez tartoztak! (DAVIES 1991, 565.) A gyilkosok cinizmusához tartozik, hogy mindeközben arra biztatták őket, írjanak minden családtagjuknak, minden barátjuknak levelet, megnyugtatva őket, hogy jól vannak. Azután a levelek címzettjeit is, ha utolérték őket otthonaikban az adott címeken, letartóztatták és kivégezték. Lavrentyij Berija és Sztálin parancsára a lengyel katonákat, háborús foglyokat, közöttük papokat, értelmiségieket, Katyń és Charków erdejében lemészárolták. (DOBOS 2009, 131-133.)
Teljhatalmát Hitler a totális állam teljes kiépítésére használta fel, amely korábban hirdetett céljait volt hivatva megvalósítani. Betiltatta a pártokat, és kiiktatott minden lehetséges ellenzéket. Kialakította saját elitszervezeteit: a renitens SA-t és az SS-t tette meg a náci párt magjának és fegyveres támaszának. Felállította terrorszervezetét, a Gestapo-t, a koncentrációs táborokat, és elkezdte hódító háborúit a Lebensraum biztosítására. Ahogy mindezt megírta a Mein Kampfban. (MITTÁK 2004, 540.)
A nácik a háború kitörése után a piaśnicai erdőben 1939 őszétől 1940 tavaszáig a pomerániai lengyel értelmiség 10-12.000 tagját gyilkolták meg, akikre a germanizmus bevezetésének akadályaként tekintettek. (DYLĄGOWA 2004, 190.) Az egyik legnagyobb kivégzés a lengyel függetlenség napján, 1939. november 11-én történt. A piaśnicai tömegsíroknál tarkólövéssel 314 lengyel túszt végeztek ki. Hans Kassner, a Gestapo ügynöke és Jan Kaszubowski későbbi vallomása szerint (1952) a kivégzések reggeltől délután 15 óráig tartottak. A csoportokat ötösével: férfiakat és nőket a kiásott gödrökhöz vezették. Néhányan az eltemetettek közül még éltek.
1940 elején a lengyel értelmiség módszeres gyilkosságának formáját a generális kormányzóságban is alkalmazták. Ez volt az úgynevezett „rendkívüli rendet teremtő akció” (DAVIES 1991, 558.) (Ausserordentliche Befriedungsaktion). Ez nemcsak a lengyel állampolgárokat érintette, hanem mindazokat, akik gyaníthatóan kapcsolatban álltak a függetlenségi összeesküvéssel. A fő cél volt „kiirtani” azokat az embereket, akik a megszállás alatt a nemzet lelki vezetőivé tudnának válni. Ennek példája a Jagelló Egyetem professzorainak az elhurcolása, a „Sonderaktion Krakau” 1939 novemberében.
Az AB akció 1940. március 30-án kezdődött, s első megnyilvánulása véres rendteremtés volt Henryk Dobrzański „Hubal” partizán őrnagy tevékenységének területén. Az igazi népirtásra 1940 májustól júliusig került sor. Tömeges kivégzések voltak Palmiryben, Varsó közelében, Lublinban, a Firlejben, Radomnál, Skarżysko-Kamiennaban és sok más helyen. (DAVIES 1991, 569.)
Az AB akciót fokozta a német rendőrség vezetőjének Reichsführer-SS Heinrich Himmler rendelete, 20.000 lengyel koncentrációs táborokba deportálásáról. (ESMAN-JASTRZĘBSKI 1967.) Egy részüket utcai hajtóvadászat és tömeges letartóztatások alatt fogták el (ezek során elrabolták a 16-40 év közötti férfiakat az utcáról, közterületekről, közlekedési eszközökről). Az első fogolyszállítmányt 1940. május 2-án Varsóból küldték a sachsenhauseni koncentrációs táborba. 1940. június 14-én Tarnówból indult az első fogolyszállítmány kifejezetten a lengyelek számára épített KL Auschwitzba. Hónapokon belül több ezer embert deportáltak.
A katyńi mészárlás és az AB akció ma a legismertebb megtorló akciók az 1939-1941 között lengyel területen, a német és a szovjet megszállás idejéből. Sajnos még kevéssé ismert a közvélemény előtt a lengyel értelmiség ellen elkövetett tömeggyilkosságok a Reichhoz csatolt területeken.  A Pomerániai „Katyń”-ok, mint például Piaśnica, świeciei Mniszek (10.000 áldozat) és starogardi Szpęgawsk (7000), megérdemlik az emlékezést a szimbolikussá vált katyńi lengyel mártíromsággal együtt. (POPŁAWSKI 2009.) A katyńi mészárlás 22 ezer emberáldozatot követelt. Az AB akciók alatt a nácik 6500 lengyelt gyilkoltak meg. A Reichhoz csatolt területen meggyilkolt lengyelekkel együtt közel 100 ezer az áldozatok száma.
Különösen embertelen és kegyetlen volt a meggyilkoltak családjainak üldöztetése. Ugyanakkor, amikor lövések hallatszottak a katyńi tömegsíroknál, folytatódott a meggyilkolt tisztek feleségeinek és gyermekeinek deportálása Kazahsztán sztyeppéi felé. Április 13-án Kazahsztán északi járásába legalább 60 ezer embert deportáltak. A saját otthonaikból kiűzötteknek csak a személyes tárgyaik elvitelét engedélyezték. A helyszínen kolhozokhoz irányították őket dolgozni, gyakran a nyílt sztyeppén. Ezrek nem élték túl az éhséget és a kínokat.
Katyń 1989-ig tabutéma lett. Mihail Gorbacsov 1990. április 13-án nyújtott át Wojciech Jaruzelski köztársasági elnöknek dokumentumot arról, hogy a lengyel tisztek meggyilkolásáért a felelősség az orosz felet terheli.
A Szovjetunió összeomlása után, 1992-ben, Borisz Jelcin, Oroszország elnöke juttatta el a lengyeleknek annak a határozatnak a másolatát, amelyet Berija, Sztálin és a szovjet kormány más tagjai írtak alá, és amely megparancsolja a lengyel katonák, hadifoglyok tömeges kivégzését.
2010. április 10-én, szombaton reggel 8 óra 56 perckor a belorusz-orosz határ közelében, Szmolenszk mellett leszállás közben lezuhant a lengyel elnök, Lech Kaczyński repülőgépe. A szerencsétlenséget senki nem élte túl. A lengyel elnök és kísérete Katyń-ba tartott, hogy ott megemlékezzenek arról a tragikus eseményről, amikor az oroszok 70 évvel azelőtt  lengyel tiszteket, és összesen 22 ezer hadifoglyot mészároltak le.
Az elnök halála akár jelképes is lehetne. Lech Kaczyński Katyń-ba igye­kezett, hogy lerója a kegyeletét azon hazafiak előtt, akik hetven éve a diktatúra oltá­rán Lengyelországért áldozták az éle­tüket.

Kiadvány1

BIBLIOGRÁFIA

BUSZKO József, Lengyelország történelme 1864-1948 (Historia Polski 1864-1948), PWN, Warszawa, 1984.
DAVIES Norman, Isteni játékok: Lengyelország történelme (Boże Igrzysko: Historia Polski), Znak, Kraków, 1991.
DOBOS Marianne, Az egészen összetört alabástrom edény, Miskolc, 2009.
DURACZYŃSKI E., Megszálló háború (Wojna okupacyjna), Warszawa, 1973.
DYLĄGOWA Hanna, Lengyelország története: Nemzeti örökség (Dzieje Polski: Dziedzictwo Narodowe), X. t., Poznań, 2004.
ESMAN T., JASTRZĘBSKI W., A hitlerista megszállás első hónapjai Bydgoszcz-ban a német források alapján (Pierwsze miesiące okupacji hitlerowskiej w Bydgoszczy w świetle źródeł niemieckich), Bydgoszcz, 1967.
Lengyel zarándoklatok: Hazájába tett pápai utazások krónikája 1979-2003 (Pielgrzymki Polskie: Kronika podróży papieskich do ojczyzny 1979-2003), Kraków, 2003.
MITTÁK Ferenc, MITTÁK Péter, Ötezer év, ezer híres történelmi személy, Debrecen, 2004.
PONIEWIERSKI Janusz, Pontificatus 1978-2005 (Pontyfikat 1978-2005), Kraków, 2005.

Paulovics Tamás költeményei

CSAK A REGGEL

 

Az ártéri erdő ezer zöldjének
árnyán fölszikrázik
a reggel.
Érzed a folyó lágy
ölelését.
Érzed a fényt, a
lassan elúszó madarakat.
A zajgó betonút már
mögötted van:
– csak a madarak.
– csak a reggel .

 

SUHANTAM ÁT

Suhantam át a városon
két keréken állva.
A júliusi reggelt meglátogatta
október asszonya
ködköpenyegében ázva.
Hirtelen lett hideg.
A ködköpeny piszkosszürkén
gomolygott.
Ráborult a gépekre,
a hídra és a fákra.
Át hídon, át a ligeten,
aztán az istállók
mellett vitt az út.
A ködköpeny fölszakadt,
halott fecskék hevertek
a köveken,
két rigó is ott feküdt,
egyiknek még
meg-megrándult a szárnya
mintha repült volna
tovább,
egy másik világba.

 

AZ UTOLSÓ NAPON

Hatalmas hamuszürke fátyol
takarja be a földet, a városokat,
a mezőket, a falvakat
és a tanyák maradékát,
a folyókat, a kígyózó Tiszát,
a Marost, a Kőrösöket és a temetőket.
Finom hamufátyol hullik alá
és elfödi a jókat, a rosszakat,
a veszteseket, a győzteseket és a vezeklőket.
Az igazakat, a hamisakat és a megtérőket.
A gyermekeket, az édesanyákat és a katonákat,
A gyárakat, a kórházakat, a házakat,
várakat, laktanyákat és az iskolákat.
Lassan szállong alá szürkén és puhán.
Befödi a kisdedeket,
az öregeket, véneket és a kétkedőket.
Az erdőket, a gondokat, a lombokat,
a fűszálakat, az égi madarakat és az erdei vadakat.
Minden, de minden szürke már
Zengővárkonytól Kisvárdáig,
az Atlanti partoktól az Adriáig,
a nap is szürkén úszik
a roppant hamuszín fátyolon át.
Megdermedt emberek, állatok, folyók és fák.
Nincs már napja az irgalomnak,
nincs idő és nincsen aki mérje,
már nem múlik a múlt,
csak a csönd, csak a csönd, ami van már.
A jövő összecsúszik a jelennel,
és a hatalmas, roppant szürke fátyol suhog alá.

Lisztidő (Részlet a Túlélők könyvéből)

Boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.

Júlia Ágnesék kanapéján ült. Vannak lakások, ahol szeret lenni, ahol a fejét bármikor lerakná, ahol a tárgyak simák és tiszták, mintha csak rajzolva volnának. Talán a szagok miatt van. Ágnes miatt folyamatosan füstölőszag van, a kamutömjén beette magát a ruhákba, a függönyökbe, bútorokba. Júlia szerette volna belefúrni a fejét a kanapéba, itt, ahol a tárgyak végre nem idegenek, mint otthon, ahol összejárva, belihegve elhúzódnak Júlia kezétől. Júlia megfogja az egyik kis kulcstartóra rakott Buddha-szobrot, és zsebre rakja. Ágnes telefonált, visszajön, valami kekszet hoz a kezében, rágja, a morzsák leperegnek a rózsaszínű szájról, szirmok, üveggyöngyök jutnak Júlia eszébe. A morzsák potyognak, leesnek, Ágnes lábfejéről a szőnyegre szórja őket. Még nincs alkohol, nincsenek filmek, csak ők vannak. Ez lenne az élet, kiindulópont, amitől boldogtalannak lehet lenni később.

Boldogtalan vagy? Ágnes? A telefon felett Ágnes átnézett Júliára és valami furcsa kézmozdulatot tett, nem lehetett teljesen érteni, mintha egy későbbi pillanatból csúszott volna a kisszobába. Júlia nem is értette, mégis bólogatott, és ő is tett valami intésszerűt. Közben felállt, és Ágnesék szétdobált piperéi között kotorászott, egy ollót simogatott, aztán kinyitogatta a púdereket, és maszatolni kezdte őket az ujjával.

Menschenmasse, az a tömeg? Milyen kifejező – mondja Ágnes. Ember-massza. A szavak tiszta tárgyakként keltek ki a nyelvéről, kontúrokba születtek.

Merthogy tavasz van, hajlékony és puha lánytest-tavasz, amikor éjjel Júlia ott ragadt éjjelre – már megint, Ágnes testvére a szobában szuszog, az test álomnyelvén tovább beszélgetnek, moccanással és apró mozdulatokkal mondják tovább egymás kis történeteit. Az otthonosság nem játék, igazi szenvedély.

A ház, Ági, ahol lakunk, fehér, és négyzet alakú, az ablakán repkény van, a kertje csupa körte, meg almafa. A ház kívülről ház csak, belülről sokkal inkább olyan, mint egy üvegház, párás, a falak és a bútorok velük együtt izzadnak – bent élünk a teknőseinkkel, a macskáinkkal és a papagájokkal. Amikor leszáll az éj, és feljönnek a csillagok, aludni fekszünk a benti medence körül, de nem ágyban, hanem a habos földre a medence körül, a fülünk mellett giliszták, bogarak, meztelencsigák másznak, én a pálma alatt, Ágnes, te a málnabokrok mellett. Van egy foxikutyánk egy vers miatt, amiben pókháló csillog és foxikutya fut és rengeteg macska egy novella miatt, amiben macskák várják haza a költőt, és jelzik a halált, ha közeleg, de jelzik a kisebb lefutású betegségeket is, amiket orvos még gyógyíthat. Teknősünk azért van, mert az indokolja az üvegházat – ér hozzá Ágnes kezéhez Júlia.

És amikor lefekszünk aludni ebben a házban – mondja egy pöffenő szájjal Ágnes – akkor csodálatos dolgok történnek, csillag és meteorok és iddzsó gádzsgömbök hullhatnak az otthonra.

Júlia a kezét a keretbe csapja. – Ássatok be, brekegi majd az egyik mérges köpőbékánk. A bogarak mozognak a föld alatt. És a fülem, ami felébredt és kinyílt, amikor a szemem becsukódott, az én süket fülem halk tapogatásnak, papíron surranó tollnak hallja a motozást a föld alatt. A tavasz azon az éjjelen fordul tavaszból nyárba, Ági, és mi fuldoklunk a meleg, gőzös üvegszobában, de nem tudok felállni, hogy ablakot nyissak. A testemtől nagyjából negyven centire, az agyonlocsolt föld alatt van a fülem. A vékony résekben tapogatók, szájak közelednek egymáshoz, eszik és isszák a földet, végtelen időben a föld alatt és én hallom mászni és enni őket. A barna és ragadós földben vékony csatornák keletkeznek, ahol kivirágzik és szétfolyik mászás után a sok rovar, bomlást evő bomlás hatol közel a testemhez és távolodik el tőle. Tudom, ha lenne kezem és lenne arcom, hogy megérintsem magam, csak föld lennék, ami szétesik, nem pedig a fülem a masszában, a földben.

Júlia felállt az ágyon, lesodort három nyakláncot, Ágnesre lépett, aztán rá is esett, levegő semmi, csak a meleg, csak a szuszogás, egy másodperc, nem emlékszel? Végtelen hosszú, olyan hosszú, amiben el tud bomlani egy emberi test, vagy olyan hosszú, ami alatt egy giliszta számtalan üreget rág egy latyakos földben.

Júlia, nem lehetne, hogy békén maradsz? Bocs, bocs.

És a visszafekvés. A mozdulat megállt egy távoli pillanatban, és sárga fénybe vonta Ágnest és Júliát. És az egészet most keretbe fogom foglalni, mondta Júlia Ágnesnek a kezével. Készül a föld, a föld hangjaiban én hallom az agytekervények sikamlását, ahogy lassan vér kerül be a sejtek közé és folyadékok és levek szűrődnek át egymásba és ahogy lassú égéssel és horpadásokkal, de mégiscsak mozog és ég az agy és ég a koponyacsont és felette a bőr és a haj hullik és apró bőrdarabkák maradnak a vállon, ami a korpa, ugyebár.

Felébreszted tesómat, hagyjál már, akkor inkább értem, jó?

Az alvás és az ébrenlét határa, Júlia még mindig Ágnesnek magyaráz.

A föld megközelítette a testemet, de nem hatolt bele, az az egy pillanat megközelítette a testemet, de nem fogta magához. Visszajutottam onnan, hogy itt folytassam, mégsem örülök neki. A fül mellett, a lakásunkban, amit otthagytam, tovább másznak és emésztenek a giliszták. Most itt vagyok, mert visszajöttem a föld fölé, álmodni az üvegházba, vagy az ágyadra, a testvéred szuszogásához. A férgek még akkor is túrnak és másznak és esznek ott, amikor nem figyelünk, már rég otthagytuk, rettegek tőlük, hogy vannak. A föld fogy, a férgek néha megállnak és elrohadnak. Kattog és pötyög és mállik a föld, a világ, és egy nyálkás vonalban húzza maga után, amit előtolt magából, ez aztán tovább kattog, mert gombák telepednek bele, balról egy túróbogár jön, 10 fokos szögben rá két nap múlva egy másik féreg és átrágja a földet. Erről ne beszéljünk.

Tisztán hallom, Ágnes. A járatok lassú mozgásának, az állandó betemetődéseknek, járat-összeszakadásoknak következtében az egész folyamatos lélegzésnek látszik és mozog a humusz, mozog a föld, állandó súrlódással, kattogással és erjedéssel lélegzik, mint a melled. Elmagyarázhatom még egyszer. Akkor inkább értem. Belapátoltál a szavaid alá.

Százszor boldogtalanok a tehetségtelen színészek, és százszor boldogtalanok, akik idejekorán ismerkednek meg a valószínűség-számítással, és ezerszeresen boldogtalanok, akik képtelenek kilépni önmagukból.

És ezerszer boldogtalanok, akik nem hagyják, hogy ezer szerepükbe erőszakkal és hatalommal beletörjék és alátemessék őket.  Mert boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.  De boldogabbak, akik

 

 

(Illusztráció: Deep impact, Keith Tyson)

Egy költőverseny tankái

A Csógen nyolcadik évének (1035) ötödik hó tizenhatodikán, a főtanácsadó balfelőli miniszter (Fudzsivara no Jorimicsi) rezidenciáján
rendezett költői verseny tankái (2.)

Harmadik Tó vize

Bal                                                                                           Szukenari

5.  Ezer éven át
laksz e tetszetős házban.
Áttetsző, tiszta
vizet mederbe mervén,
sorsát a tóra bízták.
A mederbe mer kifejezés rút, ezért vesztes.
Jobb győztes a negyedik kerületi középtanácsos

6.  Mert évek óta
te laksz e fényes otthon
tiszta termiben,
még a tónak vize sem
kavarodik fel soha.

Negyedik Nőszirom

Bal győztes                                                                      Szukecsika

7. Nősziromfűért
bárki elmenne akár
vadrizstől sűrű
Jodo-rét vidékének
mély ingoványáig is!

Jobb                                              a trónörökösi hivatal vezetője

8. Régidők óta
ami sosem változik:
nősziromvirág,
hiszen a végtelen mély
Jodo mezején szedik.

Fordította: Fittler Áron

Álmok ideje. Kolozsvári Papp László meseregényei (Galambóci Boldizsár csínytevései, A nagy hóemberháború)

Kolozsvári Papp László két meseregényének1  vizsgálatakor érdemes a szerző lányának, Papp Ágnes Klárának a műmesékkel kapcsolatos tanulmányában tett egyes megállapításaiból kiindulnunk.Ennek kapcsán feltételezhetjük, hogy Kolozsvári Papp lányának a műmesékkel kapcsolatos következtetései nem függetleníthetőek mindattól, hogy édesapja miként és mit írt meg meseregényeiben, illetve hogy a tanulmányban felhozott példák jórészt talán azon mesék köréből kerültek ki, amelyekből a szerző történetei is merítettek. Legalábbis erre lehet következtetni a tanulmány példái és a két meseregény közt felállítható számos párhuzam miatt is.
Papp Ágnes Klára értekezése során a csodás különleges fogalomhármasából kiindulva,3 a fantasztikus fogalmához köti a műmesét, ám ugyanakkor a kettő közötti azonosíthatóság lehetetlenségét is kiemeli. Hiszen a történet természetfeletti és racionális értelmezés lehetősége közötti véglegesen fennálló habozás itt általában nem egyesül egy entitáson belül: a műmesék világában a hősök két részre osztódnak, s általában a gyermekek képviselik a csodásban való hitet, míg a felnőttek hitetlenkednek, s ironikusan viszonyulnak a történet valóságához.4 A csodás elemek pedig többnyire a kerettörténetben le is lepleződnek, kiderül, hogy minden csak a gyermeki képzelet vagy álom szüleménye.
Kolozsvári Papp Lászlónál ez kicsit másképp működik. A kerettörténet ugyan mindkét esetben megadja a lehetőséget arra, hogy az események sorát úgy értelmezzük, hogy azok egy álom keretei között zajlanak le, mégpedig abban a tekintetben, hogy este van, s a kislány már ágyban fekszik, mikor a különös események elkezdődnek. De arra, hogy ezek az eseménysorok valójában álmok, vagy megtörtént csodák, semmi konkrét külső reakció nem érkezik. A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben az alapszituáció például a következő:

„A kislány tehát azt a pillanatot várja, amikor elrebben az ébrenlét, s elfoglalja helyét az álom. Megpróbál nagyon figyelni, de ahogy álmosodik, úgy kalandozik el a figyelme. A szemhéja mintha már olyan súlyos volna, mint az öregtorony süvege, karja pedig úgy fekszik a dunnán, mint toronyóra mutatója, ha az óra elüti az éjfelet.
Mindjárt elalszik, vagy talán már el is aludt? És a nagy csöndességre ébredt volna föl? Maga sem tudja. Annyi bizonyos, hogy egyszer csak halk ropogás, sóhaj, cihelődés neszezését hallja a szoba sötétjéből.”5

A „pillanatban”, mikor már aludni kell(ene), egy kislány, Ági – akit Lujzának is hívnak – a dunyha alól kikandikálva különös zajokra lesz figyelmes. Mindkét esetben megnyilatkozik neki Galambóci Boldizsár, a magát varázslónak valló egyén hangja, aki csak akkor nyerheti vissza emberi alakját, ha a kislány megold egy-egy rejtvényt. Azért, hogy ez sikerüljön, a varázsló először elmond a kislánynak egy-egy történetet, ahol élettelen dolgok kelnek életre, ami által a kislány fejében is „megszületik” a megoldás.
Mindezen jellegzetességek azon klasszikus műmesékkel rokoníthatóak, amiket Papp Ágnes felidéz tanulmányában: az álom pozíció kapcsán Alice Csodaországban6 és Óz a csodák csodája7 című meseregények kapcsolhatóak össze Kolozsvári Papp világával, utóbbi esetében Óz és Galambóci Boldizsár közötti párhuzamosság is felállítható: Óznak, a varázsló képében tetszelgő hétköznapi, de bölcs embernek mintegy paródiája Galambóci alakja. Ági maga is felismeri ezt a hasonlatosságot, aminek némi kínos hallgatás lesz a következménye, mint minden olyan más esetben, ahol Ági száján „kicsúszik” egy-egy olyan mondat, ami a varázsló hiányosságaira utal. Az a motívum, hogy egy kislány megmentheti és visszaszerezheti valaki számára emberi testét a Diótörő és Egérkirály8 című mesében is szerepel. A saját személyiséggel rendelkező, helyhez és időhöz kötöttségüket megcáfoló, életre kelt tornyok és hóemberek pedig Milne9 világában megelevenedő plüssállatokkal mutatnak rokonságot. S ahogyan az Ózban a kislány mellé csapódó szereplők vágyaiban a felnőtté váláshoz szükséges tulajdonságok fedezhetőek fel: ész, szív, bátorság10 – úgy ezekre a tulajdonságra magának Áginak is szüksége van ahhoz – ahogy a varázsló mondja –, hogy megfejtse a rejtvényt. A rejtvényfejtés, amihez a szókincs gyarapodása szükséges, hozzájárul a felnőtté válás folyamatához.
A műmesék többségétől eltérően és a varázsmesékhez hasonlóan nem konkretizálódik a tér és az idő ezekben a mesékben,11 ugyanakkor a történet nem helyeződik át egy varázslatos térbe: ott játszódik, ahol a kislány él, csak mitikus időkben, ahol mindaz, ami ma csak a mesékben eshet meg egykor a mindennapok része volt.
A mesebeli régi idők emberinek különleges a viszonya az idővel: itt a szereplők bibliai korokat élnek meg, maga Boldizsár bácsi is olyan események megélője és tudósítója, amik olykor több mint ezer éve történtek. A klasszikus varázsmesék birodalmával szemben a demitizáló folyamatok azonban abszolút érvényesek erre a műmesére is. A szöveg egészén végigvonuló ironikus hangvétel,12 a varázsló Háry János alakjához hasonlatos nagyotmondásra való a hajlamossága, ami kapcsán olykor le is lepleződik, s az, hogy gonosztevőnek, félelmetesnek és hősnek, bátornak bemutatott szereplők egyaránt mulatságosan vannak ábrázolva, egy sajátos mesei közeget hoznak létre: a komikus eposzok világát idézik. S ezen felül valóban van a mesekönyvekben utalás nagy klasszikusokra, eposzírókra, vagy klasszikus eposzok egyes jeleneteire, amik szintén kacagtató elemekként tűnnek fel. Ilyen például A nagy hóemberháborúban a Zrínyi Miklóst ábrázoló festményen mókus képében neszező és megszólaló Boldizsár, vagy a trójai faló történetét megidéző és továbbgondoló összeeszkábált műrénszarvasba bújt emberek jelenete is.

„– Ahhoz, hogy rénszarvasszánon közelítsük meg a Nagy Gleccsert, előbb egy rénszarvast kellett előállítanunk. A Természetrajzi Múzeumban megvolt a képe, s a tudósok az én útmutatásaim szerint varrtak egyet. Szeme üvegből volt, agancsát gallyakból faragták, a szájából kilógó hosszú nyelvet fűteni lehetett belülről, hogy rá ne fagyjon a nyál, illetve a víz.
– Boldizsár bácsi, szemem-szám tátva marad a csodálkozástól! Hogy folyhatott víz egy rénszarvasból?
– Úgy, hogy aki benne volt, az töltötte te bikfic! mit gondolsz, egy posztóból, szőrből, kócból és csíkos cihából varrt, a hátán kockás ágytakarót viselő, üvegszemét villogtató, tányértalpon cammogó rénszarvas magától cammogott?”13

covers_275079

E sajátos világ közvetítője tehát Galambóci Boldizsár, aki folyamatos „összetűzésbe” keveredik a gyermeki látószöget, gondolkodásmódot képviselő, korához képest azonban igazán értelmes kislánnyal. A kislány, aki hisz a csodában, közbeszólásaival, feleselésével olykor mégis racionalitás felé tereli a történetet: a folyamatos habozás itt a kerettörténet „felnőtt” és gyermek hősét is egyaránt jellemzi. A csodás történetnek a keretben hitele van, mégis egyes pontjain a kételkedés és visszakozás alakítja a mese menetét, aminek így Ági is az egyik alakítója lesz. Ilyen jelenet például az, amikor a kislánynak külön fejezetben el kell magyarázni, hogy hogyan lehet képes egy torony arra, hogy fütyüljön.

A komikusság, a demitizálás, az ironikus hangnem mögött a műmesékben jellemzően ott a társadalomkritika is, ami a felnőtthöz is „kiszól.”14 A mesék témája a szerelmi viszály, valamint a háború, amin keresztül a téma komolyságának ellenére a szerző úgy alakítja a narrációt, hogy a gyermekeket folyamatosan megnevetteti, s egyben tanítgatja az emberi természetről, az élet buktatóiról, miközben tükröt tart a mesét olvasó felnőtt elé.
A Galambóci Boldizsár csínytevéseiben a fába szorult varázsló meséli el Áginak a szerelmes tornyok történetét. Az eset akkor játszódik, amikor az időt még homokórával mérték, a tornyok szabadon barangoltak a környéken, s ha kicsit sajátos módon is, de képesek voltak arra, hogy az emberekkel kommunikáljanak. Hozzájuk hasonló érzésekkel, tulajdonságokkal rendelkeztek. A város közkedvelt és szeretett tornya Ödön volt, aki beleszeretett Kunigundába, egy lánytoronyba. A névválasztás is komikus színezetet ad a történetnek, ugyanakkor tükrözi a két torony közötti alapviszonyt, s az eltérő természetüket is: Ödön egy szelíd, kedves, közvetlen torony egy hétköznapi névvel, míg a számára elérhetetlennek tűnő Kunigunda nevét „legendák terhelik”, ahogy Kunigunda, mint torony is legendássá vált a környéken vadsága, öntörvényűsége és megfékezhetetlensége által.
A tornyok és Boldizsár sorsa az időmérés problémája kapcsán kötődik össze. Abban az időben a homokórák pontatlanul mérték az időt, így az emberek nem tudták rendesen végezni a dolgukat, vagy legalábbis a pontatlan homokóra-forgatókra fogták a mulasztást.

„Maga nem képes a homokóra fordítóinak a körmére nézni, ezért egyre vészesebben romlanak az erkölcsök a Városban. A hajadonok nem merik rózsaujjukat jegygyűrűbe dugni, nehogy a sok összevissza járó homokóra miatt férjuraik letérjenek a hazavezető legrövidebb útról. Az agg vadászmester Hallalai úr már másodszor lőtte le a szélkakast a városháza tetejéről, mert azt hitte, hogy véget ért a vadászati tilalom. A legnagyobb baj azonban az, hogy a feleségem, valahányszor kinéz az ablakon, s meglátja a főtéri homokórát, így szól magában: korán van még, ráérünk odatenni a pecsenyét! Amikor aztán hazatérek, asztalhoz ülök, megint kinéz az ablakon, s így szól mézédes hangon: Vége a vacsoraidőnek, drága párom, ideje ágyba bújni. Maga miatt, Körmendy úr, már hatodik hete korgó gyomorral térek nyugovóra. Egy szó, mint száz, itt valamit enni, akarom mondani tenni kell!”14

Boldizsárt, alias Körmendy Gyulát, mint neves varázslót és fő homokóra forgatót, a város vezetősége megbízza, hogy oldja meg a problémát. Boldizsár sajátos cselekkel kerítőként ráveszi Kunigundát, hogy Ödön érzéseit viszonozza, s eléri, hogy a két torony a város határain belül „állapodjon meg”. A megállapodottság helyhez kötöttséggel is jár, s noha a nászajándékként a menyasszony homlokára illesztett toronyóra megoldja a városka gondjait, a két torony szerelmi civódása féltékenységbe, majd harsány veszekedésbe fúl, s „hátat fordítanak” egymásnak. Ez az állapot a mese napjáig is tart, azonban Boldizsár Ági segítségével kiszabadul az asztallábból, és az „Ezeregyéjszaka” szőnyegéhez hasonlóan Ági párnája az égbe emelkedik, s körberepüli a kislánnyal a várost. Így Ági láthatja, hogy a tornyok kibékülnek, a kettejük közti kötelék és kapcsolat jeleként fal emelkedik közöttük, s a „szerelmük gyümölcseként” Kunigunda sarkaiban fiatornyocskák tűnnek elő:

„Lujza lenézett a Városra. A két torony között pázsitos mező húzódott. Illetve, abban a pillanatban, amikor ezt Lujza meglátta, a zöld mező kinyílott, mint valami óriási könyv, s hatalmas, csipkés várfal emelkedett a felszínre a föld alól. Épp Ödön és Kunigunda között, s összekötötte őket.
Az Ödön toronysisakja lilán izzott a holdfényben, s pirosan tündökölt minden ajtaja, ablaka, de még lőrése és vízköpője is. Bensejéből halk muzsika hallatszott ki.
Lujza az óratorony felé fordította tekintetét.
Láss csodát!
Az Óratorony, Kunigunda mind a négy szögletén egy-egy fiatornyocska ágaskodott. Közöttük, mint félhold alakú, ékes főkötő, csipkedíszes mellvéd húzódott! alatta pedig, mint óezüst diadém egy hercegkisasszony homlokán, ott tündöklött az Óra!”15

Az, hogy Boldizsár arra utal, hogy az ezeréves toronyharag a tornyok számára csak napokat jelent, ötletes, fordított jelzése lehet annak is a szülők felé, hogy a napokig tartó vita a gyermek számára végtelen időnek tűnhet.

covers_90472

A nagy hóemberháborúban a háború, a diktatúra jelensége és a zsarnoki vezető alakja, hóemberek formájában történő megjelenítése és a gyermekek számára is érthető rétege inkább egy karneváli-cirkuszi hangulatot idéz meg. A téma komolyságát, mélységét ez teszi befogadhatóvá a gyermeki fül számára, miközben a szerző feltárja az emberi természet „szomorú” oldalát is. Az életre kelt hatalomra vágyó hóemberek az emberek teremtményei, pontosabban az emberi hiúság következményei. A város főbírója hirdeti meg a hóépítmények versenyét, s értelmetlen versengés veszi kezdetét egy értelmetlen fődíj reményében:

„Az ifjúságnak játékra, vetélkedésre van szüksége. El tud-e képzelni vidámabb és épületesebb szórakozást a vakáció idejére, mint hogy az iskolák hókunyhókat, jégpalotákat, hókristály szélmalmokat építsenek? És megrakják hóemberekkel?! Csupa hóművész és jégfaragó fog itt munkálkodni a főtéren és szerte az óvárban. Akik a legszebb palotát, parkot építik, jutalmat kapnak a Magisztrátustól.
– Jutalmat, főbíró uram? – kérdeztem, s baljós előérzetem csak még fokozódott. – És mi lenne az a jutalom?
– Az első díj egy kétöles hóember lesz, cukorból, fején fagylaltöntet. És minden nyalásra az én nevemet fogja énekelni.
Hadd mondjam el, hogy a főbírónkat Gótikus Jenőnek hívták. Na mármost, ha elképzeltem, hogy egy kétöles cukorember minden nyalásra azt szajkózza, hogy Gótikus Jenő, Gótikus Jenő,  a hátam is beleborsódzott.”16

A tragikus események előjelei kapcsán senki sem fog gyanút. Az intő jelek éppen azért kerülhetik el a figyelmet, amiért a hóemberek uralma létrejöhetett és fennállhat: az emberi természet jellegzetességei miatt. Senki sem gondolja, hogy a megelevenedő hóemberek jelensége valódi, mert különböző pletykák terjednek el arról, hogy a közösségben ki az, aki mindennek létrehozója lehet. Az emberi rosszindulat, a pletykálkodás, a kicsinyes összetűzések, a probléma komolyságának fel nem ismerése, a személyes sérelmek szerinti bűnbak állítás lesz a veszte a kisvárosnak: a babonás népség pont akkor nem hisz a természetfelettiben, amikor kellene, s most kivételesen racionális magyarázatot keres.

„Először is, mindenki azt hitte, hogy valaki más tett csodát. Hogy Fifi bácsi, a fizikus épített bele a hóemberekbe valami mókás masinát. Mások azt hitték, hogy gyerekek öltöztek be hóembernek. Volt, aki azt beszélte, hogy maga Gótikus Jenő irányítja a hóbábok mozgását a Városháza tornyáról. (…)
De akkorra már a város annyira nem tudta megkülönböztetni az igazat a hamistól, hogy híre terjedt: a csókákat Padasztali Boldizsár, nyugalmazott ácsmester és pedellus faragta, aki csavaros cukrot, csibe alakú nyalókát és hollószárnyú medvecukrot árult a gyerekeknek a szünetben. Az emberek azt is beszélték, hogy Padasztali Boldizsár bosszantani akarja Gótikus Jenő főbíró uramat azzal, hogy csókákat telepít minden idők legrettenetesebb hóemberének orrára.”17

Végül egy pillanat alatt eltűnnek a hóemberek, hogy aztán a félelmetes hóembervezér visszatérve kihirdesse a városka feletti abszolút teljhatalmát és az örök telet, mindezt csodásnak titulálva, a hóember fajtáját mindenek fölé helyezve.

„Én Halifax, a hideg és erős, ezennel megalapítom
a szabad hóemberek birodalmát!
Magamat a birodalom hóvezérévé nyílvánítom!
A hóember merész és tettre kész!
A hóember volt, van, leend!
Célunk az abszolút nulla fok!
A hóembernél nincs csodálatosabb!”18

Halifax négy őrhóembert állít a város határaira, akiknek különleges orrait az embereknek kell megalkotniuk. Az emberek félelmükben szó nélkül engedelmeskednek, kiszolgálják a hóemberek igényeit, akik feltétel nélküli, fanatikus hívei Halifaxnak, s „életüket” is gondolkodás nélkül feláldozzák az ő növekvő erejének érdekében.

„– Épp ellenkezőleg! – kiáltotta Tóbiás. – Minden hóember leghőbb vágya, hogy Halifax rajta is áthemperedjék! Nagy guruláskor bárki részévé válhat a hatalomnak, beletapadhat magába Halifaxba. Ezért ezt a napot a gömb Napjának is hívják. Ma van a Gömbbeesés. (…)
Halifax, akit jól ismertünk, hiszen mi magunk építettük fel őt a Város főterén, egy dombon állt, s vicsorítva, jeges szelet fújva, huhogva méregette özönlő-hullámzó híveit. Aztán három gömbre vált szét, s eget-földet megrengető robajjal gurulni kezdett. Hah, a Nagy Gurulás! Ahogy rátapadt szűzhó és hószűz, nem nagyobb lett, mint várható lett volna, hanem keményebb, tömörebb. Porhó és hópor, hóember és emberhó tapadt bele Halifaxba, s sűrűsödött olyan vaskos gömbbé, hogy az már nem is hógömb, hanem jéggömb volt.”19

A kihirdetett új világrend, s a vezetőjével szembeni magatartásformák a mesét olvasó felnőttekben kellemetlen asszociációkat válthat ki a 20. századi történelmi eseményekről, ideiglenesen fennálló rendszerekről szerzett tudásból és személyes tapasztalatból eredően.
Amíg a város többé-kevésbé harcképes, nevetségesen makacs „alakulatai” mindent erőből akarnak megoldani, addig Galambóci Boldizsár alias Körmendy Gyula jól tudja, hogy csak ésszel lehet legyőzni a hóemberek uralmát. Pendely Amália, Gótikus Jenő és egy jó hóember, Tóbiás – aki a Halifaxot megbuktatni kívánó Gyermekkéz Általi Hóember Titkos Társaság tagja – társaságában a varázsló útra kell. Magukat rénszarvas szánon közlekedő hóhölgynek álcázva elindulnak oda, ahol meg van írva egy rejtvényben, hogy hogyan lehet Halifax uralmát megdönteni. Lebuknak ugyan, a rejtvényt mégis megszerzik és megfejtik. A kusza írást a sakk szabályai szerint lólépésben kell összeolvasni. A rejtvény-jóslatot megfejtve, azt értelmezve, Boldizsár különböző cselsorozatokat eszel ki. Követve és megvalósítva a jóslatszerű utasításokat a városka megmenekül, a hóemberek uralma véget ér. Halifax – köszönhetően részben önhitségének is – elbukik, s őt magát lezsugorítva egy múzeumi vitrinbe állítva mutogatják.
Halifax mintegy mumussá lesz: ezzel ijesztgetik az édesanyák a gyermekeiket, ha nem fogadnak szót, akárcsak Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című regényében Kaszparek Mihály alakjával.20 A város ünnepel, a költőnő és a főbíró nevet változtat, majd menyegzőt ül.

„Halifaxot, az igazit, a természetrajzi múzeumban állítottuk ki, üveg alatt, mélyhűtve. Az iskolás gyerekek kedvenc kiállítási tárgya lett, de még így is olyan félelmetes volt, hogy a csintalan óvodásokat azzal ijesztgette az anyukájuk, hogy elviszi őket a múzeumba, Halifaxhoz.
De az igazi, hét országra szóló dínomdánom, lakodalom akkor volt, amikor Gótikus, sőt Neogótikus Jenő főbíró oltárhoz vezette Pendely Amália, akarom mondani Palást Eulália költőnőt.”21

Mindeközben a nagy örömünnep egy kissé szomorkás színezetet ölt: Tóbiás Boldizsár karjaiban olvad el, aki ennek következtében tüdőgyulladást kap, s betegen magára lesz utalva. Ugyanakkor a kerettörténet záró soraiban Galambóci Boldizsár visszanyeri testét, s bevallja Áginak, hogy odakinn, az ablakon át Tóbiás az a hóember, akit megpillantott, s aki a világ rendeltetése szerint társaival együtt alakot ölthet minden télen.
Kolozsvári Papp László meseregényeiben is azt a különös, sokrétű, varázslatos, remek humorral telített világot hozza létre, mint más műveiben. Anekdotázó kedve itt is elevenné teszi a történeteket, amelyeknek összetett világában végtelen, megnyerő egyszerűséggel tud nyilatkozni az élet örömeiről és bánatairól. Bájos, bohókás és megmosolyogtató történeteivel létre tud hozni egy olyan nyelvet, ami mindenkihez szól, s képes általa egyaránt belopni magát gyermek és felnőtt szívébe.

Jegyzetek

1 KOLOZSVÁRI PAPP László, Galambóci Boldizsár csínytevései, Bp., Simon, 2001.; KOLOZSVÁRI PAPP László, A nagy hóemberháború, Bp., Napkút, 2005.
2 PAPP Ágnes Klára, Mese, mítosz és modernség: A modern műmese kétarcúsága, Bp., Napkút, 2008.
3 Tzvetan TODOROV, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, Bp., Napvilág, 2002.
4 PAPP, i. m., 2–3.
5 Lewis CARROLL, Alice Csodaországban, Bp., Ciceró, 2012.
6 L. Frank BAUM, Óz, a csodák csodája, Bp., General Press, 2012.
7 E. T. A. HOFFMANN, Diótörő és Egérkirály, Bp., Ciceró, 2007.
8 Alan Alexander MILNE, Micimackó, Bp., Móra, 2012.
9 PAPP, i. m., 5.
10 Uo., 28.
11 Uo., 7.
12 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 66.
13 PAPP, i. m., 14–16.
14 KOLOZSVÁRI PAPP, Galambóci…, i. m., 19.
15 Uo., 60.
16 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 19.
17 Uo., 23–24.
18 Uo., 32.
19 Uo., 74–75.
20 MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón = M. K., Regények és nagyobb elbeszélések, Bp., Akadémiai K., 1957.
21 KOLOZSVÁRI PAPP, A nagy hóember…, i. m., 110.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info