A Desertum első, keretként is funkcionáló történetének fényképleírásán rá lehet ismerni a második történet egyik töredékére. A fényképre mutatva a szovjet (!) nagyapa temetéséről érkező amerikai (!) Dimitrij Herskovits a következőket mondja el:

„Ez volt nagyanyám – mondta hirtelen a képre mutatva Dimitrij. – Legalábbis nagyapám ezt mondta, mert én sosem láttam, és nagyapámnak nem mindig lehetett hinni. Valami olyasfélét magyarázott, junó, hogy úgy szöktette meg nagyanyámat egy táborból vagy micsodából, s hogy nagyanyámat már előtte is elrabolta valaki. Te elhiszed ezt? De most őszintén! Már ne haragudjon meg a világ, de ví, emériken ezt nem hisszük el! (…)

Csendben, mélyen hallgatva meggyőződésemről, elhittem a szöktetést, az asszonyrablást, mert volt valami abban az asszonyban a képen, a szemében, valami furcsa, megfoghatatlan mélység, amely megbabonázza a férfiakat, még az öreg Dimitrijt is.”  (14-15.)

Aztán a második részben, a roma-történetben, a fényképen látható vásári jelenet megelevenítéseként olvashatunk Máriskóról, aki e történet elbeszélőjének (aki nem azonos az előző történet elbeszélőjével) a nagyanyja. A nevek nem bizonyítják a történetek érintkezését, mégis hasonlítanak, Máriskót ugyanis egy bizonyos Tánczos Káló szökteti meg a romák nomád táborából. Gondolhatunk arra – hisz mások is elrabolták már –, hogy legközelebb éppen Dimitrij Herskovits lesz vagy volt az, aki megszöktette. Ebben az esetben viszont az elbeszélő azonosíthatóságának kérdése válik izgalmassá: hiszen akkor az első történet amerikai Dimitrij Herskovitsa valamifajta titokzatos kapcsolatba kerül a második történet névtelen, roma elbeszélő-unokájával, hiszen utóbbi nagyanyját az előbbi nagyapja szökteti meg annak nagyapjától, tehát, ahogy mondani szokták, „szegről-végről” unokatestvérek. Egy másik szál, a hatodik novella dezertőr-története szintén kapcsolatot létesít a kerettörténet szereplőjének és a novella elbeszélőjének nagyapja között, amikor utóbbi menekülés közben elköti az előbbi egyik „hucul” lovát.

Ezek a viszonyok persze csak feltételezettek, s még sok más hasonló áthalláshoz hasonlóan, melyek a Desertumot át- meg átszövik, csak sejtetve vannak a szövegben. De éppen ez a sejtetett összefüggés adja a kötetben kirajzolódó emlékezésmintázat sajátos jellegét. Ha ugyanis a személyes emlékezet keretét, vonatkoztatási rendszerét a kollektív emlékezet kellene megadja, akkor itt egy olyan közép-kelet-európai kollektív emlékezetmintáról van szó, mely voltaképpen nem bizonyítható kapcsolatok szövevénye, nem kifejthető, nem áll össze egységes kontinuummá, keretté, mindvégig töredékes és bizonytalan marad. Az emlékek keretezhetőségének, kollektív emlékezetbe való beilleszthetőségüknek és így egyben az elmondhatóságuknak a bizonytalansága, összefüggéstelensége, rendszerezhetetlensége képezi a Desertum egyik legfontosabb történetszervező eljárást. Ennek a töredékes közösségi emlékezetnek az esetei azok a „szegről-végről” típusú rokoni kapcsolatok, melyek nem csak ebből a kötetből, hanem a kelet-közép-európai hétköznapokból is ismeretesek lehetnek. De mivel ezek a távoli „rokoni” kapcsolatok bizonytalanok, magának ennek a közösségnek a léte, el- és felismerhetősége is mindvégig kérdéses marad. Miközben korántsem bizonyos, hogy nem határoznak meg és nem határolnak be tetten érhetetlenebbül, mint a nyilvánvaló kötődések. Legalábbis erre utal a szerző az egyik vele készült interjúban:

„Történeteik /ti. a nagyapáké/ számomra a hagyomány egy mélyebb rétegét képviselik, és ezek – még mindig hajlamos vagyok ezt gondolni – sokkal észrevétlenebbül határozzák meg gondolkodásunkat, de akár szocializációnkat, mint azt egyébként képzelnénk. Életük, legendájuk szájról szájra hagyományozódik, elmosódnak a részletek, miközben mégis erőteljesen meghatározzák egy család identitását, önmagáról alkotott képét.” ¹

A legelső szöveg elbeszélője például maga is hajlamos a saját emlékeit olvasni bele a vonaton egy idegentől megvásárolt album fényképeibe („Talán anyám állt így azon a nyugati pályaudvaron…” /18./). A hasonlóságok azonban inkább csak homályos utalások egy hipotetikus, talán megírandó, talán megírhatatlan közös történetre, mely azonban sohasem áll össze egységessé. Ez a bizonytalanság kihat a közös és mégsem közös történelmi tér lakóinak élethangulatára is:

„Szemében ijedtség lapult. Az már nem, ez még nem. Szinte feloldhatatlan állapot, erről árulkodott apám szeme, ugyanez az ijedtség, ugyanez az elesettség, ami húsz év elteltével kegyetlen keserűségben és iróniában forrt eggyé. Történeteikben valahogy elsikkadt a jelen, mintha nem is lett volna, csak a múlt ágbogas nyúlványai kacskaringóztak hosszú évek múltával is, alakok röpködtek ismeretlenül, mégis lassan regénnyé duzzadt élettel…” (18-19.)

Ezek az ismeretlen alakok persze valamiképpen mégsem egészen idegenek, valahonnan ismerősek, miközben nem azonosak önmagukkal. Mintha egy olyan történelem hírnökei lennének, melyben ők saját életüknek inkább csak elszenvedői, vagy túlélői, de nincsenek egészen jelen benne, nem tudatos résztvevői saját életüknek. Ezért lehet az, hogy az általuk mesélt történeteknek nincsenek valódi hősei, inkább csak típusvariációk.

A Vincze Ferenc által elmesélt történetek elbeszélői sokszor éppen ezt, a személyes jelenlét hiányát róják föl a nagyapáknak, mely az általuk az unokának újra meg újra elmondott történetekből újra meg újra hiányzik. Hogy elbeszéléseik tanúságtétel nélküliek, melyekben nincs, vagy el van hallgatva a döntés, fel van nagyítva a győzelem, nincsen bevallva a szégyen, a bukás, a vereség. Vagyis hogy ezek a történetek valamiképpen hazugságok. Nem valamilyen objektív és igaz történet szempontjából hazugságok, hanem mert hiányzik belőlük a személyes, nincsen szavuk az egyszerire, a viszonylagosra, a mellékesre, a megtörtségre, az önmagukkal való szembenézésre, s ezért a megalkuvások bevallására sem, ahogy egyébként az örömre sem. Ehelyett sztoriznak, anekdotáznak vagy (el)hallgatnak. Továbbá azt róják fel, hogy ezek a történetek mindig monológok, hiányzik belőlük a másik nézőpont és a dialogikusság. Épp ezért érezhetik úgy az utódok, az unokák, hogy valami mindig hiányzik az ilyen nagyapa-történetekből, melyek legtöbbször háborúk, árulások, menekülések, túlélések történetei.

Ezzel az inkoherens, mégis és éppen ezért kísérteties, mert végső soron szimulákrum-szerű emlékezetmintázattal hozható összefüggésbe a kötet elbeszélői szerkezetében implikált alapkérdés is. A keretbe foglalt elbeszélések mindegyikében ugyanis egy magyar, vagy román, vagy roma, vagy szász, vagy örmény unoka/utód beszél, s ez az etnikai kevertség az, ami átértelmezheti a tartalomjegyzékben megjelenő utalást az erősen kanonikus Nemzeti dal soraira, hiszen ebben a kontextusban a “nemzeti” jelző egyrészt nem csak a magyarra érthető, másrészt ha arra értjük, akkor szembesülnünk kell annak belső heterogenitásával. Mindegyik elbeszélés kérdése (s így egyben a keretes szerkezetet megalkotó szerző alapkérdése is): létezhet-e érvényes viszonyulás a nagyapák történelméhez, lehet-e folytatni, egyáltalán el lehet-e beszélni az örökségüket, a történetüket? És hogy mi is lenne pontosabban ez az örökség, van-e mit tovább vinni, van-e mihez kapcsolódni? Lehet-e kérdezni, válaszolni, vagy az utód számára kijelölt szerep arra korlátozódik, hogy a történeteket meg kell hallgatni, afféle kötelező jutaléknak kell tekinteni, és változatlanul továbbörökíteni? Ezt a kérdést a legélesebben a kilencedik fejezetben fogalmazza meg, jellemzően egy „ismeretlen úr”, annak az örmény szerzetesnek címezve, aki „soha nem várt választ” (185.), mindig csak utasításokat adott:

„– Padre – szólt a vendég a kolostori séta után –, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen hallott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugó-gyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűkre fogják, és örmény literatúrát vernek a fejükbe. Az Isten bocsássa meg a jóságukat!” (186.)

Az idegen vívódó, személyes kérdésével a „Padre” magabiztos, többes elsőben adott rövid válasza áll szemben:

„… jól tudjuk őseinktől, a mondónak hallgatóra van szüksége.” (187.)

A szerzetesnek az elbeszélő szólamába ékelődő belső beszéde tovább árnyalja ezt az álláspontot, mely szerint a történetekre azért van szükség, mert ezek nélkül „nincs sziget, nincs kolostor, nincs könyvtár, nincs nép se.” (187.) Csakhogy az „ismeretlen úr” nem a történelem értelmére kérdezett rá elsősorban, hanem inkább az emlékezet poros intézményeinek, archívumainak, a múlt és a közösség emlékezeti raktárainak és a személyes megértés ösztönös, talán ezen archívumoktól és közösségektől, és így a történetektől is részben legalábbis független jellegére, mely kiszakítja a személyt a történelemből, legalábbis föléje emelheti, ha csak egy pillanatra is. Ez a tapasztalat talán éppen azért néma, ahogyan a szöveg állítja, mert mihelyt közölhető lenne, már nem lehetne radikálisan személyes. Végül is az „ismeretlen úr” a szabadság és a kultúra viszonyára kérdez rá, arra, hogy meddig feltétele egyik a másiknak, és mikortól semlegesítik inkább egymást. A „Padre” viszont válaszában csak a történetek kulturális funkcióját határozza meg, a szabadságról nem beszél. Talán mert nem tud erről beszélni, erről talán csak kérdezni lehet.

Hogy mi is lenne tehát az örökség (funkciója), s hogy kitől érkezik, az korántsem egyértelmű a szövegek olvasása közben. A saját ősök által elmondott történetek rendre idegenségükkel, üres vagy önismétlő jellegükkel, vagy hazugságként való lelepleződésükkel tűnnek ki, azaz az ismerős, otthonos története rendre lefokozódik. Ugyanakkor az idegenek történetei, vagy az idegenség történetei, a véletlen találkozások és a mellékes mozzanatok jelentőségre tesznek szert. A kötet második felében például három olyan, a számozást megtörő, csillaggal jelzett szöveget olvashatunk, melyek, noha lazán és mellékesen kapcsolódnak egy-egy nagyapa-történethez, mégis feltűnően kiilleszkednek a nagyapa-történetek narratív szerkezetéből azzal, hogy a lehető legszemélyesebb, intim jeleneteket (és nem történeteket) mesélnek el: egy szülést, egy szeretkezést és egy apa halászás közbeni beszélgetését a kisfiával. Ezek az éles fókuszváltások a történetről/történelemről a személyes (nem szimbolikus) jelenlétre, az együttlétre, továbbá a névről (és a hozzá kapcsolódó genealógiai rendről) a testre – a szenvedésre, a szerelemre és a párbeszédre – helyezik át a hangsúlyt.

Ez az utolsó szöveg, a spanyolországi Sitges-ben a tengerparton halászó apa és fia jelenete a kerettörténet logikájának a felülírásaként értelmezhető. Egyrészt azért, mert mint utolsó történet kiilleszkedik a számozott és a tartalomjegyzékben töredékesen megidézett, ha még oly elbizonytalanított, mégis kanonikus közösségi emlékezetmintázat keretezéséből. Ezt a történetet olvashatjuk a szerző saját személyes történeteként, mivel nem léptet színre újabb fiktív elbeszélőt. Másrészt azért, mert noha tematizálja ugyan a nagyapa történetének elbeszélhetőségét, a szöveg végén mégsem kapunk választ arra, hogy az apa elmeséli-e kisfiának a „dédnagyapát”. Persze gondolhatunk arra, hogy a válasz maga ez a könyv, a Desertum, melynek alcíme „ad notam nagyapáim”. Mégsem bizonyos, a fenti értelmezés alapján legalábbis, hogy a könyvből megtudhatjuk, ki is volt a nagyapa, pontosabban a dédnagyapa. Esetleg csak azt, hogy miként vagyunk részei egy közös és mégsem közös történetnek, melynek egyéb szereplőihez csak „szegről-végről” van közünk, s ez nehezebb talán, mintha ismernénk őket.

A kötet mégis mintha azt sugallná, hogy van itt valami, ami megkerülhetetlen, s hogy így vagy úgy, de – döntenünk kell, egyébként valaki vagy valami más dönt rólunk/helyettünk.

(Vincez Ferenc: Desertum. Ad notam nagyapáim , Budapest, Orpheusz Kiadó, 2014.)