A kis terasz a sarki borbárhoz tartozott. Műanyag székek, színes, műanyag asztalok. Nem túl ízléses, mindenesetre modern és divatos környezet, mely a puritán hedonizmust élteti. Asztal és szék. Karcsú lábak, decens, érzékeny felületek. Igen visszafogott. Ülj rá, döntsd neki, pakold tele. Minimalista demiurgoszoknak való. De a tulajt szerette. Gondoskodott a jó borokról.
Az egyik emeleti lakás kitárt ablakaiból jazz-gitár hangja szólt. Elegáns, tágas szobára nyíltak azok az ablakok, míves stukkóval díszítették a plafont, két egészen jó állapotú kristály csillár is függött a közepén. Az ablakrámák frissen mázolva. Szinte érezte az olajfesték szagát. A Király utcai ház faláról pergett a vakolat. Az ablakokból pergett a zene.
Még alig volt „bejáratva” az utcának ez a szakasza, amikor ő már komoly respektre tett szert a Klauzál tér, Nagydiófa és Akácfa utca borozóiban. Svájcisapkás melósok, kiöregedett stricik és a megváltó halálra gyúró magyar irodalom és nyelvtan tanárok piáltak errefelé. A pesti vagányok bírták, egyenesen megtisztelve érezték magukat, hogy szóba áll és iszik velük.
Kért egy vodkát is, jéggel. A jég hozzákocogott az üveghez. Ingerelte a hang. A verejték végigcsordogált a hátán. Le kéne vennem a zakóm, gondolta fáradtan. A telefonját fényképező módba állította, és lekapott egy szőke bigét szemközt. Lustán ringatta a lábát, mutogatta, hogy már nyár elején is milyen egyenletesen lesült.
A fénykép csak egy lehetőség. Egyetlen lehetséges sűrűségét mutatja anyag és szellem együttállásának. Konzisztens az idő állapotával. A teremtés érzékiségét hordozza. Az a boka, a bőrön felfutó szandál pántjával, ahogy billeg az asztal alatt. Megszerzem-e, ha megörökítem? Ezen morfondírozott. Legszívesebben ráloccsantotta volna a borát. Tehetetlenségében az asztal lapján dobolt az ujjaival. A karcsú pohárban megremegett az ital. Puha bőrön szaladnak így az érintés hullámai.
Nyugtalan esték ezek.
A Teréz-plébániatemplom irányából csontig bebaszott angol fiatalok érkeztek tömött csoportokban. Nagyjából húszan, harmincan lehettek, öt-hat fős truppokban. Aki szembe ment, inkább kitért. Nem is nagyon törődtek a járókelőkkel, az ő asztalát is majdnem felborította egy lánycsapat. Páran benéztek a bárba. A fejüket nekidöntötték az üvegnek. A többiek bevárták őket a sarkon, a romos ház állványzata alatt. Nem találták megfelelőnek a trendi környezetet. Hadarva, üvöltözve társalogtak. Végül továbbvonultak. Nem volt bennük semmi figyelemreméltó vagy különös.
Mire beesteledik, minden megtelik. Terasz, szív, pohár. Fürtökben lógnak az arcok a boltívek között, a kibontott házak helyén, járdán és az üres parkolóhelyeken. Nem a megszálló katonák harci dühe az igazán félelmetes, hanem győzelmi mámoruk. A tömegbe fojtják halálfélelmüket. Mint egy tömegsírban, úgy kapaszkodnak össze, fejtik le magukat, csomósodnak és tülekednek hátrébb a többiek húsa mögé a golyószóró elől. Óhatatlanul a mészárlás jutott eszébe erről elsőre neki is. Beljebb húzta a narancssárga kis asztalt, mert újabb külföldi csoport tűnt fel a sarkon.
Nem maradhatott sokáig egyedül.
Valakinek mindig jobban fáj a magányod, mint neked. Irigyli. Ki akarja sajátítani. Monopóliumot akar „lelkiségre”. Egy karcsú, ruganyos járású barna lány lépett a háta mögé.
– Kérhetek tüzet? Megőrülök, hogy rágyújtsak végre… – A haja a férfi vállára lógott. Kellemes illata volt, mint egy fürdőszobának. A férfi elővette az öngyújtóját és a lány arca elé tartotta.
– Vigyázz, fel ne gyulladjon a copfod. – Meg se próbált feléje fordulni.
– Ja, igen! – nevetett a lány. – A hajam… Hát, benne van pár évnyi emlékezet. – Csücsörített, és ajkai közé tolta a cigit. Kicsit előrébb lépett.
A férfi megnézte. Szép arca volt. Vékony, görögös orr, széles, magas és domború homlok, rajzos, mozgékony ajak.
– És te? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt. – Hogy-hogy egyedül? Mivel foglalkozol.
– Embereket ölök. – Ha bármit kérdezhetünk, bármit válaszolhatunk, gondolta.
– Leülhetek? – A lány nem volt különösebben meglepve a felelettől. Kihúzott egy széket, leült, lábait keresztbe tette. Szoknyát viselt. Halványkék trikót. Csatot a hajában.
Ezek az „előválások”, egyetlen lény kiragyogása, mindig meghatották. Értelmet adtak az este keserűségének. Egy arc felbukkan a tömegből. Felfelé néz. Derűs. Mindjárt elveszíti a kamera. Vissza kell térnie a többiek közé. Csak egy pillanat van bárkit megörökíteni.
– Ugye, nem zavarlak? – Elmosolyodott. Nem tétován, nem is kihívóan.
– Mondhatnám azt, hogy nem. Üdítő jelenség vagy. Szép. Nedvesek a szemeid, és az elég szexi. Sajnos, nincs elég fény, hogy lefotózzalak.
Lassan, sűrűn, mint a tubusból kinyomott festék, autósor nyomult előre.
– Mindazonáltal – folytatta – behatoltál a csöndembe, és ez, fájdalom, rosszul esik. De, ugye nem nevezhetjük egy embertársunkat érzéketlennek, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy nem óhajtja saját gyötrelmét másokkal is megosztani?
A lány közelebb hajolt. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Különös ez az intellektuális szenvedély. Leküzdhetetlen, nem? – Elnyomta a csikket, kicsit babrált a barna csonkkal a hamuban. – Magam is érzem néha. Hideg izzás! Te is legyőzhetetlennek érzed magad, mi, felsőbbrendűnek? – Piros körmeivel megvakarta az orrát. – Olyan vagy, mint egy kiállított versenyautó egy autókiállításon.
Ez betalált. Harag és megvetés öntötte el. Teljesen nyilvánvaló. Látja. Tudja. A tömegen kívül álló megfigyelők tömegébe tartozik. Micsoda eszes kis ribanc!
– Mért sértegetsz? Megnehezíted a helyzetem.– Közelebb húzta a vodkát, aztán a szája elé emelte. – Tudod, mit? Állj föl, menj el, ne nézz vissza. Parazitává teszel. Hagyj, hadd emésszem magamat…
A lány arca mozdulatlan. Puha, mint a viasz.
– Jól esik a vodka, mi? Olyan mintha magadat innád vissza. Magadtól rúgsz be. – A lány is belekortyolt a borába. Aztán nevetett. – Maradok. Szexi csávó vagy!
Megvárta, amíg a lány leteszi a poharat. Aztán átnyúlt az asztal felett, elkapta törékeny csuklóját, és előrerántotta. A másik kezével a tarkója alá nyúlt, és a fejéhez húzta a fejét. A nyelvét könnyen a lány szájába lökte. Nem csókolt, evett.
Könnyed nyári esti düh. Minden mészárlás jogos. Valakit megsértettek. Valakik megtorolják a gyászt. És így tovább.
Egy szerelő a metróban magában káromkodott, amikor felszállt a Határ úton. Szidta a meleget, a kurva korlátot, amibe beszorult a csavar. A kurva csavart. Kalapáccsal esett neki. Zengett a peron. Végigvisszhangzott az oszlopok között, eltűnt az alagútban a káromkodás. Megértette volna, ha nekiugrik, és őt is a sínre löki. Mert neki nem kell az olajban turkálnia. Mert megy valahová. Mert jobb a zakója. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy embernek érezzük magunk.
– Az előbb még azt akartad, tűnjek el, aztán meg úgy viselkedsz, mintha meg akarnál erőszakolni. – mondta a lány, amikor a férfi végre kiköpte a nyelvét. A száján elkenődött a hús. – Nem értelek.
– Szeretem a váratlan fordulatokat.
– Aha. – Éppolyan fesztelenül, szinte elegánsan viselkedett, mint a csók előtt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy néha magába fogad egy idegent. Ahogy megiszik egy kávét. Ahogy megigazítja a rúzsát csók után.
A lány elnézett a Kazinczy utca felé, ahol a park mellett népes csődület támadt. Fiatalok, üvegekkel a kezükben. Részegek.
– Mint egy nagygyűlésen, nem? Ki tudja, mit képviselnek. Talán önmagukat. Pedig olyan kevésen múlik. Pár napja kórházban voltam. A szokásos, mindegy is… Egy lány feküdt mellettem. Öntudatlan volt, amikor behozták, s amikor végre magához tért, csak zokogott. Eleinte a saját nevét sem tudta. Később az ápolók azt mondták neki, hogy Móni. Akkor eszébe jutott, hogy inkább Anna. Kiröhögték. Fenét Anna, Móni vagy te, jó lesz neked a Móni is. Amikor tiltakozott, felvitték a pszichiátriára. 2014, Magyarország. Ezek meg szétcseszik az agyukat jó dolgukban. Te is jobban tennéd, ha elgondolkodnál ezen. Ja, apropó, a Kossuth téren még tart a tüntetés…
– Nem érdekelnek a tüntetések. Szarok a politikára. Amíg nem kell agyonlőnöm senkit a tüntetők közül, hidegen hagy, hogy ott vannak-e vagy máshol.
– Csak úgy mondtam. Pedig rólunk van szó.
– Úgy érted, kettőnkről? Ki vagy te nekem?
– A jövőről.
Kiitta a maradék italt. A pohár párás falától nedves lett a tenyere. A nadrágjába törölte.
– Momentán csak az elkövetkező két óra érdekel. – Két szög nem üti be egymást, gondolta. A vér a fejébe tolult. Indulatosan a lányra pillantott. – Tűnj el inkább! Húzz el a faszba!
– Á, nem bírod, ha szembesítenek? – gúnyosan felkacagott. – Ha a barátod feküdne vérbe fagyva a Deák téren, akkor is itt italoznál tovább, mi? Leszarnád. Mert rettegnél, hogy veled is megesik. Hogy téged is megkéselnek. Hogy egy demonstráción te sem tudnál uralkodni magadon. Hogy olyan lennél, mint ők. A késelő vagy az üvöltöző tömeg.
– Ha az ember nem vigyáz, olyanná válik, mint azok, akikről gondolkodik. – megigazította az övét. – Az öntelt író azzá lesz, akiről ír.
– Író vagy? – Nézte, ahogy a férfi befűzi a szíjat az övcsatjába. – Szóval, író vagy. Érdekelhetne a világ.
A lány felállt, és lehúzkodta szoknyáját a combján. Mosolygott. Diadalittasan. A férfi hátradőlt. Feltette napszemüvegét. Pontosan ettől félt. A lány elindult. Csak intett búcsúképp. Hallgatta a cipőkopogást. Előredőlt, felemelkedett. Lassan elhatározta magát.
Eszébe jutott egy barátja. A levelei szinte novellák voltak. Amikor azokat olvassa, mindig olyan érzése van, mintha egy hátba lőtt férfit hasra fordítana. A szétroncsolt gerincű alakról kiderül, hogy arca van, és rámosolyog. Rettegett a lelepleződéstől. Hogy megtudják róla is.
Az élet lassú, pontos mondatokkal kilépett séta a halál felé. A világ igenis véges, a Föld tányér alakú, és le lehet ugrani a pereméről a semmibe.
Éjjel egy óra volt, amikor a Határ útnál leszállt az éjszakairól. A frissen festett szálloda oldalában melósok guggoltak. A földről sapaknival kaparták fel a festékcseppeket. Vakarták a betont. A szemközti kajáldák előtt tini csajok tömték magukba utolsó, hajnali hamburgerük. Ezerszer fotózta ezt. Az éhség undorát. Rágás közben fennakadt szemeket. A töltekezés mámorában észrevétlenül lecsúszó kombinépántokat. Az elernyedést. Azt hiszik, mind biztonságban vannak. Azt hiszik, pár perc, és hazaérnek. Pedig ez csak egy kompozíció. Egy lehetőség. Ahogy a fényképeken. Rossz arcú férfiak figyelték őket egy kis teraszról. A kocsijuk pár méterrel arrébb parkolt, üvöltött belőle a zene. Egykedvűen cigiztek. Így megy ez minden este. A gyerekek megreggeliznek. Alig várják, hogy hazaérjenek. Hogy felnőjenek. Szeretnének egy kocsit, amiben bika a hifi, és hazaviszi őket. Nem kéne buszozniuk.
Feléledt a szél. Égett olaj szagát hozta. Egy cég reklámzászlói úgy nyikorogtak a rúdon, mintha részeg trombitások gyakorolnának indulót.
Elindult a Wekerle felé. A keze még mindig remegett, alig tudta véres mandzsettáját betuszkolni a zakója alá.

 

 

(szerzői illusztráció)

– Ezek gyűlölték egymást a kezdetektől fogva. – jegyezte meg Palkovicsné, amikor végre szétválasztották a két öreget.

– De miért? – kérdeztem.

– Ők se tudják. Nem is ők kezdték. Így van ez, mióta itt élünk.

P. és B. két szomszédos falu volt az erdők között. Egyik a hegyen, a másik a mögötte fekvő völgyben. P-re B-n keresztül vezet az út, onnan pedig sehová. Átutazó nem jött a faluba, csak aki valahogy idetévedt a Bocskor-hegy melletti szeles völgyön át, de az is minimum átfagyott, mert a völgy legmélyén, az elhagyott mészégető kemencéknél volt a leghidegebb a környéken.

P-ről régen gyakran gyalog jártak át a patakvölgy erdején keresztül az egyik távolabbi faluba, ahonnan már vasút vezetett Győrbe, de ezt az ösvényt már rég benőtte a gaz, hiába keresték, már nem találták meg, így kénytelenek voltak továbbra is B. felé közlekedni.

– Mocskos sváb! – kiabálta most az egyik öreg, és köpött egyet.

– Mégis min vesztek össze ennyire? – kérdeztem újra.

– Fene se tudja. A Gáspár egyébként se normális. Az harapta le a Schwarz ujját is.

– De mégis miért?!

– Hát miért? Mert megijesztette. Azt hiszem, a vállára tette a kezét, ő meg hátrafordult, és leharapta. Na, nem egészen, de később le kellett neki amputálni.

– Na, büdös, mondd csak ki svábul, hogy aprókrumpli! Na, mi lesz? – erre a másik már ugrott is, mielőtt lefoghatták volna, és megint fejjel mentek egymásnak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Aprókrumpli. Ezzel cukkolják a p-ieket. Merthogy svábul nincs erre szó.

– A ti papotok meg együtt él egy nővel, miféle az ilyen? – vetette oda a másik.

– Bejárónő – magyarázta nekem készségesen Palkovicsné. – Egy lakásban élnek, nincs abban semmi. Nem tudom, biztos nincs a nőnek családja. Egyébként a mi papunk az ő papjuk is, mióta az övék meghalt. Aztán nem jött a helyére új, persze, hogy nem, ki menne az Isten háta mögé, a bolond svábok közé.

A sváb öreg épp a másik feleségéről motyogott valamit, hogy szegény nem tudja, hogyan bírja itt a tótok között.

– Sváb a felesége.  – informált Palkovicsné – P-ről származik. P-n szerették a b-ieket, mert ott kevés volt a fiú, örültek, ha mentek oda házasodni. Így a p-iek nagy része B-re került.

– De nem jó ez így. – csóválta a fejét a mellettünk álló. – Mert régen se bírták együtt. A svábok leköltöztek a völgybe B-ről. A két falu között pedig siló és dögkút. Ebben az egyben közösködnek. Na, meg a papban. Csak, amiben muszáj.

A két öreg lassan kifáradt, és mi is bementünk a kapuból. Délutáni levegőzésnek ennyi elég is volt. Leültünk bent a hosszú asztal mellé, ami tele volt üres poharakkal.Talán az összes készletet elővehette, mintha egy százfős sereget készülne ellátni. Palkovicsnének születésnapja volt, én is köszöntés végett mentem hozzá. Az asztal pedig egész nap várja a betévedő köszöntőket. Már későre járt, de Palkovicsné még nem pakolt el, a papot várta, mert megígérte, hogy ő is tiszteletét teszi. Felajánlottam, hogy szívesen fölhívom telefonon, de Palkovicsné csak legyintett, hogy nem szükséges. Egyébként sem tudtam volna, ahogy azt megállapítottam, amint ránéztem a telefonomon kijelzőjére: nem volt térerő. A kert végében a kerítés mellett azt mondják, néha fogja a jelet, mondta Palkovicsné, akit ez a probléma sehogy sem érintett, lévén, hogy nem volt telefonja, ahogy a legtöbbeknek sem a faluban.

Kezdett esteledni, és úgy véltem, jobb, ha indulok, sötétben veszélyes a völgyben közlekedni. Biciklivel voltam ugyan, de Palkovicsné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a falu végéig, mert fiatalkorában őt egyszer ugyanilyen szürkületkor ijesztette meg a szomszéd gyerek bekormozott arccal. A falu végén a kapuban két nő beszélgetett. Amint megláttak, azonnal rákérdeztek, hogy hát, kinek vagyok én az unokája, majd amikor megmondtam, közölték, hogy rögtön felismertek, mert az egyik nő nagyapjának, akit történetesen Kukodának hívtak, ugyanilyen kék szeme volt, tőle örököltem én is. Hiába szabadkoztam, hogy tudtommal nem vagyok rokona, és hogy a kék szememet az én nagyapámtól örököltem, csak nem engedett belőle. Ha a családunk innen származik, akkor csakis Kukoda lehet, éspedig, lévén, hogy a Kukodák kék szeműek és szőke hajúak, én is nyilvánvalóan az vagyok. Kukodákhoz képest ugyan jól megnőttem. Hát, jól megnőttél, ez hogy lehet?, kérdezte, szinte szemrehányóan, mintha egy egyszerű feladatot nem tudtam volna teljesíteni;szokatlan a százhatvan fölötti magasság ebben a családban, de hát előfordul az ilyesmi. Fejcsóválva legyintett, mintha végtére is teljesen lényegtelen lenne. Mert tudod, magyarázta, a te dédapád rokona volt az én nagyapámnak, tehát egészen biztosan rokonok vagyunk.Próbáltam megérteni, mit akar mondani. Szóval, kérdeztem, akkor itt is mindenki rokona mindenkinek, mint P-n? Elképedt arccal nézett rám. Hát, mondta, az azért más. Ők svábok. Majd elgondolkozva nézett maga elé bólogatva, mintha saját magának akarná bizonygatni, hogy igazat mondott. Ezután elköszöntem, és útnak indultam. A mészégető kemencéknél most is jóval hidegebb volt a levegő, mintha torlaszként zárná el a dombon fekvő falut. A völgyből kiérve már a térerő is visszatért, a telefonomra is csak ekkor estek be a hívások.

 

 

(Illusztráció: Abandoned)