Már megint valaki azt mondta, hogy szar, hogy fasz, hogy baszki! Hogy lehet, mikor ott a kulturált iskola, az igényes baráti kör, odahaza a körültekintő szülői beszéd? Az anyák és apák szorgos szorongással a másik gyerekére mutogatnak, hiszen ők otthon ilyet biztosan nem mondtak. Valahol eltanulta: az oviban, a focin, a kézműves foglalkozáson. És egyre korábban kezdik, hihetetlen! Hogy beszélsz? bővebben… →

A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt. Öntestkép 5. rész – A hasam bővebben… →

– Egész jó alakod lenne… csak a csípőd kicsit széles. – mondja Zoli a termálfürdő pihenőszékéből, miközben akkurátusan végigméri fürdőruhás testem. Zoli a hibátlanság megnyugtató tudatával pihen a székben, az én tökéletlen testem pillantása és szavai nyomán megfeszül, csípőm hirtelen nem tudja, hogy szégyenlősen összehúzza-e magát, vagy dacosan, büszkén még szélesebbre nyúljon. Az biztos, ha a csípőcsontom mozogni tudna, arccsonton vágná ezt a szemtelen férfit. Egy flegma mosollyal próbálok úgy tenni, mintha megjegyzése lepattanna rólam, de valójában áthatol külső rétegeimen és fájó pontot ér, a széles csípőmet. Öntestkép 4. A csípőm, a derekam bővebben… →

A villamos lassan begördül az iskola előtti megállóba, végre megszabadul utasainak felétől, nem terhelik tovább lármás diákok és agyonhajszolt tanárok. Fanni gondterhelten lép le a peronra, megoldatlan számtanpéldák nyomasztják már kora reggel. Mögötte a szerelvény rácsörren egyet a sínen tanyázó varjakra, amik urbánus közönnyel odébb ugranak egyet, épp csak annyit, hogy a jármű el ne gázolja őket, és tovább szedegetik a sínek köré hullott ételt, a villamos ezalatt könnyedén odébb siklik.

Odabent Fanni felrohan a harmadikra, még gyorsan beugrik a WC-be, ahol a mosdókagylók előtti placcot végzősök foglalják el, serényen sminkelnek, a klozettnél rövid, térdszorítós sor ácsorog, a sarokban pedig egy szürke évfolyamtársa küzd az ablakkal, nehezen nyílik, biztosan szellőztetni akar, nem csoda, ebben a mosdóban mindig áporodott bűz telepszik a lányokra, meg lehet fulladni. Fanni miután végzett a dolgával, szalad is az osztály felé, még pont van hat és fél perce, hogy lemásolja Jankáról a 13/d-t, amibe előző este belealudt. Oda-vissza bővebben… →

A lábfejem

A lábfejem szép arányos. Cipőméretem 38-as, de a bal pár milliméterrel hosszabb, mint a jobb. Lábujjaim a kisujjtól a nagyujjig szép növekvő sorrendben követik egymást, nincs ormótlanul előrenyúló láb-mutatóujj, ahogy a legtöbb embernek. Az enyémek tisztességesen, szabályosan állnak egy megbízható lábujj tornasorban. A körmök rajtuk kerekdedek, szófogadók, egyedüli hiba a nagylábujjam körmén esik. Ez itt nem akar olyan szépen viselkedni, mint a lábfejem többi tájegysége, ez itt egy makacs kis különc. Egy lázadó köröm. Ő úgy döntött, nem a természetes útján növekszik előre felé (életem végéig mutatva a helyes irányt), mint a többi rendes köröm.

Nem, ez itt az ég felé tör, szemtelenül felkunkorodik. Ha az egész testem megfeszül is, hogy a rendes irányba haladjon, ezt a körmöt akkor sem érdekli. Voltak gyenge próbálkozásaim, hogy mindenféle vágó eszközökkel móresre tanítsam, és különböző metsző, nyeső technikákkal irányváltásra bírjam, de ezek a próbálkozások mind hiúnak bizonyultak. Ilyenkor lekezelőn felnéznek és azt üzenik: minket akarsz helyre nyírni? Tehetetlen vagyok az öntörvényű nagylábujjkörmökkel szemben, amik csakazértis felfelé nőnek, semmi hatásom nincs rájuk. Talán így mutatják azt a bizonyos helyes irányt? Öntestkép 1-3. bővebben… →

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? – veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát. Csendes falka bővebben… →