Eddigi harminc évem alatt, a háború valóságosságával szerencsémre egyáltalán nem kellett találkoznom, a háború gondolata pedig jellemzően egy távoli meseszerű képződmény maradhatott, ami csak a filmekben, a könyvekben, a történelemben, de legfőképp múlt időben létezik. Ha a számtalan családi konfliktust leszámítom, viszonylagos békében élhettem.

A háború félsze azért néha-néha mégis hallatott magáról. Első alkalommal akkor fogott el, amikor Irakról és az amerikaiakról hallottam, 2003-at írtunk ekkor. Tizenkét évesen lehet erről a háborúról sem szereztem volna tudomást, ha egyik kis barátom, Dani anyja nem számol be róla. Ottalvós buli volt Daniéknál 2003 márciusában. Többen összeverődtünk, náluk nagy volt a ház, elfértünk, hálózsákokkal bekuckóztunk az emeleti nappalijukba, voltunk vagy heten, este a számítógép hatalmas doboz-szerű monitoráról néztünk filmet, majd sokáig sustorogtuk még a tizenévesek titkait és nyavalyáit. Dani anyja, örömét lelte a gyerekek szórakozásában, minden jóval, ellátott minket, hozott szörpöt, kakaót, pattogatott kukoricát, amit éppen kívántunk, és miután ezeket kiosztotta köztünk, nem is maradt tovább alkalmatlankodni. Milyen jó fej ez a Dani anyja, gondoltuk.

Aztán később mégis feljött, amikor az ő mércéje szerint már későre járhatott, csitított minket, most már takarodó van gyerekek, holnap suli. Mindenki engedelmesen a helyére mászott, majd mikor elcsendesedtünk, mintha csak erre várt volna, nagy bejelentést tett. Megköszörülte torkát és jóéjszakát kívánság helyett drámai hangon ezt mondta. Gyerekek, mindenki mondjon el elalvás előtt egy Miatyánkot, mert ma este kitört az iraki háború, holnap talán már Magyarország felett szállnak el a harci gépek… Dani anyja ezzel ledobta közénk a bombát, aztán otthagyta a hét tizenévest a hálózsákjában sötét gondolatok közt gyötrődni, gyermekkor és serdülőkor, képzelet és valóság, háború és béke határain csapongani. Háború a mi utcánkban? bővebben… →

Már megint valaki azt mondta, hogy szar, hogy fasz, hogy baszki! Hogy lehet, mikor ott a kulturált iskola, az igényes baráti kör, odahaza a körültekintő szülői beszéd? Az anyák és apák szorgos szorongással a másik gyerekére mutogatnak, hiszen ők otthon ilyet biztosan nem mondtak. Valahol eltanulta: az oviban, a focin, a kézműves foglalkozáson. És egyre korábban kezdik, hihetetlen! Hogy beszélsz? bővebben… →

A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt. Öntestkép 5. rész – A hasam bővebben… →

– Egész jó alakod lenne… csak a csípőd kicsit széles. – mondja Zoli a termálfürdő pihenőszékéből, miközben akkurátusan végigméri fürdőruhás testem. Zoli a hibátlanság megnyugtató tudatával pihen a székben, az én tökéletlen testem pillantása és szavai nyomán megfeszül, csípőm hirtelen nem tudja, hogy szégyenlősen összehúzza-e magát, vagy dacosan, büszkén még szélesebbre nyúljon. Az biztos, ha a csípőcsontom mozogni tudna, arccsonton vágná ezt a szemtelen férfit. Egy flegma mosollyal próbálok úgy tenni, mintha megjegyzése lepattanna rólam, de valójában áthatol külső rétegeimen és fájó pontot ér, a széles csípőmet. Öntestkép 4. A csípőm, a derekam bővebben… →

A villamos lassan begördül az iskola előtti megállóba, végre megszabadul utasainak felétől, nem terhelik tovább lármás diákok és agyonhajszolt tanárok. Fanni gondterhelten lép le a peronra, megoldatlan számtanpéldák nyomasztják már kora reggel. Mögötte a szerelvény rácsörren egyet a sínen tanyázó varjakra, amik urbánus közönnyel odébb ugranak egyet, épp csak annyit, hogy a jármű el ne gázolja őket, és tovább szedegetik a sínek köré hullott ételt, a villamos ezalatt könnyedén odébb siklik.

Odabent Fanni felrohan a harmadikra, még gyorsan beugrik a WC-be, ahol a mosdókagylók előtti placcot végzősök foglalják el, serényen sminkelnek, a klozettnél rövid, térdszorítós sor ácsorog, a sarokban pedig egy szürke évfolyamtársa küzd az ablakkal, nehezen nyílik, biztosan szellőztetni akar, nem csoda, ebben a mosdóban mindig áporodott bűz telepszik a lányokra, meg lehet fulladni. Fanni miután végzett a dolgával, szalad is az osztály felé, még pont van hat és fél perce, hogy lemásolja Jankáról a 13/d-t, amibe előző este belealudt. Oda-vissza bővebben… →

A lábfejem

A lábfejem szép arányos. Cipőméretem 38-as, de a bal pár milliméterrel hosszabb, mint a jobb. Lábujjaim a kisujjtól a nagyujjig szép növekvő sorrendben követik egymást, nincs ormótlanul előrenyúló láb-mutatóujj, ahogy a legtöbb embernek. Az enyémek tisztességesen, szabályosan állnak egy megbízható lábujj tornasorban. A körmök rajtuk kerekdedek, szófogadók, egyedüli hiba a nagylábujjam körmén esik. Ez itt nem akar olyan szépen viselkedni, mint a lábfejem többi tájegysége, ez itt egy makacs kis különc. Egy lázadó köröm. Ő úgy döntött, nem a természetes útján növekszik előre felé (életem végéig mutatva a helyes irányt), mint a többi rendes köröm.

Nem, ez itt az ég felé tör, szemtelenül felkunkorodik. Ha az egész testem megfeszül is, hogy a rendes irányba haladjon, ezt a körmöt akkor sem érdekli. Voltak gyenge próbálkozásaim, hogy mindenféle vágó eszközökkel móresre tanítsam, és különböző metsző, nyeső technikákkal irányváltásra bírjam, de ezek a próbálkozások mind hiúnak bizonyultak. Ilyenkor lekezelőn felnéznek és azt üzenik: minket akarsz helyre nyírni? Tehetetlen vagyok az öntörvényű nagylábujjkörmökkel szemben, amik csakazértis felfelé nőnek, semmi hatásom nincs rájuk. Talán így mutatják azt a bizonyos helyes irányt? Öntestkép 1-3. bővebben… →