Valaki odalép a hátamhoz és miközben arcára színtiszta jóindulat ül ki, határozott kézzel megragadja a vállamat és ellentmondást nem tűrően hátrafeszíti. Mégiscsak kihúzott háttal üljön az ember lánya, így ni, hát mennyivel szebb! Majd elégedetten nézegeti művét, aki meglepődött felháborodással néz vissza rá. Hányszor megtörtént ez a jelenet tinédzserkoromban sőt még húszas éveimben is, már felnőttként, mert sokáig serdülőnek néztek. Nem tudom ez bizonytalan fellépésemnek, vézna alkatomnak vagy görbe hátamnak volt-e inkább köszönhető. Mindenesetre az ilyen önjelölt gyógytornászok mozdulatában semmi segítő szándék nincs, csupán egy álságos jóindulatba csomagolt lekezelés, amivel egyszerre igazítanak helyre kéretlenül és lökik a képedbe, hogy csúful tartod magad.
Persze az is előfordulhat, hogy én tartom irritálóan görbén a hátam, ami szinte kívánja, hogy az emberek odamenjenek és kiegyenesítsék. Anno ránk szólt az óvónéni, tanítónéni, anyánk, apánk, nagyszüleinknek valószínűleg még sodrófát tettek a könyökükhöz, a lányokat esetleg könyvvel a fejükön járatták fel-alá, hogy megtanulják, egyenes háttal szép az élet. De mi ez az erőlködés, ez az álságosság az egyenes hátért? Ha az élet valójában – és ezt kevesen ismernék be – görbe háttal szép! Így kényelmes, így otthonos. Őszintén tegye fel a kezét, ki az, akinek kényelmes feszesen kihúzott háttal, mereven állni, ülni, élni? Miféle pecek élet volna az? Hát mennyivel jobb a lét otthonosan összegörnyedve, önmagunkba kuckózva?! Persze eszembe sem jut lázítani, nevelők, gyógytornászok, ortopédorvosok ellen dolgozni. Csak kellemesen görnyedek a laptop előtt, hevesen püfölöm a betűket és miközben nyakam csúf S alakban hajlik a képernyő felé, néha méltatlankodva sóhajtok egyet, majd minden kifújásnál még pár millimétert közelít görbe hátam az asztallap irányába.
De hiába a sok felháborodás, tiltakozás és lázadozás, többórányi, fél- vagy egész napos görnyedés után, a hátam mégiscsak kinyújtózásra vágyik önszántából. Gerincem hirtelen elválik a széktámlától, jólesően hátrahajlítja magát, és ezúttal kéretlen külső beavatkozó közreműködése nélkül, önként feszül hátra, fellélegezve verdesnek lapocka szárnyaim.
Aztán amikor meglátom alakom egy-egy fényképen valóban, magam is elborzadok. Hitetlenkedve nézem, tényleg ennyire görbe lennék? Vajon mindig így tartom magam, beesett vállakkal, meghajlott gerinccel? Gyanús, hogy igen. A tolakodó hátkihúzó alakoknak továbbra sem gondolom, hogy joguk volna ehhez a mozdulathoz, de kívülről nézve görnyedt hátam, mégis elhiszem, ha szépérzéküket zavarja a látvány.
Hatodik osztályban ügyesen sorba álltunk az iskolai tornateremben, engedelmesen előre hajoltunk és hagytuk, hogy Tilda néni végighúzza ujját behajlított gerincünkön, ettől mindenkit kirázott a hideg, majd az iskola gyógytornásza többségünknél enyhe gerincferdülést állapított meg. Nem fogott mellé, a hát és derékfájás, a lumbágó rendszeres kelletlenkedők voltak nálunk a családban, hol anyám, hol apám robbant le ezeken a tájakon és kényszerült ágyba napokra. Apám háta a sok üléstől majd egy azt követő hirtelen ideges mozdulattól, anyámé a sok terheléstől, emelgetéstől, pakolástól mondhatta fel időnként a szolgálatot. Bár Tilda néni, időben beazonosította a problémát, és szüleim példája is intő jel lehetett volna a jövőmre nézve, csak jó évtizeddel később kezdtem el hátamat bármiféle figyelemben részesíteni.
Ez húszas éveim eleje-közepe tájára esett, amikor életembe először legyintett meg a testöregedés riasztó szele. Elgémberedett, sporttalan hetek után egy rossz mozdulatnál, hirtelen fájdalmas arccal úgy is maradtam, derékszögben meghajolva, nyilalló fájdalommal a hátamban. Épp úgy, ahogy szüleim merevedtek le anno. Egyszerre pörgött végig agyamban az összes ijesztő szó és jelenet: gerincferdülés, lumbágó, hátfájás, ágyban fekvés, mozgásképtelenség, fájdalomcsillapítók és miegymás. Akkor úgy döntöttem, valamit tennem kell a hátam érdekében, évtizednyi késéssel reagálva Tilda néni megállapítására. Előbb persze kénytelen voltam kivárni, míg a testem kioldódik a görcsből, majd mikor újból képes voltam a rugalmas mozgásra, fogtam magam és elmentem egy jógaórára.
Lelkesen vetettem bele magam a kezdő jógába egy körúti magasföldszint edzőtermében, és bár a csoportos edzést lassan feladtam és átálltam a videóval kísért otthoni gyakorlatozásra, a rendszeres jóga a mai napig kitart az életemben. Azért előre bocsátom, senki ne kövesse a példámat, sőt legyen mindenkinek elrettentő! Mert az én otthoni jógám egy elfajzott jóga.
Az egész jóga ügylet a hátfájást megelőzendő tevékenységnek indult, elsősorban nyújtó-erősítő testmozgásnak fogtam fel. Az elméleti, spirituális része nem különösebben ragadt meg, sőt részben ez is oka volt, hogy abbahagytam a csoportos órákat. Ugyanis nem tudtam röhögés nélkül megállni a gyakorlatok közben elhangzó hindu bölcsességeket, időről időre felbúgó mantrákat, amik, ahogy az oktató mondta, hangokba zárt isteni erők. Amellett, hogy biztos vagyok benne, a megfelelő közegben a megfelelő emberekkel ezeknek igenis van értelme, oka és hatása, a pesti magasföldszinti izzasztó jógateremben, a körút zajától kísérve, a hetedik kerületi jógaoktató tolmácsolásában, be kell valljam nehezen tudtam átélni az isteni erők munkálkodását, a negatív erők megsemmisítését, a fizikai asztráltestem átérzését… Arról nem is beszélve, hogy a kezdetekkor igyekeztem a mozdulatokra koncentrálni, nem fért bele a mantrázás, ez csak megzavart. Mint valami bugyuta tinédzser, az oktató kimondott egy hindu szót om, búgó hangon ismételve zengte mire én majd’ megpukkadtam, aztán folytatta bhúr bhuvah szvaha, és én fuldokoltam a néma röhögéstől. Semmiféle isteni erő nem szállt meg a hangoktól, csak a végbelemből kifelé tartó erőket éreztem ekkor, de nagyon, a hasizmom és záróizmaim legalább bizonyára erősödtek a néma nevetésben és a gázok visszafojtásában. A csoport elhagyást a körülményekre, saját kényelmemre és kezdeti komolytalanságomra fogom, lehet egyfajta kultúrsokként értek a hindu hangok, amikre ilyen gyermeteg módon reagáltam, nem voltam eléggé figyelmes és felkészült. Saját komolytalanságomért persze nem hibáztathatom a jógaoktatót.
Valójában tisztelettel adózom a jógaoktatóknak, és mindenkinek, aki valós átéléssel képes elmélyedni a gyakorlatokban, én sajnos azóta sem tartozom közéjük. Mindezzel együtt pedig szentül hiszem a jóga hasznosságát, hiszen saját hátamon és egész testemen érzem. Visszakanyarodva az elfajzott jógámhoz, sajnos a légzőgyakorlatokkal is bajban vagyok. Az alap jógalégzésről számtalanszor hallottam a magyarázatokat, instrukciókat, mégsem fordítottam rá elég erőt és koncentrációt, hogy sikeresen elsajátítsam. A videók során persze hallom, ahogy a hölgy szelíden számol és figyelmeztet mikor és hol ki, mikor és hol be, de jellemzően úgy érzem, ha az adott jógapózban olyan lassan szívom és fújom a levegőt, ahogy a szelíd hangú hölgy diktál, talán megfulladok. Persze az a napi egy szál cigaretta sem segít, amit esténként jóízűen a teraszon elszívok. Megérdemlem, hiszen ma még jógáztam is, gondolom és olyan szép mély levegővel szívom le a füstöt, amilyennel a jógalégzést kéne…
Szóval energia-áramló beszédek és megfelelő légzés nélkül, de végeredményben lelkesen és jó érzéssel végzem a jógagyakorlatokat. Leterítem a parkettára a kínai boltban vásárolt rikítórózsaszín matracom, bekapcsolom a videósorozat következő epizódját, amit vagy hét éve játszom újra és újra (olyan megunhatatlan, mint a Beatles best of) és hajlongok, levegőzöm a magam módján, lefelé néző, felfelé néző kutya, csónak és híd, kobra és sas, gerinccsavarás és csípőnyitás, azért igyekszem a jógahölgy mozdulatait hűen követni. Közben hangosan szól a zene. A relaxáló zenéről, ahogy a helyes légzésről már az elején letettem. Valami ütemes kell hogy szóljon, mert a dinamizmus nélkül, mint egy izgága gyerek, elkalandozom.
A jógaállásokra visszatérve, létezik köztük egy számomra egészen katartikus darab a nyolcpontos támasz, avagy astangászana. Ebből a testhelyzetből emelkedek a kobra pózba, amikor is csípőmet a matrac felé tolom, két kezemet szorosan a testem mellett tartva kinyomom mellkasom és az ég felé nézek, akár egy támadásra kész mérgeskígyó. Ezt megelőzően tehát ebben a bizonyos nyolcpontos állásban fekszem, arccal a padló felé. A nyolc pont, ami ekkor a matracot egyedül érintheti: a két lábfejem ujjai, a térdeim, a tenyereim, amik szorosan a törzsem mellé húzva támasztanak, a mellkasomon a mell fölötti rész, és az állam. Ezeken kell súlyomat arányosan elosztva támaszkodnom. Mindez azt jelenti, hogy azt a bizonyos súlyos kilencedik pontot, a hátsómat, ilyenkor az ég felé pucsítom, fölötte gerincem alsó fele pedig meredeken behorpad. Ebben a pózban maradok néhány másodpercig, pár pillanat múlva pedig érkezik az érzés, amit úgy várok, amitől egyszerre viszolygok és elalélok. A hátam alsó fertályáról, az ágyéki csigolyák egyik beazonosíthatatlan darabjából hirtelen édes zsibbadás kezd kiáradni, feltartóztathatatlanul halad, villámgyorsan eléri végtagjaimat és a gerincoszlopomon keresztül az agyamig hatol. Egy szempillantás alatt egész testem elgyengül és tehetetlenségében elernyed: pucsító fenekem visszahullik a matracra, támasztó karjaim kidőlnek, feszülő lábaim leroskadnak, és én tehetetlenül szétfolyok a padlón.
Ijesztő is lehetne, hiszen valóban, pár másodpercre megszűnik uralmam saját testem fölött, szó szerint kiolvad alólam és összeesik. Ugyanakkor a zsibbadás, ami agyamat és benne minden gondolatomat is eléri, egész életemet édes-veszélyes delíriummal tompítja el néhány felhőtlen, felelőtlen pillanatra. Addiktív élmény. Ilyen lehet lebénulni? – gondolom ekkor és néhány kis ideig még tehetetlen mámorban nyögök a földön, ha nem zsibbadna mindenem, talán elszégyellném magam a bizarr vágyért. A test összeomlással aztán megszűnik a merész homorítás derék tájon, és rövid időn belül visszatér az élet tagjaimba, a zsibbadás elmúlik, gyorsan kitisztul a fejem és folytathatom a tornát.
Később egy alkalommal, amikor egy nálamnál sokkal józanabb barátnőmnek mesélem a jelenséget, felvilágosít, hogy elfajzott jógám katartikus pillanata valószínűleg egy idegbecsípődés lehet, amivel nem biztos, hogy jó dolog játszadozni. Pláne, ha a lumbágót szeretném elkerülni, csak óvatosan műveljem az efféle otthoni jógát, talán jobban tenném, ha előtte egy gyógytornásszal konzultálnék.
Kiábrándítja biológiából bukott fejemet a józan ész kommentárja, az idegbecsípődés lehetősége. Hogy időnként épp azzal játszadozom, amit a háterősítéssel elkerülni próbálnék. Pedig mennyivel jobb volt az édes bizsergés pontjára, mint a megkönnyebbülés mámorára gondolni, amikor pár másodpercre megszabadulok a testem súlyától, húzásától, merevségétől, görbülésétől és úgy egyáltalán a lététől, de persze a tudattal, hogy aztán mindezt nyomban vissza is kapom. Bár ebben a furcsa helyzetben rövid időre részben megszűnök testem vezére lenni, részben viszont épp ezzel a pózzal úgy érzem igenis hatalmam van felette, és ez megrészegítő gondolat. Hiszen az idegbecsípődés delíriumának technikájával átmenetileg tudatosan kivehetem testem az érzékelés világából. Megrészegítő és ostoba gondolat, mint a hatalom bármely formájával ilyen könnyelműen játszadozni. Talán nem ártana kijózanodnom és többé nem a saját idegeimmel szórakozva jógáznom.
Azért még folytatom az otthoni tornát, és ugyan jobban ügyelek, kerülöm a nyolcpontost, de néha nem tudom megállni, a talajnak feszítem az állam, lábujjaim, térdeim, kézfejeim és mellkasom, és titkon várom a bizsergető pillanatot, hogy néhány gondtalan másodpercre kizsibbadjak ebből a világból.
