Eddigi harminc évem alatt, a háború valóságosságával szerencsémre egyáltalán nem kellett találkoznom, a háború gondolata pedig jellemzően egy távoli meseszerű képződmény maradhatott, ami csak a filmekben, a könyvekben, a történelemben, de legfőképp múlt időben létezik. Ha a számtalan családi konfliktust leszámítom, viszonylagos békében élhettem.

A háború félsze azért néha-néha mégis hallatott magáról. Első alkalommal akkor fogott el, amikor Irakról és az amerikaiakról hallottam, 2003-at írtunk ekkor. Tizenkét évesen lehet erről a háborúról sem szereztem volna tudomást, ha egyik kis barátom, Dani anyja nem számol be róla. Ottalvós buli volt Daniéknál 2003 márciusában. Többen összeverődtünk, náluk nagy volt a ház, elfértünk, hálózsákokkal bekuckóztunk az emeleti nappalijukba, voltunk vagy heten, este a számítógép hatalmas doboz-szerű monitoráról néztünk filmet, majd sokáig sustorogtuk még a tizenévesek titkait és nyavalyáit. Dani anyja, örömét lelte a gyerekek szórakozásában, minden jóval, ellátott minket, hozott szörpöt, kakaót, pattogatott kukoricát, amit éppen kívántunk, és miután ezeket kiosztotta köztünk, nem is maradt tovább alkalmatlankodni. Milyen jó fej ez a Dani anyja, gondoltuk.

Aztán később mégis feljött, amikor az ő mércéje szerint már későre járhatott, csitított minket, most már takarodó van gyerekek, holnap suli. Mindenki engedelmesen a helyére mászott, majd mikor elcsendesedtünk, mintha csak erre várt volna, nagy bejelentést tett. Megköszörülte torkát és jóéjszakát kívánság helyett drámai hangon ezt mondta. Gyerekek, mindenki mondjon el elalvás előtt egy Miatyánkot, mert ma este kitört az iraki háború, holnap talán már Magyarország felett szállnak el a harci gépek… Dani anyja ezzel ledobta közénk a bombát, aztán otthagyta a hét tizenévest a hálózsákjában sötét gondolatok közt gyötrődni, gyermekkor és serdülőkor, képzelet és valóság, háború és béke határain csapongani.

Nem sok fogalmunk volt az iraki-amerikai konfliktusról, a világtérképen nem tudtunk volna rábökni, merre is található ez az Irak, ahogy azt sem tudtuk, mit keresnek ott az amerikaiak? Nem tudtuk a Közel-Kelet vajon honnan számítva kelet és kihez van közel? Mert ha az a kelet inkább közel, mint távol, akkor lehet, most félnünk kell? Mikor érnek ide a katonák? Néztem a fekete eget a tetőablakon át, és füleltem a közelgő harci repülők süvöltését, meglehet reggelre már a fejünk fölött húznak el. Hamarosan talán amerikai katonák masíroznak majd az utcánkban…? Hosszú óráknak tűnő gyötrő percekig nem tudtam elaludni, minden újabb fantázia-rémképpel a fejemben egyre fájóbb lett a szorító görcs gyermeki gyomromban.

Aznap este félni kezdtem a háborútól, amiről nem tudtam valójában mi fán terem, de ahhoz már eleget hallottam róla, hogy tudjam iszonyatot, nyomort és halált hoz, és addig jó, amíg az ember csak hall felőle és nem kell megtapasztalnia. Dani anyjának felelőtlen riogatása aztán lassan leülepedett, az iraki háború végül tőlünk távolinak találtatott, nem zavarta meg az életünk, pár nap után már nem jutott eszembe. Kioldott gyomromból a görcs, elmémből kitisztultak a háborús gondolatok, helyüket pedig újra a felhőtlen diáklét pehelykönnyű problémái tölthették be.

Legközelebb a háború rémképe a gimnázium első évében ötlött a fejembe, a történelemórák hatására. Humán érdeklődésű gimnazistaként mindig figyelmesen hallgattam a történelmet és Istennek hála, vagy épp szerencsémre? – efelől évről évre egyre inkább elbizonytalanodom – mindig kiváló tanárok oktattak a tárgyból. A gimnázium elején járhattam tehát, amikor igazán szöget ütött a fejemben a történelem ismétlődő volta és az emberek pusztítás és rombolás utáni kiolthatatlan, számomra érthetetlen vágya.

A rombolásvágy már a korábbi években is feltűnt, amikor egyes osztálytársaim minden különösebb ok nélkül ripityára törtek egy padot, apró cafatokká téptek egy focilabdát vagy elemeire tapostak egy tál krétát. Hiába kérdezte bármelyik tanár, de hát miért? Nem volt rá magyarázatuk, a vállukat vonogatták, csak úgy. Bennük volt a rombolhatnék és kész. Talán ez az elemi és elfojtott rombolhatnék tör elő háborúk idején az emberekből? Valami torz bizonyításvágy, hogy megmutassuk nem csak építeni, de pusztítani is hatalmunk van?

A háborúk ciklikusságára persze nem magamtól jöttem rá. Feltehetően egyik történelem tanárunk hívta fel figyelmünket a rendszerességre, ami megfigyelhető, ha pár lépésre eltávolodunk a táblára felskiccelt, évszázadokat felölelő történelmi idővonaltól. Ha ebből a néhány méter távolságból végignézünk rajta, láthatjuk, hogy az emberiség nem bírja ki a létet háború nélkül. A kisebb hadakozások szinte folytonosak, egymást érik, ám legfeljebb száz évente, egy nagyobb lélegzetvételűre, népeket és kontinenseket egymásnak ugrasztóra mindenképp sor kerül. Persze a háborúkat nem az emberiség indítja, csupán egy-egy megalomán elmeháborodott, akiknek pályájuk felívelésével párhuzamosan hódít elméjükben az őrület, és egyre kevésbé akad ember, aki szemükbe merné mondani, hogy tébolyultak, hogy degeneráltak, így ezek az alakok akadálytalanul eljuthatnak miniszterelnöki, államfői, hadvezéri székekig. Aztán ha tébolyuk csúcsára jutnak és háborúzni kezdenek, találnak maguknak elég csatlóst, akikben nagyobb a rombolásvágy, mint az ész. Ha pedig rombolóból nem akad elég, hát megfélemlítenek, mert félőből biztos lesz elég. Mindenesetre nem telhet el száz év nagy háború nélkül.

Hát kisgimnazista fejjel, megragadott ez a gondolat, és rossz matekosként, küszködve számolgattam fejben az éveket. Még mindig a kétezres évek első felében jártunk akkoriban. Száz-, hét- és harmincéves háborúk, porosz, orosz, oszmán, spanyol vagy francia, örökösödési vagy épp polgár, gyarmatok, forradalmak, népírtások és világháborúk, előbb 14-től majd a folytatás 39-től, milyen szép is a történelem, a megalomán őrültek vezette emberiség kegyetlen civakodásának fekete-fehér leirata. Szóval mennyi is telt el a legutóbbi óta? Egy bő fél évszázad már lepergett az idővonalon, ha a Hidegháborút nem számítjuk. Akkor újabb kalkulációkba kezdtem. Én hány évet élhetek? Mondjuk, ha minden jól megy 70-75-öt, már akkor úgy gondoltam, ennyi bizonyára épp elég is lesz. Bajlódva számolgattam tovább, születési dátumomhoz hozzáadva a saccolt kort, így jött ki 2066. Na mármost 1945 és 2066 között bőven eltelik az a bizonyos száz év. Gondterhelten bámultam a táblát, nincs mese, minden esély megvan rá, hogy életem során egy nagy háború kitörjön. Addig, ha a háborúkról tanultam, mindig örvendezve konstatáltam, milyen szerencsés vagyok, hogy nem kell ilyen borzalmakban élnem. De az új perspektívából nézve, nyugtalanítani kezdett a gondolat. Onnantól időről időre eszembe jutott, vajon milyen lesz, ha nem nagyszülők és történelemkönyvek elmondásaiból, hanem saját puszta létünkből kell megtudjuk milyen is a háború. Nem csak nekem, de úgy hiszem történelem tanáraimnak is felfoghatatlan volt, miféle megsokszorozott pusztításra lehet képes a 21. század haditechnikája. Az emberiségnek vajon mekkora félnivalója van saját magától és kreálmányaitól? Ilyenkor megfeszült az állkapcsom, gyomromban újból jelentkezett a régi görcs, és nyomasztó gondolatok cikáztak serdülő fejemben. Ezek az állapotok aztán nem tarthattak sokáig, mert jöttek az akkoriban jóval aggasztóbb problémák, szünet alatt nagy sebességgel lemásolni valaki matekleckéjét, felkészülni a délutáni zeneórára, a másnapi TZ-re, veszekedni a testvéreimmel és bandázni a barátnőkkel. Voltak tehát sürgetőbb dolgaim, amik jótékonyan elsöpörték a távoli és elképzelhetetlen háborútól való aggodalmat és szorongást. A gimnáziumi évek alatt számos háborúból kitűnőre lefeleltem, és ezután nem igazán jutott eszembe bármilyen fegyveres harc gondolata. Nem kellett, hogy eszembe jusson.

Az elmúlt napokban ez a sokat emlegetett, de sosem tapasztalt jelenség ijesztő közelségbe került, ijesztőbbe, mint eddigi valaha. Az utóbbi időben persze már bőven lehetett olvasni az egyre élesedő orosz-ukrán konfliktusról, de ezeket a híreket senki nem vette túl komolyan. Kakaskodnak egymással, ahogy azt évek óta teszik, a viszály hírértéke a múlt héten még egyenértékű volt a formaegyes autók új dizájnjával.

A háború kitörésének éjjelén, szerdáról csütörtökre virradóan nyugodtan aludtam a családi fészekben, amikor kettő óra tájban Mandula kutyánk iszonyatos ugatására ébredtem. Mandula a bézs színű golden keverék meglehetősen el lett kényeztetve az utóbbi években. A hidegben a család megenyhül a kutyus ellenállhatatlanul kérlelő tekintetére, így az eb a téli hónapokban bent alhat a konyhában. Jól viseli magát, átalussza az éjszakát, odabent sosem ugat, legfeljebb vakkant kettőt, ha kifinomult érzékeivel mégis felfigyel valami érdekesebb kinti zajra. Aznap éjjel hirtelen fékezhetetlen ugatásba kezdett. Bosszankodva mentem ki a hálóból, csak egyik szememet nyitottam ki, próbáltam rászólni az amúgy rendkívül jámbor kutyára, Mandula, elég legyen, hallgass! Hiába, a kutya csak ugatott, rendületlen, teljes hangerővel. Akkor inkább kiengedtem a kertbe. Visszafeküdtem, de hiába próbáltam félálmomat egy csukott szemmel őrizgetni, az álom addigra elszállt, a sötét szobában kinyílt a másik szem is. Kint Mandula folytatta a veszett csaholást, én odabent, megébredve bámultam az éjszínű szobát, hallgattam a kinti zajokat, nem csak ő vonyított. Mintha a környék összes kutyája egységes jelre kezdte volna rá, mindenfelől hangos, vad ugatás hallatszódott. Vagy egy órán át lármáztak ingerülten a kutyák, furcsa, sötét feszültség vibrált a környéken.

Reggel sorjázni kezdtek az elkeserítő hírek Ukrajnából, és mintha csak az éj leple alatt tért volna vissza, kiújult a régi, mélyreható gyomorgörcs, ami megbéklyózza a beleket és félelmet áraszt szét a porcikáimban. A nyugtalan hírolvasás azóta is tart. Ki tudja melyik a jobb stratégia, fáradhatatlanul olvasni a percről-percre tudósításokat, bizakodva, hátha a következő percben jobb hírek jönnek, reménykedve, a tájékozottság bizonyosságot, biztonságot nyújt egészen a következő perc híréig, amikor ki tudja mi következik…? Vagy elzárkózni, nem odanézni, szenzációhajhászatnak titulálni, saját lelki egészségre hivatkozni és nem tudomást venni? Persze bizonyára van középút is, de az ismerősöket elnézve egyik stratégia sem garantálja a szorongás oldását.

Másnap reggel a konyhában apám és bátyám fölényeskedve poénkodnak az oroszokon és egymást próbálják túlhencegni a jövőre vonatkozó találgatásokkal, amiket mindentudó hangsúllyal adnak elő, nem értem kinek adják a magabiztost, egymásnak? Bemegyek az egyetemre, 19-20 éves fiú tanítványaim, lelkes nagy mamlaszok, lazán viccelődnek a helyzetről. Fantáziájuk megélénkül az ukrajnai besorozás, a katonaság gondolatára, azon röhögnek, ki hogyan festene military mintában, sisakban, karabéllyal a vállán. Mintha csak egy újfajta, az eddigieknél jóval izgalmasabb videójátékot készülnének kipróbálni a haverokkal. Én gyanakodva hallgatom ezeket a bizarr férfiúi hetvenkedéseket, aztán arra jutok, ők így próbálják leplezni a félelmet, elviselni a bizonytalanságot, mert hogy az ő gyomrukra is ugyanaz a görcs markol rá most, abban egészen biztos vagyok.

Péntek-szombat este a főváros fel van bolydulva. A kocsmákban és szórakozóhelyeken szilveszteri tömegek mulatnak, én is a tömeg része vagyok. Az emberek inkább nem is beszélnek a történtekről, hagyjuk, hisz ez csak elkeserít. Kinek kellenek a rossz hírek? Zárjuk ki őket, legalább ma estére, és hangosan kacagnak a társaságok, olyan hangosan, hogy túlharsogják az arcukba üvöltő híreket. Ma még hadd ne vegyünk tudomást a hadakról és a hadakozásról! Inkább még egy kör feles, gyomorgörcsre gyomorkeserűt! Koccintunk, de reggelre a hányingeren túl ismét rászorít a félelem a belekre.

Az első napok tagadása és tompult elmeállapota után az emberek cselekedni kezdenek. Rémület ellen jót tesz az aktivitás. Dolgozni kezd az egyensúlyra való törekvés, valami jóval ellensúlyozni kell a világ gyalázatát. Megjelennek a felhívások, segítő akciók garmadája indul. Szivacsot, élelmet, tisztasági szereket és pénzt gyűjtenek, a pályaudvarokon már várják az első menekülteket, akiket immár az éles lőszerek kergetnek egészen idáig, és akik számára már élő valóság, amitől mi még csak tartunk, amit mi egyelőre csak a képernyőkön látunk.

A segítségnyújtás elsősorban magunkra irányul, magunkat akarjuk így megnyugtatni, ez lehet a görcsoldónk ideig-óráig. Az érzés, hogy nem vagyunk teljesen tehetetlenek a háborúban, az iszonyatban, hogy tehetünk a gonoszság ellen, hogy hasznosak lehetünk és hogy a mi fegyverünk a jó lesz a rosszal szemben. De még ha önzés is a jótékonykodás, legalább az önzés hasznos formája.

Anyám is sebtében segélycsomagot állít össze, siet, mert nemsokára indul a teherautó a határhoz. Amikor az adakozással végzett, ösztönös főzésbe kezd otthon, egy nap alatt kisüt legalább hatféle fogást. Ő így vezeti le a feszültséget, biztonságban és jóllakva akarja tudni családját, amíg lehet.

Mert biztosat senki nem tud, sem a hír-figyelők, sem a hír-tagadók, sem a civilek, sem a katonák, sem a tudósítók, sem az államfők, még a kutyák sem, akik bár messziről megérzik a közelgő bajt, másnap újból gondtalan játszanak. Gyorsan felejtenek, mint mi, az emberek. Kihal belőlünk pár generáció és már nincs, aki igazán tudja, milyen volt az első és a második. Minket újakat nem érdekelnek a régi anekdoták, unjuk, ez már egészen más világ, itt nincsenek háborúk, mondogatjuk, és flegmán vállat vonunk. Vajon mindenáron a maguk kárán akarunk tanulni?

Így teszünk, ha hirtelen a szomszédban kopogtat az iszonyat, és nem tudjuk mikor ér el hozzánk is. Miközben állandósul a gyomorgörcs, azért eszünk-iszunk, viccelődünk, mulatunk, segítünk és adunk amíg lehet, a sötétlő eget nézve reménykedünk, hogy az orkán nem pont felénk veszi majd az irányt, hogy holnap nem a mi utcánkon söpör majd végig a pusztítás.

 

 

 

Illusztráció forrása: AlexanderStein.