A has, kimeríthetetlen téma, kívül-belül. A test egyik legváltozékonyabb része, amit évekre, területekre, rétegekre lebontva a végtelenségig elemezhetnék. Mesélhetnék különféle csíkokról, lapos hasról és teli-kitüremkedőről, menzesz görcsökről, köldök formáról, kemény és elpuhuló hasizmokról, kiálló csontokról, feszülő majd megereszkedő bőrről. Mindezt különféle talajmenti hasonlatokba és metaforákba bugyolálnám (sivatagos, homokdűnés, vulkános), ezt az elképesztő hasfel- és alszíni változatosságot, hogy szebbnek tűnjön puszta húsnál és bőrnél. De a bőséges kínálat közt vacakolva végül úgy döntöttem, mégis húsról és bőrről fogok írni. Jobban mondva a helyekről, ahol hús és bőr összeér: a hegekről. Ezekből kettő található a hasfalamon, serdülőkorom szeleburdi vagy fájdalmas emlékei. Egyik épp a medencecsontomon pihen, csupán egycentis kis sebhely. A másik forradás a hasfalam jobb alsó felén húzódik ferdén, úgy öt-hat centiméteres hosszúságban, 16 éves koromban itt nyitottak fel, hogy kivegyék a vakbelem, amibe véletlenül halszálka tévedt.

A kisebbet friss tinédzserként szerezhettem, amikor a gimnáziumi tornaórák idején, iskolánk tornaóra túltengésben és tornaterem hiányban szenvedett. Testnevelő tanárunk, ha épp nem jutott nekünk terem vagy pálya, kihajtott minket egy közeli kertesház-tömb köré, hogy ott hatalmas köröket fussunk, míg ő helyet foglalt a startot jelző saroktelek kerítésén és stopperrel mérte a múló időt, ahogy fejben a tanulók is. Lomhán futottunk, nem hajtott minket semmi, az óra végéig hátralevő percek ilyenkor végtelennek tűntek. De tizenévesen nem nyughattunk, valami szórakozást mégis ki kellett találnunk erre az egysíkú futásra, hát egyik barátnőm, egy különösen unalmas útszakaszon, váratlan indíttatásból meglendült, nagyot csapott a hátsómra és elkiáltotta magát, add vissza, ha tudod! Aztán úgy megindult, mint akit puskából. Erre már én is kizökkentem az egyhangú kocogásból, végre valami történés akadt, végre értelmet nyert a futás! Egy szempillantás alatt megiramodtunk ő menekült, én üldözőbe vettem, ha a testnevelőtanár látta volna elszánt futásunk, az örömtől egy pillanatra biztosan belezavarodik a másodpercek számolásába. Teli szájjal nevetve, minden erőmet beleadva sprinteltem, hogy utolérjem a tettest. Előttem futó barátnőm a vihogástól lassulni kezdett, ekkor beértem és sutty, visszacsaptam, egy lélegzetvétel erejéig egymással szembe sasszéztunk, fenekünket hátra tartva, nehogy a másik megkörnyékezhesse, nagy csuklással összenevettünk, majd megfordultam és menekülőre fogtam. Le kellett őt futnom, hát iszkoltam a murvás-kavicsos úton, ahogy csak a belem bírta. A rövid nevetés után aztán barátnőm is összeszedte magát, hiába, jobb futó volt, egyre közeledett, a távolság méterről méterre, kavicsról-kavicsra csökkent köztük, én lopva hátra néztem, már ott volt a nyomomban, tőlem karnyújtásnyira. Ekkor agyam a versenyszellem hevében, hirtelen olyan sebességre akart kapcsolni, amit felső testem még csak-csak, de lábaim már nem bírtak tartani: egy, a murvás földútból kitüremkedő nagyobb kődarabnál a koordinációban hiba csúszott, fáradt lábaim nem emelkedtek olyan magasra, mint az első körnél, tornacipőm megakadt a kőben, a test iszonyatos jókedvű lendülete ment tovább, de nem volt többé, ami megtartsa. Mielőtt barátnőm bosszú seggre-pacsija utolérhetett volna, elvágódtam a murván, az útfelszínből kiálló kődarabon nagyot koppant testfelszínemből kiálló csípőcsontom, fölötte a vékony bőr pedig felrepedt. A nyílásból lassan szivárgott a vér, lábaimat és hasfalamat végighorzsolták az út kavicsai, csípett és fájt, belőlem pedig elállíthatatlanul folyt a sírva-röhögés.

Mert kamaszként még megéri elvágódni, széthorzsolni testünk egy jó poénért. Ma már a tapasztalat, a tunyaság és az óvatosság visszatart ettől, ma már nem viszem vásárra a bőröm. Pedig az a kis heg a csípőcsontomon nagyon unja magát a hosszú felnőttévek hosszú hétköznapjainak unalmas síkfutásában, folyton feltekintget rám és azt kérdi: na, mikor jöhet végre egy kis felszabadult óvatlanság?

A másik heget már szándékos bemetszés eredményezte. Egy nyári gondtalanságban elfogyasztott apró halszálka tanácstalanul tévelygett a vastagbelemben, mit kezdjen magával egy ilyen kevésbé tápláló darab odabent, gondolt egyet és betévedt a vakbelembe. A sötétségből aztán nem volt többé számára kiút, beleszúródott a bélfalba és bedurrantotta a testem eme kis hasztalan zsákutcáját. Aznap szokatlanul korán keltett fel az irgalmatlan hasfájás. Mivel a derékszögbe görnyedt testtartásból képtelennek mutatkoztam felegyenesedni, és potyogtak könnyeim a fájdalomtól, anyám akcióba lendült és megindult a rohangálás háziorvos és helyi gyógymasszőr között, a harc orvostudomány és természetgyógyászat között. A sokadik hányásnál anyám végül belátta, hogy a talpidegek nyomkodása itt nem elég, valami hathatósabb segítségre lesz szükség. Beültette, pontosabban befektette félholt lányát a Suzuki Swift hátsó ülésére és berobogott vele a János Kórház ódon épületei közé. Itt folytatódott a hercehurca, az általános vizsgálat után, mikor már valószínűsítették a vakbél eshetőségét, de mielőtt még a felelősségteljes, végleges döntést meghozták volna, elküldtek további négy-ötféle vizsgálatra, amiket már képtelen voltam ép ésszel követni. Csak arra emlékszem, hogy anyám kétségbeesetten próbál betegszállító kocsit keríteni, hogy a hatalmas kórházi kampusz legalsó épületéből eljuttasson a legfelsőbe, ekkor már lépni alig bírtam a kínoktól. Miután (végül gyalog) megjártam a traumatológust, sebészt, belgyógyászt, nőgyógyászt, ultrahangost és még ki tudja ki mindenkit, miután vagy 15 orvos és ugyanennyi nővérke végignyomogatta a teljes hasfalamat oda-vissza, és provokatívan kérdezgették a két kérdést felváltva: itt fáj?, itt jobban fáj?, az én szemem pedig minden alkalommal majd kifordult a kíntól, görcsök között gyötrődő agyam immár  képtelen volt szétválasztani a fáj és jobban fáj kategóriákat, akkor végre úgy döntött az orvoscsapat, hogy felnyitnak. A hírre megijedni sem maradt erőm, csak anyám rémült meg kissé, hogy szegény lányába belevágnak. Megnyugtatásomra elkezdte mesélni, hogy anno őt is kivakbelezték, majd a műtét után kiderült feleslegesen, de nálam biztosra veszik, úgyhogy ne aggódjak. Tartalékaim kimerülése után aggódni valóban nem volt lehetőségem, egyetlen kívánságom az életre az maradt, valahogy mulasszák el ezt az iszonyatos, véget nem érő fájdalmat! Ha felvágnak, hát felvágnak, csak legyen vége!

Késő délutánra így helyet csináltak nekem egy nagy kórteremben, félájultan észre sem vettem ki mindenki fekszik ott szerteszéjjel, beszűkült elmémmel már csak a minimális információkat fogtam a térből. Miután közölték velem a műtét tényét, a nővérke megkért, hogy vegyem le minden ruhámat, feküdjek az ágyba, és hozzátette nemsokára jön értem a műtősfiú, ő fog áttenni a hordágyra és a műtőbe tolni. Anyám, akit addigra kiparancsoltak mellőlem, időközben hazarohant, hogy hozzon nekem némi otthoni textilt, fogkefét, könyvet, miegymást, így egyedül maradtam. Ahhoz képest, hogy a műtét hírét rezignáltan fogadtam, a műtősfiú említésére, amúgy is teljes görcsben álló testem hirtelen még jobban megfeszült. Hogy levetkőzzek anyaszült meztelenre, serdülőségem minden szégyenérzete maradjon csupán rajtam, és egy műtősfiú felemelje a kiszolgáltatott testem, pucéron tologasson engem kórház-szerte!? Elborzadtam a gondolatra. Lajhár lassúsággal kezdtem el lehámozni magamról ruhadarabjaimat és próbáltam magam elé képzelni ezt a műtősfiút, biztos fiatal, izmos, jótét lélek, aki egész nap betegeket emelget, vajon mit fog hozzám szólni? Kisvártatva ismét feltűnt a nővér és kedves-megrovón figyelmeztetett, hogy siessek-siessek, mindjárt visznek a műtőbe. Lekínlódtam magamról utolsó alsóneműimet is és végigfeküdtem a kórházi ágyon, egy érintetlen tinédzsertest, amely bőrének szűziességét műtéti úton veszik el. A nővér visszatért, előrántott köpenye alól egy nagy fehér leplet és leterített vele, majdnem, mint a hullákat, az élőnek a fejét azért kint hagyják a neonfényben. Így vártam ki- és megterítve a műtősfiút, aki hamarosan fel is tűnt az ágy lábánál: egy ötvenes köpcös-bajszos bácsika döcögött be, maga előtt hordágyat tolva. Látványára egy aprót oldott a hasamban tomboló görcs, huhh, hát mégsem kell egy izmos, fiatal, jóképű műtősfiú előtt szégyenkeznem! A bácsi emberségesen mosolygott rám, bár pályafutása során ki tudja hány meg hány beteg és újra gyógyult test súlyát hordta karjaiban, mégsem úgy fogott meg, mint egy újabb szállítmány húst a hentes, hanem óvatosan, testi-lelki fájdalomra tekintettel, mint apa a beteg lányát. A műtő felé tolva még biztatóan megveregette vállam, hogy kettőt pillantasz és már túl is vagy rajta, s mire én tényleg kettőt pillantottam a „műtősfiú” el is tűnt a kórházzöld folyosón.

Odabent valóban gyorsan történt minden, orvosok és asszisztensek forgolódtak körülöttem egy nagy zöld kavalkádban, a steril köpenyek, hálók, gumikesztyűk és maszkok mögött csak időnként tűnt fel egy-egy mozgó szempár. Az altatóorvos pár nyugtató szóval orrom és szám fölé helyezett egy sötét maszkot, kettőt szippantottam és azonnal az eszméletlenek érzéketlen földjén voltam, ahol nagyjából egy órán keresztül lebeghettem a semmiben. Ha valaki még keresné, a nirvána itt van, az altatómaszk túloldalán. Ám a nirvána mindentelensége, boldogtalansága és szomorútlansága, a valós világ egy órája helyett, pár másodpercnek tűnik csupán, (szegény narkósok, mennyi pénzt és életet költenek pár másodpercnek tűnő gyötrelemtelen gyönyörért), az öntudatlanágból, mintha néhány pillanat után már keltettek is volna. Ahogy kinyitottam szemem azonnal fejbe vágott a műtőlámpa vakító fehér fénye, az orvos eltávolította arcomról a sötét maszkot és megkérdezte hallom-e, jól vagyok-e. Kábán jobbra-balra forgattam a fejem, kiürített elmémben csak egy rövid kérdés tántorgott faltól falig, ami még a teljes tompultságban is követelte, hogy megkérdezzem, hát elhaló hangon érdeklődtem a körülöttem lévő zöld alakoktól: megnézhetem… a vakbelet? Nem vettek komolyan, fentek egyet szikéiken, kitoltak, és helyemre már gurult is be a következő páciens.

Másnaptól kezdődően a hasfelmetszettek kórtermében lábadoztam. Miután a kora reggeli orvosi vizitek visszahúzódtak és a nővérek is bevégezték munkáikat a teremben, kezdtek megélénkülni a lakók. A többnyire 60 fölötti hölgyek jó része, pár napja már túlesett a felnyitáson-visszavarráson, s amikor felfedezték az új, fiatal lakót, felpezsdült vérükben a korral kissé megalvadt anyai ösztön. Feltett szándékuk volt, hogy rólam gondoskodjanak, engem védelmezzenek, elviselhetővé tegyék számomra az ottlétet. Így, az orvosi, majd családi látogatások után rendszerint az ő körük jött, a bajtársi: felváltva somfordáltak oda ágyamhoz, s az unalmas látogatói kérdések helyett csupa praktikummal halmoztak el. Előbb odaadták kiolvasott bulvármagazinjaikat, majd, amikor rájöttek, hogy csak a sudoku érdekel ezekből, kivágták nekem az összes sudokut a korábbi példányokból. A kibírhatatlan kórház-koszt helyébe megkínáltak a finom házival. Leadták a drótot minden, az emeleten dolgozó orvosról és nővérről. Amikor még nehezen mozogtam, kikísértek a mosdóba, őrt álltak ajtómnál, majd segítettek felráncigálni a pizsamanadrágomat. Ha látták, hogy fáradok nyomban békét hagytak nekem. Egyikük, aki civilben még aktív ápolónő volt, a kórterem saját bejáratú nővérkéjévé avanzsált. Hivatalosan a munkából ki lehetett őt vonni, de a hivatásából képtelenség volt: gerilla módon járt-kelt a kórteremben, s az elfoglalt kórháziak helyett is gondoskodott mindenkiről. A dupla felügyeletnek köszönhetően a mi kórtermünkben mindig készen állt az infúzió, fájdalomcsillapító, tiszta ágytál, ágynemű miegyéb.

Úgy vagyok a kórházi élményekkel, mint az iskolaiakkal. A tananyag felejtésre van ítélve: előbb vagy utóbb, lassan vagy meglepően gyorsan kikopik az emlékezetből. Ellenben a tanáraim karakterét, emberségét, törődését bármikor fel tudom idézni.

A János Kórházból is, persze rémlik az iszonyatos lepusztultság, felszereléshiány és borzasztó koszt is, de sokkal inkább emlékezetes számomra, az orvosi-nővéri személyzet munkája, a „műtősfiú” biztatása, a hasfelmetszett nénikék feltétel nélküli gondoskodása. Ez maradandó abból az öt kórházban töltött napból. Na meg a sebhely a hasamon.

A két történet, nem betűben, bőrben mérve, talán kicsit rövidebb, csupán néhány centi a hasfalon. És hogy mi belőlük a tanulság? A vidámsághoz elég egy baráti seggre-pacsi, a bukáshoz egy kiálló kődarab, a halálhoz egy halszálka, és az életmentéshez, hogy valaki észrevegye, mi bajod. Vagy inkább az, hogy a testem elszakadhat, felvághatják, szétcincálhatják, de a testem fogja magát és összenő! Ha valahol szétnyílik, a sejtek ösztön összetartozásuknak engedelmeskedve (néha tűnek és cérnának is) újrateremtik önmaguk. Egy orvos most bizonyára körberöhög, hogy ez a nő kihagyta a 8. osztályos biológia tananyagot. Még az is lehet… De engem mégis lenyűgöz, hogy a sejtek, ha kell, egymásba kapaszkodnak és bőrtextilt szőnek rajtam. Mintha valami különélő kis állat, organizmus dolgozna ott, egy ember-állat a testem! Nem lesz jobb, mint új korában, de összeforr. Még hatvanévesen is! Micsoda autonómia! A test tényleg egy önálló entitás, nem árt hát óvni. Mert milyen borzalom, ha függetlensége elvész! Ha azt más uralja! Ha a bőröd többé nem neked nő!

 

 

 

Illusztráció: Polina Tankilevitch.