szétfeszít a katarzis hiánya.
véletlenül bukkanok rá egy barna papírkára,
tipikusan egy olyan helyen, ahol biztosan nem kerestem volna.
ez az ölembe hullott ajándék nagy kezdőlökést ad,
mert eddig még arra sem vettem a bátorságot,
hogy elkezdjem tervezni, honnan lesz cigim,
legalább egy, mert olyan, hogy ne gyújtsak rá, olyan nincs,
mert felőlem már történhet bármi, elfogadom,
de a cigiből nem engedek, mert az a minimum,
amit elvárhatok magamtól, hogy beteremtsem,
mert milyen ember vagyok, ha még ezt se,
így felszínre tör minden, csikorogni kezdenek
azok a bizonyos elhárító mechanizmusok,
mint felszakadozott, összefirkált buszmegállói plakátok,
alattuk a még régebbi plakátokkal,
s azok alatt a még régebbiekkel,
amiket teljesen figyelmen kívül hagysz, miközben várakozol,
a környezeted szerves részét képezik,
hozzászoktál, mint a szar-, hányás- és húgyszaghoz,
amiben csak annyit állsz ott, hogy pont elszívsz egy cigit,
aztán jön is a buszod, na de ha nincs cigid,
és csak nem akar jönni az a busz,
akkor előbb-utóbb, mint egy szecesszionista plakátművész,
elkezded közelebbről megvizsgálni a kereskedelem,
a politika és a szórakoztatás eme komplex és absztrakt elegyének
undorító rétegei alatt a rozsdaette alapot,
amin már kivehetetlen, hogy egy rég lejárt menetrend,
vagy a település címerének foszlányait látod,
szóval, hogy oké, hogy amióta kinéztem magamnak az új telefonom
már eltelt két év és egy forintért elérhető volna a csomagomhoz,
meg hogy két hónapja nincs kifizetve a telefonszámlám,
az is rendben van, hogy csak két pár cipőm van,
és az anyámon élősködök, vagy hogy
a múltkorival együtt már harmadszor fizette ki a fenyő a sörömet,
és az is teljesen oké, hogy nem ijeszt már meg,
inkább csak stabilan szorongat a tudat,
hogy nem tudom, mikkel áltatom magam évek óta,
amiket képtelenség felfedeznem, hiszen azért védenek,
mert az igazság alapjaiban zúzná szét a valóságomat,
persze minél inkább igyekszem szkeptikus lenni,
nem zárom ki azt sem, hogy pszichopata vagyok,
elvégre nem valószínű, hogy tudnám, ha az is lennék,
nem tudom, valóban ez a szeretet és az empátia, amit én érzek,
vagy csak megtanultam a környezetemtől mímelni őket,
mindenesetre, ha nem is vagyok az, de simán kinézem magamból,
már az megérne egy sokéves biztonságos és bensőséges kapcsolat
kiépítését egy pszichoterapeutával,
amúgy meg a legszentebb léleknek is érzem magam,
miközben nem tudom, hogy jó ember vagyok-e,
viszont tudom, hogy nem vagyok jó ember,
az ambivalencia a legmeghatározóbb erőm,
szélsőségek között csapongok, vagy inkább
mintha az egyik lábamon egy jégkorcsolyával,
a másikon egy síléccel menekülnék
a sinaloa-kartell sicariói elől egy mexikói sivatag homokviharában,
és oké, hogy egyáltalán nincs önképem,
a hangom nem én vagyok, a mosolyom nem én vagyok,
a kézfogásom nem én vagyok, a személyiségem nem én vagyok,
és a túl sok vagyok miatt nem látok ki magamból,
mert túl sok vagyok, és túl kevés, magabiztosan instabil,
mint egy kötéltáncos az óceán fenekén
egy jéghideg áramlat által sodort moszatokból szőtt fonalon,
de nyilván nem arra gondolok, hogy mondjuk nem tudom,
melyik a kedvenc gyümölcsöm, mert persze, hogy
a banán, az eper, a mandarin, az ananász, a mangó,
a körte, a füge, a kivi, a narancs, és a dinnye az, ez egyértelmű,
hanem mondjuk, hogy az a belső én, aki zuhanyzás közben megnevettet,
mindig valaki más, de ez még mindig rendben volna,
hanem, hogy őt senki sem ismeri, hiába van jelen,
az a szűk, de mégis áthatolhatatlan tér aközött, aki vagyok és aki lehetnék,
aki minden nap lehetnék, de már húsz éve nem vagyok,
mint egy üveg eperdzsem vákuuma egy eszköztelen kisgyerekkel szemben,
szóval hogy nekem ez így komolyan, tüntetésmentesen oké,
mindaddig, amíg jut legalább egy kibaszott szál cigi estére,
és akkor most, hirtelen átugorva a feladat legnehezebb részét,
beindul a folyamat, a filter már könnyebb dió,
korábbi tapasztalataimra alapozva annak a statisztakiai esélye,
hogy én, vagy egy vendégem elejtett, kiszórt, ottfelejtett
valamikor valahol a lakásban egyet, több, mint biztató,
az eddigi gyakorlat alapján csupán kitartás kérdése.
szisztematikusan fésülöm át a területet, a kanapé felületén
a bemélyedéseknél finoman végighúzom két ujjamat,
mintha egy titkos zár után tapogatnék, vagy
mintha hajnalban egy bmw hátsó bőrülését feszegetve
kutatnék vakuval apró meth-kristályok után,
aztán a teljes padlót, különös figyelmet fordítva a bútorok alatti zugoknak,
felemelem az ágyhuzattartót is,
végül negyed óra térdenmászás után a radiátor mögül piszkálok ki fakanállal
egy sokadik életében doromboló porcicán fennakadt
5,3 miliméteres extra slim gizeh filtert.
innentől nyert ügyem van, rátérhetek a dohányra,
mely feldolgozása szintén szigorú munkamenetet követel:
először alaposan kezet mosok,
majd biztosítok egy megfelelő nagyságú és anyagú munkafelületet,
egy áötös papír a piszkozataim közül megteszi,
jé, ez egy vers akart lenni, na mindegy, magam elé teszem a hamust,
és benyomáskra hagyatkozva igyekszem időrendi sorrendben visszafelé haladva a legfrissebbektől kiválogatni belőle az újrahasznosítható csikkeket,
félbehajtom a papírt, rászórom a házi érlelésű kézműves dohányom,
letépem és visszahelyezem az égett, kormos végeket,
majd az ujjaim között finomra morzsolom,
amíg össze nem gyűlik a kellő mennyiség.
újra kezet mosok, kezembe veszem a filtert, hogy megsodorjam,
majd kiejtem a filtert és beleesik a hátizsákom kicipzározott részén át
a benne lévő nejlonszatyorba, amiben a kétnapos sütögetésünk
összeszedett szemete van belegyűrve,
pár tényező meghatározása után felhagyok az imént történt
események valószínűségének felbecsülésével,
és egy darabig elmerengek, hogy milyen életem
volna elméleti matematikusként,
aztán inkább oda se nézek, úgy nyúlok be
a bontott krémsajt, a paprikatorzsák, a vodkásüveg,
egy fél szafaládé és egy megrágott kifli közé,
és a filter helyett egy kissé megviselt,
de egyébként kímélt állapotú marlboro goldot tapintok meg,
talán a sors, isten, bevonzottam, vagy a jupiter áll pont így a szaturnusszal,
de az is lehet, hogy csak egy csapat részeg
környezettudatosságának köszönhetem napom fénypontját,
rágyújtok, próbálom úgy szívni, mint a kígyóbőrkabátos nicolascage,
de nincs katarzis, az olvashatatlanná váló betűkkel
kétségkívül most lépem át a csikkhatárt, elnyomom,
nem változott semmi, hiszen ez csak egy cigi, csak elszívtam egy cigit.

(Illusztráció: Lois Dodd: House in Moonlight, 2004)