– Egész jó alakod lenne… csak a csípőd kicsit széles. – mondja Zoli a termálfürdő pihenőszékéből, miközben akkurátusan végigméri fürdőruhás testem. Zoli a hibátlanság megnyugtató tudatával pihen a székben, az én tökéletlen testem pillantása és szavai nyomán megfeszül, csípőm hirtelen nem tudja, hogy szégyenlősen összehúzza-e magát, vagy dacosan, büszkén még szélesebbre nyúljon. Az biztos, ha a csípőcsontom mozogni tudna, arccsonton vágná ezt a szemtelen férfit. Egy flegma mosollyal próbálok úgy tenni, mintha megjegyzése lepattanna rólam, de valójában áthatol külső rétegeimen és fájó pontot ér, a széles csípőmet.

Gimnazistaként rettentően szégyelltem. A barátnői körben mindenkinek megvolt a saját testével kapcsolatos kifogása és az ebből táplálkozó mantrája, mintha mindenki lestoppolt volna egy-egy testrészt. Emitt egy túl apró mell, amott egy terebélyes fenék, nekem jutott a túlméretezett csípő témája: test-elégedetlenkedéseim nagy részét e széles csontdarabról való siránkozás tette ki. Esténként imádkoztam az égiekhez, hogy nyomják össze egy isteni satuval vagy bármivel! Lássák be, az alkotás során tévedtek, ezt a csípőt, mintha egy nagyobb méretű nőhöz tervezték volna, de végül az én pipaszár lábaimon végezte. Aztán az idő csak telt, csak múlt, az égiek hallgattak, én pedig lassan kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy a csont az csont, keményfajta, és jellemzően csak egy irányba nő.

Amellett, hogy nehezen békülök meg a testem központjától túl szélső irányokba elnyúló medencével, nehezen is mérem fel e szélesség mértékét, ugyanis lépten-nyomon beverem a körülöttem lévő tárgyakba. Talán épp azért, mert valós kiterjedéséről tudomást sem akarok venni. Ha reálisan mérném fel csípőméretem és a kikerülendő tárgyak térviszonyát, belátóan, egy gyors mozdulattal oldalazó mozgásba kapcsolnék, és könnyedén átslisszolnék két objektum között. De sajnos többnyire úgy gondolom, ó, ezen a résen épp át fogok férni. Aztán aú, épp nem férek át, ekkor a csípőm egyik széle keményen koppan az érzéketlen tárgyon, én pedig eltorzult arccal, összegörnyedve kapok az utált csontdarabhoz, legszívesebben letörném, de inkább megsimogatom. Rendre alulmaradok az ilyen rosszul kalkulált ütközetekben, ettől pedig még inkább megharagszom testem középső csontjára, ami keresztben kettévágja az alsó és felső világokat.

A gyakori csípő-sopánkodásaim hallatán, szinte automatikus reakcióként szokott érkezni környezetemből a vigasztalás: sose bánd, így legalább könnyen fogsz szülni! Egy egyszerű külső jegy alapján vonnak le logikusnak tűnő, ám jóval messzemenőbb következtetést: a széles csípő egyenlő a könnyű szüléssel. Efféle elhamarkodott gondolatmeneteket és konzekvenciákat persze máskor mással is előszeretettel megteszünk, hiszen mennyivel jobb, ha nem kell a dolgok mélyére ásni, ha nem kell bonyolult összefüggésrendszereket átlátni, ha nem kell fájdalommal szülni, az egyszerűség boldoggá tesz. Ám ennyi erővel azt is állíthatnák, ha széles csípőd van, hosszú életed lesz. Sajnos ennek a népi orvosi bölcsességnek nincs túl sok tudományos alapja, így valószínűbb, hogy rám is egy átlagosan iszonyat-kínkeserves szülés vár. Rám és jövendőbeli gyermekemre.

Hiába, a női testet szemrevételezve nehezen kikerülhető téma a gyerek, még akkor is, ha éppenséggel nincs. Mert ha nincs neked, hát van másnak. Akinek van, attól nem kérdezik miért van neki, ellenben, akinek nincs, azt gyanúsan méregetik, vajon ennek miért nincs? Hány éves is lehet? És találgatják a gyermektelen egyed korát.

Húszas éveim első felében iszonyatos vágy fogott el a gyermek iránt. Indokolatlan vágy, hiszen mindenekelőtt erre alkalmas párkapcsolatom nem volt (sokszor úgy egyáltalán párkapcsolatom sem), de még a felnőtt énemmel való ismerkedésnek is csupán az első métereinél tapogatóztam. Nem beszélve arról, hogy a vágyott gyermeknek nemhogy több ezer pelenkát, de egy rongyos rugdalózót is csak nehézségek árán tudtam volna vásárolni akkoriban. Az ösztönlényem kicsit sem törődött a lelki és anyagi körülményekkel, mikor biológiailag a legmegfelelőbb, legfittebb, legrugalmasabb állapotba kerültem, engedelmesen és ellentmondást nem tűrően jelzett nekem. Én pedig, ahogy ösztönlényem elrendelte, (titkon) sóvárogni kezdtem egy kisbaba iránt. A kisbaba iránt, ami majd megnyugtat, ami, ha itt lesz, megoldja az utána epekedő vágy problémáját.

Aztán amikor pár évvel később baráti körben itt-ott elkezdtek potyogni a friss gyerekek, és bárhova léptem-néztem, gömbölyödő pocakokba és újszülött csecsemőkbe botlottam, az eleinte könnyed vágy egyre nehezebbé, nyomasztóbbá vált. Bár az ártatlan csecsemők és tanácstalan, újdonsült szüleik édesdeden néztek rám, belül az ösztönlényem fojtogatni kezdte érző lényemet. A méhem hiába kiabált hangosan odabent, hogy gyerekeeeeet, gyerekeeeet akaroook, ide egy magzattal! az érző lényem, ami érdekes módon sokkal inkább tisztában volt a kinti rideg valósággal, könnyzáporban tört ki, és minden gyermeklátogatás után elkeseredetten civódott a méhembe bújt ösztönlénnyel, hagyjál, hagyjál, nekem ebből nem jut ki, kuss legyen végre! majd magába roskadva sírdogált a szobasarokban, míg el nem múlt az ösztön-vihar. És ez így ment, míg meg nem csömörlöttem a sok családlátogatásban. Akkor egy időre pihentettem a családos barátokat és a szingli sorstársak közt kerestem és találtam vigaszt.

A nyílt színi csecsemő-provokációktól elzártam magam, de továbbra is ki voltam téve a lappangónak. Húszas éveim második felébe érve ösztönlényem lecsillapodott, ám megjelentek a szüleim korabeli okoskodók, akik, ha a balsors véletlen összesodort velük, szinte köszönés helyett rohantak le tolakodóbbnál tolakodóbb kérdésekkel magánéletemre nézve, van-e barát, lesz-e gyűrű, lesz-e gyerek? Amikor ezekre nemmel válaszoltam, ciccegve ingatták a fejüket, nyelvükre még az utolsó pillanatban ráharaptak, de néhányan azért kimondták pedig már itt volna az ideje, egyesek gondolatban még köptek is egyet pföh, az ilyen nem jó semmire. Ha nincs párod, senki vagy, ha nincs gyereked, nem érsz semmit. Az ilyen unatkozó, unokaváró szülőknek legszívesebben hasonlóan indiszkrét kérdéseket szegeztem volna, minthogy, hogy áll a kedves szexuális életük? Miért olyan pocsék a kapcsolatuk saját gyermekükkel? Szenvednek a társas magánytól? De ilyet csak gondolatban tehettem… Ott helyben a pofátlan kérdés elől zavartan kitértem, kis lángra tettem felháborodásomat, ami csak órákkal később kezdett fortyogni, és feltartóztathatatlanul futott ki belőlem, mégis, hogy képzelik!? Fortyogtam, dühöngtem, majd lassan megszoktam és megedződtem. Ma már sokkal felkészültebb vagyok, nem engedem felforrni ezt az indulatot, csak könnyedén lekapom a fazék-fedőt, pajzsként tartom feléjük, és lepattannak rólam az ilyen kérdések.

Húszas éveim végéhez kellett érjek ahhoz, hogy végre hajlandó legyek elszökni a kívülálló ítélkező szemek elől, a magam mélyére ereszkedni, és leülni kicsit odabent, megvizsgálni a bensőm sötétjében fortyogó magmát. E lélek-szemlélődés során jöttem rá, mennyi elintéznivalóm van még odabent, s csak miután sikerült belül mindent rendbe raknom, kezdhetek el gondolkodni azon, hogy továbbadjam az életemet. Amikor ez a delphoi jósdafelirat fejemben valós értelmet nyert és tudatomra tapadt, végre őszintén fellélegezhettem, mindenféle kényszertől és elvárástól megszabadulva, de jó, hogy még nincs gyerekem! De jó, hogy előbb magamat tisztázhatom, rendbe rakhatom. De jó, hogy nem kell messiásként várnom a gyermekre, aki majd megváltást hoz bajaimra. Remélhetem, hogy egyszer majd egy tisztább életet adhatok át neki, és nem kell közvetlen szülés után, mint valami kötelező bűnhődés-elemózsiát, rátennem vállára a múlt összes felhalmozott koloncát. Hogy legalább valamivel kevesebbet kap ebből!

A gyerek-nyomasztás kitérője után, most visszatérek belső magmámból a testfelszínre és haladok tovább felfelé, egészen a derékig. A vékony derék mindig is a szépségideál része volt, mit meg nem tettek, és tesznek ma is a nők a darázsderékért! Anno fűzőkben nyomorgatták testüket, manapság, mintha csak a teremtőnek tennének szemrehányást vele, képesek kivetetni saját oldalbordájukat a vékonyság érdekében. Minek kellett oda Ádámtól plusz egy – kérdik számonkérőn – ha egyszer a darázsderék a szép?!

Engem a teremtő alapvetően vékony derékkal áldott meg, nem is lázadozom, ám ha mások pillantásaiból kell megítélnem a derék szépségét, összezavarodom, ugyanis vékony derekam erősen eltérő reakciókat vált ki embertársaimból. A férfiak jórészt kedvelik, vonzónak tartják. Talán azért is, mert ha e vékony derékra két férfi-tenyér rácsukódik, épp átéri. Bizonyára jó érzés átfogni ezt a rejtélyes, elvékonyodó pontot a női testen, ahol mintha egy madzaggal összehúzták volna, akár egy meglepetés ajándékot. A férfi pedig, ha a nő ajándékozni akar, kibontogathatja. Ugyanakkor az elismerő férfipillantásokat keményen ellensúlyozzák nőtársaim gyanakvó tekintetei. A vékonyság ténye, ami nem csupán a derekamat érinti, hanem egész alakomon tetten érhető, nőtársaimban gyönyörködés helyett sokkal inkább rosszallást szül.

Bár a súlyomban apróbb kilengések vannak (lelki problémák esetén valóban hajlamos vagyok néhány kiló elhagyására), de összességében az elmúlt évtizedben többé kevésbé beállt az állandó 50. Ehhez képest havonta megállapítja valaki, ha kérem, ha nem, hogy tejóég! hogy temármegintfogytál!, hogy ezmáregészségtelen!, és különben is teeszel?  Az efféle megjegyzéseket végighallgatva, arra a következtetésre kell jussak, a vékonyság ténye nem gyönyörködtet, hanem felháborít, egy égbekiáltó aljasság. Pofátlan provokáció a teremtőtől, a szüleimtől és tőlem magamtól a világ felé, mégis, hogy merészelem? Mintha a vékonyság ténye egy magától értetődő sértés lenne, mintha egy vékony derék mást se kívánna, minthogy élcelődjenek rajta. Azonban e szörnyülködések, elhűlések, és ál-aggódások vastag palástja mögött csupán a sárga irigység bújik meg, ami majd’ szétpukkan egy elvékonyodó derék láttán.

Míg a túlsúlyosságot megemlíteni, szóvá tenni szégyentelen pofátlanság, érzéketlen bunkóság (és valóban, szerintem is az), addig a vékony dongájúakra bárki, bármikor bátran tehet megjegyzést, hiszen nekik egy szavuk sem lehet. Miért lenne ez bántó vagy fárasztó? Ha valaki vékony, örüljön csak neki és hallgasson, tűrje a megjegyzéseket, egy szava sem lehet, hiszen nem tudja, mi az a fogyókúra, mi a szenvedés, a küzdés a kilókkal. Inkább tegyük helyre egy kis ellenpontozással, különben a végén még elbízza magát, a végén még nem lesz testképzavaros! És a megalapozott önérvelés után indul a hüledezés és ál-aggódás, hogy te el fogsz fogyni!

Hát jelentem, 10 év alatt, de valójában 30 év alatt sem fogytam el, talán megszólás és hamis aggodalmaskodás helyett akár el lehetne fogadni a tényt, hogy egyszerű genetika nyomán vékony alkat is létezik.

 

 

Illusztráció: cottonbro.