A villamos lassan begördül az iskola előtti megállóba, végre megszabadul utasainak felétől, nem terhelik tovább lármás diákok és agyonhajszolt tanárok. Fanni gondterhelten lép le a peronra, megoldatlan számtanpéldák nyomasztják már kora reggel. Mögötte a szerelvény rácsörren egyet a sínen tanyázó varjakra, amik urbánus közönnyel odébb ugranak egyet, épp csak annyit, hogy a jármű el ne gázolja őket, és tovább szedegetik a sínek köré hullott ételt, a villamos ezalatt könnyedén odébb siklik.

Odabent Fanni felrohan a harmadikra, még gyorsan beugrik a WC-be, ahol a mosdókagylók előtti placcot végzősök foglalják el, serényen sminkelnek, a klozettnél rövid, térdszorítós sor ácsorog, a sarokban pedig egy szürke évfolyamtársa küzd az ablakkal, nehezen nyílik, biztosan szellőztetni akar, nem csoda, ebben a mosdóban mindig áporodott bűz telepszik a lányokra, meg lehet fulladni. Fanni miután végzett a dolgával, szalad is az osztály felé, még pont van hat és fél perce, hogy lemásolja Jankáról a 13/d-t, amibe előző este belealudt.

– Megvan a 13/d? – kérdi rögtön padtársától.

A lány bólogat és már teszi is a munkafüzetet barátnője elé, aki kapkodva másolni kezdi Janka kifogástalanul megoldott feladatait. Ezalatt barátnője ott folytatja a beszélgetést, ahol előző este elnyomta őket az álom. Fanni a számokra koncentrál, csak fél füllel hallja Janka panaszos hangját, aki Hanna bulijáról, valami szülői büntetésről és hétvégi tanulásról lamentál nagy beleéléssel. Fanni igazán válaszolna valami sajnálkozót, de a hat és fél perc gyorsan eltelik, ebben a pillanatban lép be az ajtón Grósz tanárnő. A diákok már edzettek, a tanári antréra mindig gyorsan és feltűnésmentesen reagálnak, egy szemvillanás alatt visszacserélődnek a könyvek-füzetek, és a hetedikesek feltápászkodnak a matematika tanár köszöntésére.

– Jó reggelt, Grósz tanárnő. – A 28 diák szájából 28-féleképpen felhangzó jóreggelt vontatott köszönéssé olvad.

– Jó reggelt mindenkinek – visszhangozza Grósz tanárnő és int a gyerekeknek, hogy leülhetnek. – Hogy vagyunk ma? – teszi fel a költői kérdést, hiszen érzelmi állapotok és olyan fölösleges válaszok megvitatására, mint „Álmosan”, „Sok volt a házi”. „Menjünk ki!”, „Otthon maradt a füzetem”, matematika órán jellemzően nincs idő. Így a válaszokat könnyedén elengedi füle mellett és lendületesen felnyitja a vastag feladattárat, nincs vesztegetni való idő, amikor számtanpéldák tömkelege vár még megoldásra a következő negyven percben.

– Sok ma az anyag, gyerekek, úgyhogy kicsit pörögjünk fel! A házival kezdjük, Janka, kérlek olvasd a 11/a-t – mondja erélyesen.

Janka előtt már nyitva a munkafüzet, még kicsit vár, amíg a többiek is elhalkulnak és újra beletörődnek a ténybe, hogy Grósz tanárnővel nem lehet se kimenni, se házi feladat hiányt megúszni, se könnyed csevejjel az órát elhúzni. Az osztályzsivaj egyre halkul, mindenki megtalálta könyvét, füzetét, tollát, csak Jankára várnak. Az ablak nyitva, enyhe őszi szellő száll be rajta, majd hirtelen egy tompa puffanás hangja. Egy semmihez nem hasonlítható puffanás, amibe mintha belenyekkenne az udvar. A diákok gyors, értetlen pillantásokat váltanak, fülelnek, de Grósz tanárnő nem engedi ilyen könnyen elterelni a témát, kemény körmével kettőt koppint a tanári asztalra, hogy újból visszanyerje a tanulók tekintetét, majd kezével sürgetően kavarja a levegőt, int Jankának, hogy kezdje.

– Szóval… Egy 2 mm vastag vaslemezből kivágták a képen látható sokszöget. Mekkora a lemez tömege, ha tudjuk, hogy 1 m³ vas 7860 kg-ot…?

Janka felolvasását egy iskolát rengető sikítás szakítja meg, amely miután elhagyta egy diáklány torkát, hisztérikusan verődik faltól falig a belső udvarban. A kétségbeesett hang vészjóslóan elhal a falak között, Janka felolvasása félbeszakad, a hetedik osztály kővé dermed, ahogy Grósz tanárnő is. Az iskolára zavarodott némaság telepszik, diákok és tanárok pár másodpercig szótlanul merednek egymásra. Aztán újabb sikoly hallatszik, az elsőnél is velőtrázóbb, amelyből mintha egy elnyújtott ne nyerne értelmet. A tanárnő összerándul, majd határozottan megszólal.

– Mindenki maradjon a helyén! – mondja tagoltan, majd feláll az asztaltól, és az ablakhoz megy. 28 kérdő szempár követi, majd arca 28 diák előtt vált halványzöldre és immár egyre kevesebb meggyőződéssel, elcsukló hangon ismétli – Mindenki maradjon a … – Az utasítás itt elhalkul, hirtelen még sincs mit mondani, a sokk kiveszi a szavakból az értelmet, a tanárból pedig a szavakat.

A diákok, mintha épp az ellenkezőjére szólították volna fel őket, lassan felállnak, és kivétel nélkül az ablakokhoz tódulnak. Grósz tanárnő képtelen visszatartani a látványtól egy osztálynyi hetedikest. Az iskola belső udvarán egy kislány hever mozdulatlanul, arccal a betonnak. Testét mintha egyiptomi sírmázolók kenték volna frissen a kézilabdapálya betonjára: végtagjai groteszk pózba csavarodva lapulnak a földhöz, eredeti csatlakozásuktól enyhén elmozdulva. A szürke kardigán alatt is látszik, hogy gerince a csípőtájék és a nyak között valószínűtlen ívbe hajlik meg. A kislány mozdulatlan fekszik, alatta egy pocsolyányi frissen ontott vér. Akárha egy ott lévő vörös tócsába zuhant volna, amit ezerfelé fröcskölt becsapódó teste a sportpálya oldalvonalán. A diák elmék eltompulnak, bénító üresség ül mindenkire a teremben, amiből Grósz tanárnő tér magához elsőként. Megszólalni továbbra sem tud, így végigmegy az ablakok mentén és erőtlen kezével visszatereli a diákokat a padokba. Majd kisvártatva az iskolarádió recsegése töri meg a zsibbadt csendet. A mikrofon végén az igazgató beszél, máskor magabiztos hangja most megtörten szól a hangfalakból:

– Figyelem, figyelem! Kérjük, senki ne menjen az ablakokhoz, mindenki maradjon a helyén. Nemsokára tájékoztatást adunk. Nyomatékosan kérem, hogy addig mindenki maradjon a helyén.

31 osztály 874 diákjának csendje nehezül hirtelen a máskor folyton morajló iskolaépületre. Ez vajon mennyit nyomhat? A tétlenség perceinek súlyába szinte belerepednek a falak.

Fanni dermedten ül a padban. A véres betonba olvadó lány az imént még a mosdóban bíbelődött az ablakkilinccsel. A szürke kardigános lány a 7. c-ből, akivel soha egy szót nem beszélt, és a többiek sem. A szürke kardigános lány mindig egyedül járt, talán Petrának hívják, de ez sem biztos. A szürke kardigános lány ma reggel nem szellőztetni akart, mert büdös volt odabent, hanem eltávozni, mert nem csak a WC volt neki büdös, hanem az egész rohadt élet. Egy évfolyamtársa, aki pár másodperc alatt egyiptomi kétdimenzióssá sorvadt a kézilabdapályán.

Miért nem ment oda hozzá, és csukta vissza az ablakot, hogy velük maradjon a büdös női mosdós tömegben, ahol ő bizonyára jelentéktelennek érzi magát? Miért nem kérdezte meg tőle, miért olyan hamuszürke az arca, mint a kardigánja? Miért nem tudott róla semmit, mikor minden nap látta? Most tudott meg róla először valamit: nem akar élni.

Fanni elméjében nem tud halványulni a vörös tócsa a lány alatt. Mennyi vér! Úristen mennyi vér van egy emberben! Vajon hozzányúlt már valaki, vagy megvárják a mentőket? Úgy hallja, szirénák közelednek, a lányért jönnek, aki még mindig három emelettel alattuk a betonon fekszik kifacsarodva, és aki épp annyi idős, mint Fanni és Janka, és olyan magas is lehet, mint ők… Vajon a szüleit értesítették már? Ők itt 874-en előbb tudják, mint a szülei… Fanni cikázó gondolatait a hangfal újabb recsegése szakítja meg. Az osztály feszülten figyel, majd ismét az igazgató lehel elgyötörten a mikrofonba, megköszörüli torkát:

– Kedves diákok és tanárok! Az imént…  Az imént… – A direktor hangja színehagyott, egy olyan beszédre készül, amit soha nem kívánt volna elmondani, és egy pillanatra kísértésbe esik, hogy mást mondjon, hogy kegyeset hazudjon a diákok érdekében. Direktori bölcsessége megremeg, de nem hagyja el, és végül az igazat mondja, a diákok érdekében. – Az imént egy társatok a 7. c osztályból megpróbált véget vetni életének és kiugrott a harmadik emeleti mosdó ablakából.

Az idáig mindenkibe beleszorult, felfoghatatlan látvány, ami az igazgató szájában tényleges jelentést nyer, most tudatra tapad és egyszerre tör fel sírás formájában a 7. osztály lányainak torkából. Fanni azonban képtelen sírni, belőle a sokk kiszárít mindent, remegve ül a padban, könnytelenül. A zokogáson túl az igazgató folytatja:

– Az imént a mentősök megerősítették nekem, hogy a lány él, adjunk hálát mindannyian, hogy életben van. Azonban válságos állapotban szállítják be… Jelenleg nem tehetünk mást, minthogy erősen bizakodunk és imádkozunk, hogy megmaradjon. A tanítást a mai napra felfüggesztem, az osztályokban lévő tanár kollégák felügyelete mellett, kérek minden diákot, hogy telefonon értesítse szüleit, és amint lehet induljon haza. És… kérem, hogy mondjatok egy fohászt társatokért, és térjetek haza épségben – a hang egy pillanatra elhal. – Ne feledjétek, bár sokan vagyunk itt, mindenki fontos. Ti, diákok, fiatal emberek. Naponta mindenkit személy szerint várunk itt az iskolában, és aztán várnak haza a szüleik is tanulás után. Mindenkit… egytől egyig… mindannyiótokat várunk…

A hangszóró befejező recsegése után Fanni emlékezetében a délelőtt további történéseiből csak zavaros képtöredékek maradnak. Janka könnytől áztatott arca, Grósz tanárnő, amint sápadtan járőrözik az ablakok előtt és néha átvesz egy-egy telefont a diákoktól, hogy sokadszor is elmondja hihető tanári forrásból a történteket, és minden egyes hívásnál nehezebbek lesznek a könnyek a szemében, és Fanni azt gondolja, a tanárnő erős, egyetlen könnycseppet nem fog előttük kiengedni, de a következő szülői hívásnál lehet, hogy mégis összeesik. A szabálytalan szipogások és csuklások, amik időről-időre megtörik az iskola szokatlanul súlyos csendjét. A megoldatlan, lemásolatlan matekpéldák, amik hamarosan újra otthon néznek rá vissza megoldatlanul és lemásolatlanul. Az iskola előtt parkoló rendőrautók, amiknek bár nem szól fürgén villódzó szirénájuk, mégis minden egyes kilépő diák arcába vádló kék-piros fényeket vetnek, az arcokon így váltakozva izzik fel a bűntudat pírja és kéklik a rájuk fagyott döbbenet. A kilépők, akik hirtelen tettesnek érzik magukat, legnagyobb bűnük, hogy nem tettek semmit.

Fanni gépiesen felszáll a begördülő villamosra, amin nincs egy órája, hogy megérkezett az iskolába, máris a visszajáraton ül. Lerogy az első ülésre, és a villamos ablaknak dőlve az eget nézi. Az imént még a sínek között tanyázó varjak most élénken köröznek az iskolaépület fölött, felpezsdültek, miután kortyoltak a kézilabdapályára kifolyt friss vérből. A lány magába szorulva gubbaszt az időseknek kijelölt helyen, mire a megállójához érnek, egészen lecsúszik az ülésen.

Otthon még üres a lakás, anyja nem tud rögtön elszabadulni, azt mondta, csak ebédre ér haza. Fanni egyenest a szobájába megy és az ágya szélére ül. Pár percig meredten bambul, majd vadul tépkedni kezdi magáról a ruhákat: kabátot, pulcsit, nadrágot, zoknit, mindent eldobál, míg csak alsóneműben nem áll a szoba közepén, visszaül az ágy szélére és a lábait nézi. Aztán a kezeit. Kékes lila erek hálózata fut szét a felszín alatt. Végigsimít vékony bőrén, karján elszorít egy eret, ujja egyik oldalán kidudorodik, másikon behorpad egy vérjárat. Ahogy elengedi, mintha a könnycsatornáit engedné fel, zokogás kezdi rázni, végre megindulnak az eddig bent rekedt könnyei, elárasztják arcát, végigfekszik az ágyon és könnytavat ereszt maga alá. Kezeivel mulandó bőrét markolássza, a vékony réteg mindenfelé ruganyos, hát miért nem tanítják, hogy ez a furcsa anyag nem csak ruganyos, de törékeny is? Hogy nem csak nyúlik, de reped is? Hogy szét tud törni egy betonpályán, mint egy porcelánváza, amit ideges szülő hajít a még idegesebb felé. Miért nem tanítják, hogy 874 diák ugyanúgy képes szétzúzni egy apró lelket, mint két szülő vagy néhány tanár? És ezeknek a végtelen számú kombinációi is megtehetik ezt! És hogy valaki, ha akarja, szétzúzhatja saját testét…? Térdeit körbefonva, magatehetetlenül hever az ágyon. Ha lehetne, most egészen anyja méhéig húzódna vissza, könnyei még folynak, miközben súlyos szemhéjai a gondolatok alá nyomják.

Felfelé rohan, kettesével szedi a lépcsőket, aztán belép a női mosdóba, a nagylányok sminkelnek, a klozettnél térdszorítós sor áll, a sarokban egy szürke lány küzd az ablakkal, orrfacsaró a bűz, meg lehet fulladni. Karjain most éjfekete szárnyak, szája helyén hosszú, hegyes csőr, kemény, mint Grósz tanárnő körmei. A végzős lányok félve húzódnak el az óriás varjú útjából, a pisilésre várók a falhoz lapulnak, a szürke lány az ablakkilincsre koncentrál, észre sem veszi őt. Aztán Fanni érzi, ahogy megtelik erővel, szárnyaival nagyot csap, edzett madárteste előre lendül és az ablaknál gubbasztó lánynak esik, kemény csőrét belé vájja, csípi, ahol csak éri, majd hirtelen megragadja őt kardigánjánál fogva és kihúzza a mosdóból. Szárnyaival végigverdes a sorfalt álló, sikító végzősökön, kihúzza a lányt, ki a folyosóra, aztán tovább, tovább, csak húzza és húzza, erőnek erejével húzza maga után…

Fannit a szobaajtó nyikorgása téríti magához. Anyja lép be halkan, az ágy szélére ül, és védelmezőn lánya testére borítja testét. Fanni izzadt könnyeiben remeg, de lassan megnyugszik anyja közelében, aki belélegzi fájdalmát és felissza könnyeit. Aztán az anya felül, gyengéden simogatja kislánya hátát, úgy mondja neki halkan:

– Beszéltem Janka anyukájával. Vannak hírei… a kórházból… azt mondják életben marad… és jó esélye van rá, hogy fel is épül. Megmarad… és ez a fontos.

Fanni megkönnyebbülve felzokog. Egy ismeretlen lányt sirat, akinek bőre ma széttörött a betonpályán. Egy ismeretlen lányt sirat, akinek szürke kardigánja alatt senki nem vette észre a csípésnyomokat.

 

 

 

Illusztráció forrása: Link.