Már megint valaki azt mondta, hogy szar, hogy fasz, hogy baszki! Hogy lehet, mikor ott a kulturált iskola, az igényes baráti kör, odahaza a körültekintő szülői beszéd? Az anyák és apák szorgos szorongással a másik gyerekére mutogatnak, hiszen ők otthon ilyet biztosan nem mondtak. Valahol eltanulta: az oviban, a focin, a kézműves foglalkozáson. És egyre korábban kezdik, hihetetlen!
Így volt ez nálunk is. Szüleink amennyire lehetett figyeltek, ki ne csússzon szájukon egy óvatlan kurvaélet vagy basszameg, előttünk igyekeztek szépen beszélni, ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Mi eleven gyermekek voltunk, megállás nélkül martuk egymást, ők a fejüket fogták és hitetlenkedve kérdezgették, hogy beszélsz?, amikor mi a játék hevében, a gyermeki harc csúcsán szavakkal estünk egymásnak. Óvodástól kisiskolás korunkig a következők szerepeltek a listán: te szemét, te állat, te rohadék, te hülye, te barom, dögölj meg! Öcsém találmánya volt a legdurvább sértés, ami elhangozhatott: hülye-szaros-barom! De ezt is lehetett fokozni, mégpedig nem további otromba szavakkal, hanem a zseniális gyermeki logikával. A legcsúnyább kisgyermeki szavainkra a megsemmisítő válasz csupán annyi volt: tükör. Tükör, vagyis az összes rusnyaság, amit eddig mondtál, visszapattan rád a közös képzeletünkben megjelenő tükör felmutatásával. Aztán elindult az adok-kapok, mert persze a tükörre is rá lehetett licitálni, súlyosabb ugyanis az öröktükör, ennél is durvább az öröktükör visszhang, ami biztosította, hogy kép és hang formájában is visszaszóródjanak az átkok a feladóra, a végső és cáfolhatatlan zárszó pedig az öröktükör visszhang, öröktükör visszavág volt. Idővel egyfajta nyelvtörő lett belőle, egyben kellett elhadarni a tükör-képzet fokozódó sorozatát, aki előbb a végére ért a hadarásnak, vagyis akinek gyorsabban pörgött a nyelve, az diadalmaskodott. Pont, ennyi. Ezután nem volt több kérdés, így dőltek el a viták, a veszekedések.
Mindezek mellett még nagyon népszerű kifejezés volt az anyád!, ami egy idő után szinte szófordulat lett. Jóformán tisztában sem voltunk vele, honnan ered, hogy ennek volna egy nevezetes előtagja is. Egyszerűen csak jól hangzott, anyád! Amire azonnal jött a válasz: a tiéd! Így szidtuk mi egymás anyját, a miénket. Aztán ha épp anyánkra voltunk dühösek, hozzávágtuk az ő anyját. A nagymama is szóba került. Vajon miért mindig az anyákat szidjuk? Talán mert ők voltak jelen. Hogy az apák hol voltak ilyenkor? Jó kérdés. Ők nem csitítottak, nem békítettek, ránk se hederítettek. Csak akkor kerültek elő, ha már elviselhetetlenné vált a helyzet, akkor lecsapták a sörösüveget az íróasztalra, kitörtek a dolgozószobának kinevezett kis kamrájukból, fenyegetően fújták ki az utolsó slukk füstöt és hadvezérként üvöltötték el parancsukat: csend legyen a kurva életbe! Generációk apái, övék volt a végső (csúnya)szó, a leghangosabb, a legijesztőbb, amire mindenki elhallgatott és onnantól legfeljebb magában káromkodott tovább.
Aztán ahogy nyiladozott előttünk a világ, tudomást szereztünk a korunknak megfelelő durvább trágárságokról és ezek jelentéseiről is. Ennek tudatában és a serdülőkor hevében már jóval ádázabb átéléssel voltunk képesek egymás lelkébe gázolni. Persze volt, hogy ezek a szavak csak gőzkieresztésre szolgáltak és csupán vaktában lövöldöztünk az alsóbb fertály kifejezéseivel. Egy random eldobott bazdmeg senkinek nem fáj, legfeljebb, egyesek szerint az összképen ront (jaj egy ilyen fiatal lány szájából…). De volt, hogy valóban célba vettük egymást. Ekkor már nem kellett költemény hosszúságú nyelvtörőket hadarnunk, tisztában voltunk a tartalmakkal és elég volt egy megfelelő időben egy megfelelő helyre szúrt szó, hogy direktfájdalmat okozzunk. A szégyenlősen nyiladozó nőiséget a fortyogó düh energiájával kilőtt tekurva!, az megüti.
Anyánk, azelőtt végeláthatatlan csatákat folytatott velünk, hogy ugyan beszéljünk már emberi módon testvéreinkkel, ne hívjuk egymást rohadéknak, debilnek vagy útszélinek és pláne ne akarjuk már egymás halálát! Később majd megértjük, hogy a testvér az egyetlen, akire igazán számíthatunk… Akkor nekünk az egyetlen baj az irritáló testvér volt, nem is értettük, minek prédikál, hát nem érti, nem látja, hogy a másik mekkora rohadék? Sok kilátástalannak tűnő küzdelmet követően végül szüleink mégis elérték, hogy a nemiszervek és ezek találkozásainak különböző változatai, egyikünknek sem lett kötő- vagy töltelékszava. Közepesen meggyőződéses katolikus szemléletmóddal káromkodásainkból kiszűrték a szenteket, Istent és minden tartozékait. Elmondható, hogy egészen sikeres munkát végeztek ezen a téren, amennyire tőlük telt, kulturált beszédre szoktattak minket.
Nemrég lettem figyelmes rá, hogy gyermekkorunk felháborodott kérdése, a hogy beszélsz? újból előkerült az otthoni diskurzusban. Mostanában viszont a felnőtt-gyermekek részéről hangzik el és a szülőket dorgáljuk vele.
Anyám, aki túlélte gyermekkorunkat és aki mióta kirepültünk (már jó ideje), felfedezte második, avagy kimaradt fiatalságát, rájött, már nem kell kényszeres kereszténységgel odafigyelnie szavaira. Sőt, kicsit el is engedte magát. Most már nem kap szájához félúton, nem bizonytalanodik el hangja az első szótag után és deformálódik elfojtott dühös motyogásba a maradék. Most, ha otthagy, elfelejt, beüt valamit, immár a gyakorlott káromkodók fesztelenségével ejti ki a korábban tiltott szavakat. Meglepő tapasztalat, amikor indulni készül otthonról és a sokadik kurvaéletnél vagy basszamegnél magam szólok rá, anya, mégis, hogy beszélsz? Legyint rám, ahogy anno mi is rá, egymást püfölve a kertben, majd arca felragyog és boldogan felkiált: végre basszameg! Meglett a kocsikulcs.
Anyánk mérgében kiválaszt egy hangulatához illő szót és azt ismételgeti, amíg a kényelmetlen helyzet meg nem oldódik vagy el nem múlik. Anyánk nem csupán bosszúságát fejezi ki ezekkel a szavakkal, de végre meglelt szabadságát is. Hogy többé nem kell családja rabszolgájaként a szájára ügyeljen. Talán épp azt gondolja, amivel a francia ránctalanító termékeket próbálják rásózni a korosztályára. Káromkodom. Csak! Mert megérdemlem! Mert huszonöt évig türtőztettem magam, jókeresztény voltam, számtalan gyermeket zokszó és csúnyaszó nélkül felneveltem! Ahogy kortársai egy része, ötvenen túl ő is ledobja magáról a sallangot, nem alakoskodik többé, talán nincs is kinek, és úgy beszél, ahogy neki jólesik. Néha szitkozódva esik jól. Ennyi kijár basszameg! Bevágja az ajtót és elégedetten elrobog otthonról a kocsival.
Apánk, bár bosszúságból is tud szitkozódni, valójában akkor lendül bele, ha nosztalgiatörténetekbe kezd. Ő nem okból, hanem célból káromkodik. Ez nála stilisztika, hatáskeltésre, fokozásra használja a csúnya szavakat. Így idézi meg a fiatalságát, amikor egyszerre feszes és laza volt és még jól állt neki az odamondás. Mert lassan csak a régmúltra tud emlékezni, ami szép volt vagy megszépült. Ami egy hete, két napja vagy három perce történt, azt inkább elfelejti. Demens, azt mondják. Pár éve már ilyen és egyre inkább.
Van, akinek fel sem tűnt az átmenet, elmosódott a tisztaságból a homályba való átlépés. Ám én világosan emlékszem a választóvonalra, a felejtés korszaka akkor kezdődött nála, amikor immár felnőtt gyermekei kinőttek markából és elkezdték szembesíteni múltbeli hibáival. Úgy azzal, amit tett, mint azzal, amit éppenséggel nem tett. Az ő értelmezésében gyermekei feleselni kezdtek vele. Nem azt mondtuk neki, hogy te hülye, te szemét, te barom, mit tettél? Ennél sokkal durvábbat. A legijesztőbb szót vettük elő, annyit mondtunk neki, hogy tükör. Ő hallgatott. Aztán öröktükör. Nem válaszolt. És hogy öröktükör visszhang. Csend. De amikor ahhoz a részhez értünk, hogy öröktükör visszavág!, és mindennek tetejébe sokáig elnyomott felesége is elfordult tőle, akkor apánk nem bírta tovább és úgy döntött, inkább demens lesz. Onnantól nem volt hajlandó tudomást venni a közelmúltról és a közeljelenről. Mondogatja is azóta, én már évek óta nem nézek tükörbe…
Szóval inkább a régmúltba temetkezik, elhanyagolt, sárgás-őszes bajsza alól ezeréves történeteket húz elő és ízesen megnyomja a hosszú ú-t, úgy mesél ártalmatlan mosollyal az arcán, hogy az egy kúúúrvajó Kex koncert volt… És mi tükör helyett már csak annyit mondunk, apa, hogy beszélsz?
Illusztráció: Ryan McGuire.