Az évek hozzászoktatnak, hogy a fulladozásod is szenvtelen arccal nézzem. Átugrani nem lehet a közöttünk lévő árkot, a múltkor is úgy tört el a lábam. Aki meghal, azt legalább el lehet temetni, de te folyton kitakarózol, mintha még lenne miért. Emlékszel arra a történetre a kutyáról, amit könyörögtem, hogy ne mesélj végig, de csak mondtad tovább? És hiába fogtam be a fülem, hallottam az egészet? És hiába fordultam el, mindig láttalak?

Rád gondolok, amikor kitágul a téli szántóföldek anyaméh-sötétsége. Szégyent vetettél, kivirágzott.

Ahogy a téveszmék rácsai közül visszanézel. Vigyáznom kell, hogy ne menjek utánad.

A szavak nem jutnak át azon, ami közénk került. De mit is mondhatnék még. Megszoktam, hogy nem fogsz szembejönni az utcán. Egy ideje nem is kereslek. Kidobtam, ami a szekrényben lógott felakasztva, a régi kabátot.

De igen, talán ezt. Hogy neked kellett volna kihívni a mentőt, de te nem tudtál semmiről, csak ültél belecsavarodva.

És hogy olyan lettem melletted, mint a százéves ereszbe gyökerező fák, amik négy emelet fölött kapaszkodnak talaj nélkül, és nőnek.

(2016)

 

 

(Illusztráció: Vajda Réka)