Címke: próza

Bűnhődés

 

A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. A közeli telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillantást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjának zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyújtott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte. Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányította a benépesedő utca járókelőinek figyelmét. Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pillanatokra az egész környéket betöltötte, elnyomva a sarkon álló utcai zenész harmonikájának hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai megremegtek a szürke póló alatt, és a szemközti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifraságok, a homlokzatról pedig mitológiai domborművek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehérpálcás fiatalember elé sietett.

– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd segítek.

– Szia!

A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítására bízta magát. Világos szövetnadrág és flaneling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.

– Gond nélkül ideértél?

– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra, itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen ideértem…

– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvárhattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból érkezel…

– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állandóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási itt a nyüzsgés.

– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre menjünk?

– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba, az egymásba ölelkező folyók látványa mindig különleges melegséggel töltött el.

– Ahogy gondolod…

– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe. Gyerekként imádtam oda járni, és már nem emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván még a balesetem előtt. Másfél évtizede…

– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.

A szobor tövében hűsölő ebek felé bólintott.

– Nem értem, mit akarsz mondani.

– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érkezésedig azokat figyeltem.

 

*

 

A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák közt úszó harapnivalót.

– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.

– Igen… A látogatók mindenfélét behajigálnak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparintani, vagy pedig elcsórni a másiktól.

A sötét szemüveges fiatalember elmosolyodott, botját a pad karimájába akasztotta és a mellette ülő férfi felé fordult.

– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már hónapok óta minden szerda délutánt együtt töltjük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk egymásról?

– Nem gondolkodtam erről, nekem…

– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális programba, hogy érzed magad velem… Sohasem kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam meg. Nem érdekel?

– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogalmam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témákat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát okozzunk…

– Az egyetemistatüntetések alatt történt. Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kiabáltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolákat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…

Kényszeredetten elmosolyodott.

– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmozdítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a megfelelő irányban. Az egészben az a legérdekesebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat, ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztségbe jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a tankönyveket bújták. De elkalandoztam…

– Nem baj…

– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasarkokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecsebecsékkel díszítették fel a rohamrendőröket, utólag senki sem tudta megmondani, melyik irányból csapódott be az első macskakő a hekusok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elszabadultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombákat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor történt. A tömegben felbuktam, és éppen emelkedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot. Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok! Nem látok!

– És… láttad még? A rendőrt…

– Nem tudom. Képzeletemben később sokszor visszajátszottam az eseményeket, de sohasem tudtam felidézni magam előtt az illetőt, pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit életemben láttam.

– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan törődtél bele az állapotodba?

– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet… Szerencsémre, akkor már negyedéves pszichológia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmányaim segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet, tudományomat elsőként magamon gyakorolhattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott könyvekből tanultam, és nem sokra rá le is diplomáztam. Most már évek óta egy középiskolában adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a legnagyobb kihívás számomra megakadályozni, hogy a gyerekek visszaéljenek testi fogyatékosságommal.

Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé fordult.

– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem istápolsz?

– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.

– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.

Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét, megszorongatta a karizmát.

– Milyen megfontolásból jelentkeztél a programba?

A férfi megvonogatta a vállát.

– Nos?

– Hát… Nem is tudom… Van elegendő szabad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznosra fordítani…

– Ezek szerint nem vagy nős?

– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hónapja külföldre költözött. Azóta egyedül vagyok.

– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tolakodó…

– Harminchét.

– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?

– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöttem ki.

– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap középiskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.

– A fene tudja… Nekem olyan céltalanoknak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart, ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak órákon át, aminek a végén a sarokban kefélnek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre, esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.

– Tehát munka van bőven…

– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb, vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mintha… azért lenne, mert nincs más…

– Az önmagából fakadó gyönyörért van.

– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni sem igazán lehet ellene…

– Minden este dolgozol?

– Nem. Általában szerdánként szabadnapos vagyok.

– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális társalgás után… Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt, felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy örömére.

 

*

 

Alkonyodott már, amikor leszállt a városi buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőkeségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még meglehetősen világos volt, több helyütt már kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlopokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárában lepkék és szúnyogok röpködtek.

Összefirkált szemeteskukák mellett haladt el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjében üres dobozok, használt papír zsebkendők és cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizeletszag terjengett. A tizenkettedik emeleten undorodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntötték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába, megsimogatta a lábához simuló macskát, és a poros kanapéra vetette magát a nappaliban.

A lemenő nap halvány fényt vetett a szobába. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió képernyőjében kivehette arcának tükörképét. A készülék fölött a szekrényen két berámázott fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszabadultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi pillanatot örökített meg, magához hasonlóan izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz maga elé. Valahányan rohamrendőri egyenruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek tűnnek.

Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen beesteledett már, amikor kiment a konyhába. Készített magának egy szalámis szendvicset, a végét odadobta a macskának, a különféle lőfegyvereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtőszekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta, majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott akciófilmnél állapodott meg. A készülékből áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja összekeveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel és szirénahangokkal.

Ádám álma

Álmában azon játszótéren járt, ahol kisiskolás délutánjait töltötte. Narancsszínű derengés, tapintható finomságú levegő. Távoli zsibongás, labdapuffanások a betonon. Ádám ébredéséig úgy érezte, hogy aktuális korú, őszülő ember, de derékfájás és időjárásra érzékeny térdek nélkül. Mindez persze csak a psziché érzete. A test, ami nem számol be olyasmiről, amiről egy öregedő test beszámolhat, nem ad támpontot. A lélek viszont idős és tapasztalt – igen, konstatálta –, egy lélek, ami minden tapasztalatot magában hord, de életéről emlékei nincsenek. Ádám álma bővebben…

Kényszerleszállás

Füstölögve kászálódtam ki a Cessnám pilótafülkéjéből. Már az algíri felszállásnál gyanús volt nekem az a dugattyú, de most úgy tűnik, tényleg beadta a kulcsot. Megérintettem a motorháztetőt: még forró volt. A szárnynak támaszkodtam.

A szavanna vett körbe, amiről az európaiak azt hiszik, csak egy nagy füves síkság, itt-ott bokrokkal – én is ezt hittem korábban –, de a gyakorlatban sokszor inkább ritkás erdőhöz hasonlít. Szerencsém volt, hogy találtam egy gyér területet, amikor a propeller leállt, és épségben le tudtam tenni a gépet. Meg persze szerencse, hogy tíz éve légifutárkodom már itt a nyugati részen.

Az ismerős szürkészöld fák ma barátságosabban bólogattak. Valahogy…

– Ez rózsaszín? – motyogtam elképedve, és ellöktem magam a repülőtől, közelebb léptem egy bokorhoz. Így még tisztább lett a kép, a bokornak valóban rózsaszín, tökéletes szív alakú levelei voltak. – Micsoda kis szépség vagy – mondtam neki elismerően, mire az meghajolt. Megdermedtem. Nyilván nem hajolt meg, csak úgy fújta a szél. Erre a bokor kacagott. Nem tudom más szóval illetni azt a buja rázkódást, ami végigvonult rajta. Kényszerleszállás bővebben…

/a csendjével, lassan/

 

 Әбдіхамит Райымбергенов: Адай (Курманғазы и музыка Великой степи, 1997)
[Abdikhamit Raimbergenov: Adai (Kurmangazy and the music of the Great Steppe, 1997)]

szaladok, szaladok, ki mit tanul meg, szaladok, szaladok, felsüt a Nap, szaladok, szaladok, fák szaladnak a sötétbe, szaladok, szaladok, rásütök a Napra, szaladok, szaladok sötéten, szaladok, dobon szaladok! minden gondolatom zeng.

jönnek a hangosaikkal, jönnek az éhükkel, mögöttem szaladnak, nekem meg nincsen ház, nincs felhő, eső esik le, eső esik rám, nincsen eső nekem, nincs gödör, ha legalább beleesni, mellette elesni, eső leesni, szaladnak, szaladnak, felhők pihennek meg –

gyomlálok, gyomlálok, hurkot csinálok, madarat fogok, halat fogok! sietnek a halak, sietnek a madarak, ahogy szaladok utánuk. dobon szaladnak, hallom minden szaladásuk, hideg szél szalad, szaladok, szaladok az éhemmel, fodrozódik az erdő.

hurkot vetek, madarat sütök, halat főzök, vízben főzöm, égben égetem, szaladok, szaladnak – Nap keres, keres – nincsen nekem eső, nincs odú, lomb, szaladok – szaladok, éhes madarat eszem – éhesen repülök – bezárkózik az ég –

nincs dobom szaladni – kerekhold világítja meg a lement holdakat – kerekholdkor szaladok, minden szaladásom látják, akik elől futok – akik előlem futnak – futnak a gyomok, futnak a hurkok, sötét farkas fut sötétből sötétbe.

házában ül. megéhezik. épp hurkot fon, amikor vendég lép át a küszöb felett. embervendég. leteszi a hurkot. nem megy vadászni.

ugye te nem fogol embert megenni?

a farkas se kérdez semmit, mielőtt a levesében leszel virág.

ha levesszük a virágot, elvettük az életét. más élete kell az életünkhöz.

de akkor miért nem esszük meg a madárt, a lepkét, a farkast, az embert?

mi miért a virágot esszük?

ha megeszünk egy magot, meghal a növény reggeltől estig. ha egy gyökeret, estétől reggelig.

mit lehet enni, ami senkié?

ahol nincs virág, ott madárt kell enni.

azért nincs virág, mert nincs eső. ha nem esnek cseppek, nincs növés. ha csak sugárok esnek, száradozás van. minden élőben ott vannak a vizek, amiknek víz kell, hogy víznek maradjanak. a víz élete.

száradozok, nem tudok reggel szemet kinyitni.

ha nem lesz virág, halas lesz a levesem. nem akarom a szemüket, nem, hogy nézni kelljen, nem néznek már.

ha nem lesz eső, nem lesz hal se. semmi se, kő.

ha sugárok se esnek, akkor sincs növés.

jöttek a hangosokkal, a csattogással, porral, kővel, gyötréssel betegségesen, ezek más házak, bántják a földet, hallottam, ahogy nehezkednek bele, törtek, vágtak, tapostak, löktek, köröskörbe sebek, ordítás, ledobott dolgok, miközben új madárt láttam járni az égen, hogy fát keres, hogy kanyaros ágot meg színes levélt fészeknek, de a földhöz nem jöhetett le a csendjével, lassan, csendesen építgetni. ketten szálltak, fákhoz, csendhez. el.

azért nincs eső, a fákhoz esik le a víz, a vizekhez.

levettem a szememről, amivel bekötöttem.

meglátott, ahogy messziről szaladok felé, és én is megláttam, hogy látjuk egymást.

és így kellett megérkezni, kiérkezni a gyászból, és ő megvárt, de nem várósan, hanem úgy, ahogy Nap néz kihulló magokat, és ahogy a magok nézik magukat.

2019. 02. 16. 6: 14: 22–2019. 02. 28. 07: 08: 43

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Tropical Landscape with Ten Hummingbirds; Orchids and Hummingbird)

Navigátor (részlet)

De ez a felfedezőút sem kezdődött szerencsésen.
Mint ahogy az szokásban volt évek óta, a herceg palotájából gyalogos körmenet kísérte a hajósokat a kikötőbe, a nép sóhajtozott, zokogott, a papok énekeltek, amiként az illett, az öreg Gil Eannes hófehér szakálla előkelően lobogott a templomi zászlók mögött a szélben. Az ilyen ünnepi körmeneteken azokat a férjeket és fiúkat is elsiratják az asszonyok, akik évekkel ezelőtt tengerbe vesztek… és nemcsak a férjeket és a fiúkat, hanem a szegénységet, az egész keserves, nyomorúságos életet…
Már majdnem odaértek a hajókhoz, mikor eléjük ugrott egy hadonászó, púpos ember.
– Hazug vagy, te Gil! Akármit beszélsz össze-vissza, még soha nem kerülted meg a Bojador-fokot! Hiszen te is tudod, hogy a zátonyok mögött a víz szakadékot képez, és elsüllyednek a hajók. Aki oda beléhull, az a pokolba jut!
Ahogy befejezte, lecsapott egy villám, mintha maga a Jóisten akarná a púpos szavait igazolni. Emberfia nem látott eddig Lagosban hasonlót: csak egy iszonyú villámlás és dörrenés, sehol egy esőcsepp, egy forgószél. A púpost persze félretuszkolták, de csoda-e, hogy eme előjel után még a körmenetet vezető pap hangja is megbicsaklott? Szegény még az Ave Mariát sem tudta hibátlanul végigmondani. A matrózok reszkető térddel szálltak fel a hajóra, és az volt az első dolguk, hogy sűrűn hányva magukra a keresztet ünnepélyes fogadalmat tegyenek: ha hazatérnek, elzarándokolnak Faróba Szent Vincéhez.
Az előjelek ellenére az út meglehetősen eseménytelenül telt hosszú hetekig. Pero raktárhajója engedelmesen kullogott a templomos kereszttel ékesített, büszke karavella után, ami olyan kényeskedve szelte a vizet, mint egy felcicomázott, kis menyasszony. Óvatosan, cikkcakkban haladtak, mert végig liláskékbe játszó ellenszéllel kellett küzdeniük. A raktárhajón utaztak az afrikaiak, két szép szál legény, Pero kisebb munkákat bízott rájuk, hisz minden hajós tudja, a tengeren megöli a lelket a tétlenség.
A két fiú közül a sebhelyes arcú Jorge volt az ügyesebb.
– Mi volt a neved, testvér, mielőtt megkereszteltek? – kérdezte Pero.
– Ne hozz zavarba, jóuram! Ne kérd, hogy áruljam el a régi nevemet! A régi életemből már csak a nevem maradt meg.
Pero alaposan meghökkent. Jorge olyan szépen, olyan cikornyásan beszélte a portugált, hogy szószékről prédikálhatott volna. A hercegnek hála, a lisszaboni professzorok tökéletes munkát végeztek.
– És tudod-e már, hogy merre kell János papot keresned?
Jorge ingerülten rángatta a nyakát. – János pap! János pap! Nektek, portugáloknak elment az eszetek! Pedig azt hittem te okosabb vagy, mint azok a léhűtő uraságok Lagosban. Ki a fene mondta nekik, hogy keresztények élnek az én szülőföldemen? Ha meg nem sértelek, honnan szedtétek ezt? Hidd el, ti valami rögeszmét kergettek!
De nemcsak a kifinomultan beszélő Jorge, hanem Fernando mester tanítványa, Pero is kételkedett János pap létezésében. De ezt Henrik herceg navigátora nem köthette senki, főleg nem Jorge, a fekete bőrű kém orrára.
– Ha rögeszmének gondolod, János papot, akkor menj haza a tieidhez, és nevelj gyerekeket!
Jorge keserűen felnevetett. – Ha visszamegyek a falumba, pár nap alatt megölnek.
– Ugyan mért ölnének meg?
– Mert már csak ti láttok feketének. Az én népem nem.
És Pero lába elé vetve magát, könyörgött, hogy hadd maradjon a hajón. Fizetség? Még erre sincs szüksége. Ő minden munkát elvégez, örömmel futkos fel-le a köteleken, söpri a fedélzetet, megelégszik a legszárazabb kenyérrel.
Pero megígérte, hogy a Bojador-fok előtt, ahol megállnak erőt gyűjteni, a parancsnok, Gil Eannes kapitány elé tárja a dolgot.
Ám mikor megérkeztek egy kis földnyelvre, és Pero viszontlátta a főhajón utazó kapitányt, alig ismert rá. Olyan beteg volt az öreg lovag, olyan szánalmasan elgyötört, hogy talán a tulajdon felesége is csak a hosszú szakálláról ismert volna rá.
Luis atya, az expedíció papja és orvosa szerint a lovagot leteperte egy rossz álom vagy egész egyszerűen megátkozták. Meglehet, a bajáért a púpos felelős.
Rossz álom? Átok? Ugyan! Pero szerint inkább a férges hús, a poshadt víz döntötte ágynak a kapitányt. A földnyelven megetették Gil Eannest friss hallal, Luis atya misét mondott érte, a Szentséges Szűz kegyelmébe ajánlotta, de hiába, a kapitány nem lett jobban.
Mit volt mit tenni, ők hárman, Pero, José mester és Luis atya átsilabizálták az útiparancsot, melyben feketén-fehéren az állt, az expedíciót folytatni kell a kapitány halála után is. Így hát José de Sintra magára öltötte a kapitányi föveget, és Gil Eannes lovagot egy gyengélkedő matrózra és az Úristen kegyelmére bízva egy hevenyészve emelt kunyhóban otthagyták a földnyelven. Senki sem hitte, hogy élve viszontlátják őket.
Mikor kiadták a parancsot az indulásra, észrevették, a két afrikai elkötött egy csónakot, és megszökött tőlük. Talán egymaguk nekivágtak a nagy óceánnak, gondolta Pero.  Ha szerencséjük van, találnak egy új országot, ahol se feketék, se fehérek nincsenek.
Ám Luis atya szerint nem voltak ezek jó előjelek. Ám mit tehettek, rá kellett bízniuk magukat az északról fúvó, bíborszínben ragyogó szélre, hogy kikerüljék a rettegett Bojador-fokot és a púpos jövendölte örvényt. A nagy manővernek Pero nem örülhetett felhőtlenül, ahogy lassan tovább araszoltak dél felé, ahogy a levegő melegebb és melegebb lett, furcsa bágyadtság kerülgette, a tizenegyedik napon vacsora közben, a szárított húst rágcsálva kiköpte a felső fogait.
Az ég a nyílt tenger közepén, a nagy szélcsendben, a rettentő, a gyomrot, torkot, beleket összepréselő hőségben már-már olvadozni látszott. A víz, amibe pár napja elővigyázatosan ecetet is kevertek, reménytelenül megposhadt, a hús, még a füstölt is, elviselhetetlenül megférgesedett. És milyen rémisztő volt az eléjük táruló ismeretlen! A horizont, amit ha összehúzott szemmel méregetsz, egy pillantás alatt felszakad, és megmutatja a legtitkosabb félelmeidet. Ilyeenkor a legkönnyebb elveszni vagy átadni magad a megsemmisülésnek. Az egyik, mindig vidám hajósinast egy rebbenésnyi szelecske magával sodorta a fedélzetről. Néhány matróznak megdagadt a nyelve, többen már nyelni sem tudtak, mások látni vélték, hogy a szélcsendes éjszaka a csillagok kékes vagy zöldes fényben lobognak, a látóhatár széléről ruhátlan angyalok ereszkednek a fedélzetre. – Gyertek, lányok! Ide mind hozzánk! – kiáltozott az egyik éjszaka a szállásmester.
Milyen is a semmi? Telik, de nem múlik.
A rémálmok – vagy talán vágyképek – Perón sem könyörültek. Éjszakánként a kabinjában hallgatta, hogy halott kistestvérei énekelnek, hogy édesapja hívogatja őt a messzeség széléről. A messzeség egészen közelinek látszott az éjszaka mélyén. Pero jól tudta, akkor jelennek meg a múlt árnyai – és milyen ellenállhatatlanul, csábítón, színpompásan! – mikor a vég közel. Ha már a halál angyala kiszemelt magának bennünket. Ezzel az angyallal a hajón sokan szembenéztek. Alkonyatkor mindnki érezte, hogy a raktárhajó megtelik halott asszonyokkal és nesztelenül mozgó gyerekekkel. Ahogy csendben araszoltak dél felé, a mozdulatlan hőségben ébren álmodott mindenki.
De milyen navigátor az, aki út közben cserben hagyja az embereit? Pero minden reggel egy vödör tengervizet locsolt a fejére, hogy a látomások ne vegyék el a józan eszét.
– Talán mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk – sóhajtozott Luís atya a szakadatlan napsütést kémlelve.
Pero szigorúan ráparancsolt, hogy tartsa a száját, és ne lépjen elő többet a kabinjából.
És mikor azt hitték, több borzalmat már nem viselnek el, a karavella végre kelet, Afrika partjai felé kanyarodott. A raktárhajó, ez a nehézkesen imbolygó, terhes asszony pedig megadón követte.

– Nem vagy valami jó bőrben, fiacskám – mondta Perónak José de Sintra, a másik navigátor, mikor Arguim alatt hetven mérföldre, egy sekély kis öbölben kikötöttek.
Pero foghíjasan rámosolygott, mi mást tehetett.
Luís atya előmászott a kabinjából, és egy kicsit erőre kapva misét celebrált a parton.  Jézus Krisztus és az összes szent nevében megparancsolta a Leviathánnak, a tenger mélyén leselkedő bibliai szörnyetegnek,  a rossz szellemeknek és a démonoknak, hogy az „idők végezetéig” maradjanak a pokolban!
De neki sem volt szava a tengerészeket megdelejező semmire.
Mindenki rettentő éhes volt, még azok is, akik a skorbut miatt nyelni sem tudtak, de ez a köves, istenverte partszakasz pár sovány antilopon és kecskén kívül nem kínált egyebet. A tengerészek nem túlságosan ügyes vadászok, először íjjal-nyíllal, kövekkel üldözték a vadakat, és a végén keserves órákba telt, mire egy kis kecskét agyonütöttek. De ami nagyobb baj, itt, Arguim alatt sem látták azt a hatalmas folyót, ami a mallorcai térképészek szerint beleömlik a Nílusba, és elvezetne Etiópiába, a nagy szövetséges, János pap országába.
A matrózok nem ezen búslakodtak. Volt elég bajuk János papon ás a mallorcai kartográfusokon kívül is. Hiszen mire is elég egy kecske? A halászat sem kecsegtetett nagy zsákmánnyal, így jobb híján már csak kagylókat szedegettek a parton.
Éhes volt Pero is, rettentően éhes, de a megdagadt nyelve miatt egy falatot sem tudott lenyelni. Ám nem húst kívánt, hanem tejet, habos, frissen fejt tejet, amihez a herceg konyhájában már hozzászokott.
Olyan sokan megbetegedtek az úton, hogy nem is tudtak volna két hajóval továbbhaladni. A raktárhajót felgyújtották, Perót a többi beteggel gyütt hordágyakon vitték át a karavellára.
– Tarts ki, fiam! – mondta Santiago mester. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy feldobd a talpad! Kicsit még tapogatózunk dél felé, feltérképezzük a feketék földjét, megkeressük azt a nagy folyót, aztán indulunk vissza. Mire hazaérünk, talán meg is ölelheted a fiadat.
Pero nemhogy az ölelésez, még a felüléshez is gyengének érezte magát.
– Hogy jó szelet kapj, ki kell vezetned a karavellát az óceán közepére, mert itt csak világoskék szelek fújnak. Be kell fognod a zöld szeleket a vitorlákba – tanácsolta.
José de Sintra bólintott, és nem is sejtette, hogy most utoljára beszél értelmesen a tanítványával.  Visszafordult az asztalához, és ügyetlen betűkkel rótta tovább a hajónaplót. Bár sok a betegünk, de Isten kegyelméből egyelőre nem sok embert vesztettünk. Miurunk kegyelmében bízva, hamarosan folytatjuk utunkat dél felé.
Minden betű után nagyokat szusszant, az Isten verje meg azt, aki a sok ákombákomot kitalálta!
A serény munkálkodásban egyszercsak megzavarták a matrózok, akik lelkendezve törtek a kabinjába:
– December van, mester, és mégis gólyák röpdösnek az öbölben. Lehet, hogy ezek a mi gólyáink, Lagosból kísértek idáig minket!
José mester kilépett a kabinból, és nyugalomra intette őket.
– Elment az eszetek? Hogy ismerné ki magát egy ostoba gólya a vizek fölött? Hogy tudná egy tudatlan állat vitorlák és raktárhajó nélkül átszelni a tengert? Ráadásul négy hónap alatt? Gyorsabban, mint a világ legjobb hajója, a herceg karavellája?
Aztán ingerülten hozzátette: – Az az átkozott honvágy az, ami lépre csal benneteket. Mielőtt megőrültök, fogjatok neki az orrvitorla javításának!

Pero még huszonkét napig élt, eközben felváltva beszélt Fernando mesterhez és az édesapjához, civakodott az édesanyjával, Maria Gonçalvessel. Az álomképek gyorsan elillantak – igaz, az asszonyok otthagyták az illatukat – de a hajó fölött kerepelő gólyák legalább hűségesek maradtak. A legutolsó nap Pero már csak egyetlen nevet ismételgetett: Aldonça, Aldonça. Nemcsak látta Aldonçát, nemcsak érezte az illatát, hanem ami végképp csodálatos, hallotta is a hangját. Aldonça egy pohár tejjel a kezében, éjfekete, kibontott hajjal, az oltárképen látott Szent Katalin büszke tartásával vigasztalgatta. A vállán ott pihent az a színpompás, vörös torkú énekesmadár, amit a szigeteken hajdan szabadon engedett.
Ahogy a karavella elindult, és lassan belefúrta magát az egyre párásabb hőségbe, lassan araszolva az egyenlítő felé, egyre több matróz dőlt ágynak, úgyhogy José de Sintrának nem sok ideje maradt Pero lázálmaival törődni. Megérkeztek egy hatalmas folyóhoz, de a zúgókon nem tudtak felhajózni. Mit volt mit tenni! A legénység fele már odaveszett, ők csak mentek tovább. José de Sintra babonából már nem is számolgatta a halottakat.
Könyörtelenül sodorta a szél a határtalan forróság felé a karavellát, ám akárhogy küszködött a navigátor, sehogy sem tudta a hajót megfordítani. Kikötni nem mert, a csábítóan zöld erdőkből dühösen hadonászó fekete harcosok léptek elő, készen arra, hogy kőzáport zúdítsanak a tengerészekre.
A hőség egyre irgalmatlanabb lett, a tűző nap ostorcsapásai alatt már a fiatalabb matrózok is alig tudtak kiegyenesedni. Nem maradt más hátra, mint megfogadni Pero tanácsát, és a nyílt óceán felé kerülni.
Ahogy eltűnt a buján zöldellő part a szemük elől, ahogy újra belevesztek a kékségesen kék semmibe, a szabadon áramló kék és zöld szelek birodalmába, Henrik herceg ifjú navigátora, Pero is a túlpartra érkezett.

 

 

Ma nem megyek át a Lánchídon

Akkorra már az összes foga tönkrement. Beszéd közben a szájából fekete csonkok villantak elő. Testi romlásának ezen látható jele elégedettséggel töltötte el: „Lejárt az időm. Egyre kevesebb közöm van az élethez”, közölte; hangja száraz volt, borízű. „Reggel körbejárom a kocsmákat, korán kelek, keveset alszom. Alig eszem. Begubózom. Sanyargatom a testem. Lassan semmim se marad. De én akarom így.”
Az alagút torkánál álltunk a buszmegállóban. Tömött táska lógott a vállán, lehúzta a fél oldalát. Kitérdesedett nadrágot viselt tornacipővel. Javasoltam, hogy keressünk valami félreeső helyet. Az utcát, ahol a lakása volt, nemrég újították föl. Noha a munkások már elvonultak a terepről, nagy rendetlenséget hagytak maguk után, ezért a területet még elzárva tartották a forgalom elől. Egy lélek sem mutatkozott. „Menjünk arra”, mutattam a rakpart irányába. „Egy pillanat – mondta –, jó lesz itt is, ha beléd kapaszkodhatom!”
Éreztem a testét, pillekönnyű volt; „verébtest, kísértet a Krisztinán”. Könny szökött a szemembe. Nem láthatta meg, mert a fejét a mellemre szorította. Egyre erősebben ölelt magához. Hosszú másodpercek teltek el így. Mintha kihagyott volna a szívverése. Aztán hirtelen erőre kapott, és beszélni kezdett. Izgatott, kapkodó mondatok zuhantak rám. „Tudtad, hogy összeestem a Lánchíd közepén? Rosszul lettem, szédültem, elveszítettem az eszméletemet. Rohammentőt hívtak hozzám. Az orvos a madárkórházból jött! Szpéró küldte!” Fölragyogott a tekintete: „Szpéró küldte, odaátról! Csoda, Lajoskám, csoda!”
A híd felé fordultam. Nagy volt a forgalom és a zaj, autók suhantak el mellettünk, de minden szavát tisztán kivettem. Megváltozott valami benne, az emlékezés fölvillanyozta, úrrá lett az elesettségén, amely kiüresítette a tekintetét.
Ismét megtántorodott. Reszketett. Húzott a föld felé. Csöpögött rólam a verejték. Tartottam, ahogy tudtam. Sóhaj tört ki belőle. „Nem az a fontos, hogy Rilke meg én mit írtam. Hanem hogy holnap az angyalok segítsenek fölkelni egyedül az ágyból!”
A magasban, a Várhegyen öregedtek a lombok. Minden rendben lesz, győzködtem. Ősz van. Illatos és téveteg ősz. Mindkettőnk számára ismerős évszak.
Néztem a hömpölygő felhőgomolyokat fölöttünk. Örök hűséget fogadtak a kéklő égnek.
Ma nem megyek át a Lánchídon.

(Első megjelenés: Forrás)