Ahogy felpillantok a kijelzőre, a 33-mas buszhoz tizenegy perc van kiírva. Addig meg fogok fagyni. Egyik lábamról a másikra állok, hogy egy kis vér menjen a talpamba. Zolinak igaza volt. Nem kellett volna szoknyában jönnöm, de hát mégis csak karácsonyi csapatépítő volt. A farmer és a póló pedig a hétköznapokra való. Nem sokan vagyunk a megállóban, egy hajléktalan épp egy zsemlét majszol a fedett részen, a székeken keresztbe feküdve, láthatólag maga alá is vizelt, mert valamilyen sötétebb csík húzódik egészen az útig és irdatlan húgyszag van. A túloldalon egy rosszarcú fickó áll, aki folyamatosan bámul. Nyugodt vagyok, hisz a paprikaspray a táskám tetején van, pillanatok alatt elő tudom rántani, ha szükséges. De nem közeledik, nem szól csak bámul. Késő este van, lehet, hogy fáradt. Néz ki a fejéből, ahogyan én is teszem. A percek hosszan telnek, az esővel keveredett nyálkás szél teljesen összekócolja a hajamat, az orromat pedig folyton törölgetem, ilyen hidegben mindig rettentően folyik. Ahogy a zsebkendőre nézek kicsit meg is ijedek, azt hiszem, hogy az orrom vére eredt el megint, pedig csak a rúzst kentem el véletlen.
Közben megérkezett a busz. Gyorsan kapkodom elhalt végtagjaim a meleg járműre. A kabátom nem veszem le, sőt le sem ülök, néhány megálló és leszállok. A rosszarcú férfi is felszállt a buszra, bár ő hátul, de felém jön. Hamar elfordulok és menetiránnyal szemben állok, remélem csak leülni készül valahova. De nem. Lépéseit a busz zörgése sem nyomja el, egyre közelebb ér. Amint hallom, hogy megállt, a paprikasprayt markolászom a táskámban és egyre kijjebb húzom. A szívem a torkomban dobog.
– Kriszti? – szól egészen a tarkóm mögül egy hang.
– Azta picsa! – szalad ki a számon. Megfordulok és ahogy a jármű enyhe fénye megvilágítja az arcát, már látom, hogy nem is olyan ijesztő ez az ember, sőt egészen ismerős vonásokat vélek rajta felfedezni.
–  Szia! Ő… – hebegem, mert marhára nem tudom, hogy ki az, de azt hiszem, tudnom kéne, mert ő tudja, hogy én ki vagyok.
– Karcsi… emlékszel rám? Együtt jártunk harmadikig általánosban, csak lebuktam tőletek.
– Oh, hát tényleg! Hogy vagy? – a nagy izgalomtól közben megizzadt a tenyerem és a táskám helyett, a földre ejtem a sprayt. Felveszi nekem, közben vigyorog rám.
– Hát nem gondoltam, hogy azóta ilyen paprikás hangulatú nő lettél, anno elég halk szavú kiscsaj voltál. – nyújtja oda a védőeszközöm, és hamar a táskám mélyére csúsztatom.
– Ne haragudj, nagyon kellemetlen ez nekem. – röhögöm el magam.
– Csak nem gyakran járok haza ilyen későn, aztán a vőlegényem, pedig eléggé félt és hát ő adta ezt nekem.
– Semmi gáz. Na de hogy vagy? Mi a helyzet? Férjhez mész?
– Igen. Májusban lesz az esküvőnk. Minden rendben velem. Közgazdásznak tanultam tovább. Egy irodában dolgozom. Épp onnan jövök.
– Na! Ilyen sokáig tart a munka? Egyébként gratulálok!
– Ja, nem, dehogy. Karácsonyi vacsora volt. Jó hely, szokott lenni ilyen csapatépítő buli.
– Az szuper! Nem tudsz véletlen valami munkát? Az építőipar teljesen kihal télire. Munkanélkülin vagyok ilyenkor. Havat lapátolok, amikor meg nincs hó, valamit akkor is csináltatnak velünk, nehogy már pihenjen éjszaka az ember. Most épp az egyik csatornát küldtek kitisztítani, mert tele van levéllel, és szerintük reggelre nem lehet majd a járdán közlekedni az eső miatt.
– De egyébként lehet, hogy tudok ajánlani valamit. A vőlegényem öccsének építőipari cége van. De most le kell szállnom. Gyorsan mondd a számod és ha tud neked ajánlani valamit, összekötlek vele. – Felfirkantja egy cetlire a telefonszámát, alá hogy Karcsi és odanyújtja nekem. A busz megállt.
– Örülök, hogy találkoztunk!- búcsúzóul az arcomra nyom két puszit, amitől kissé zavarba is jövök, majd széles mosollyal minden jót kíván ő is.

Ahogy kilépek a busz ajtaján még mindig széles mosollyal, nagyon meglepődök, hisz Zoli áll előttem. Nem szokott kisétálni elém.
– Mi van, szivi? Nem engem vártál? Ki a fasz volt az a pasi? – üvölt rám és az arca eltorzul. Hirtelen megnémulok. Nem jön ki hang a torkomon, pedig semmi rosszat nem csináltam. Én jó voltam most.
– Süket vagy bazdmeg? Neked beszélek!
– Hát, aaa. Hát… – csuklik el a hangom. Kezdődik…
– Nekem ne hápogjál, hanem válaszoljál! – förmed rám egyre jobban, a szeme pedig kezd nem az övé lenni, ahogy lenni szokott. Ilyenkor félek tőle. Ilyenkor nem Zoli az.
– Kérlek, ne kiabálj itt! Kérlek, ne itt! Könyörgök! – zokogok, mert már a kabátomnál fogva rángat a ház felé. Szinte behajít az ajtón, amitől megbotlok és a földre esek. Nem csak én, hanem az egész ház remeg, ahogy az ajtót becsapja maga után. Felém jön, majd belerúg a combomba.
– Ki a fasz volt az? A szeretőd? Neked én már nem vagyok elég jó? – majd még egyszer belém rúg, de már feljebb, a nemi szervemen.
– Különben is hol voltál? Mit képzelsz te magadról, hogy éjszaka jársz haza, mint a szajhák?- Zokogok a fájdalomtól, vonaglok a földön. Nem kapok levegőt. Szorít a mellkasom. Meglátja a kezem mellett a kis papírcetlit, rajta a névvel. Látom, hogy veszi elő a telefonját.
– Ne Zoli, kérlek, ne. Egy volt osztálytársam az. – Ordítok, ahogy a számon kifér, utolsó szusszal, mert megint pánikrohamom van. Nem érdekli. Hallom, hogy tárcsázza, majd átmegy a hálószobába és magára zárja az ajtót, nehogy utánamenjek. Ha akarnék, se tudnék. Sajog alul mindenem. Pont ott rúgta meg a combomat, ahol múltkor megütötte. Tudja, hogy ott még mindig fáj.

 

 

B. Kriszti emlékének
Egy fotóslányról, ki talán most is élne, ha haditudósító lett volna…

A Bánatlány kiváló fotós volt. Igazából jól is rajzolt, eredetileg grafikus szeretett volna lenni. Se aztán előbb modellként, majd fotósként futott be… Hisz mintegy mellékesen: jó alakja és szép, kifejező arca volt s ábrándos szemei.

  Minden jól indult szakmailag, csak… Csak épp: Danikát nem tudta feledni!… Régi történet, de a lányt azóta is kísértette. A srác délceg, magas s göndör amorózó volt, de Bánatlány egészen belehabarodott… Egy időre oda is költözött Dani albérletébe. De a fiú csupán „nyitott kapcsolatot” akart, azaz: úgy lakni együtt, hogy közben „kalandozhat”.

  Bánatlány hamar belátta, ez így nem pálya… Visszaköltözött anyjához, de depresszióval hosszú időre kórházba került. S persze: Danit nem tudta feledni… Kezdett bezárulni érzelmileg egy elképzelt „ideális kapcsolatba”.

  Belevetette magát a fotózásba… Hamarosan keresett fesztivál- és bulifotós lett belőle. Bánatos félmosollyal és tűnődő szemekkel fotózta a nagy koncerteket s összejöveteleket. Talán titokban magát is ott látta Dani karjaiban a táncolók között… De a fesztivál és a buli vége után alig bírta összeszedni magát, hogy szerkesszen, feltegye a honlapokra a sikerültebb fotókat. Majd munka után mély letargiába zuhant… S innen egyre nehezebb volt kikecmeregnie.

  A kedvenc fesztiválja után is gondosan megszerkesztette a honlapot és kiválogatta a sikerült fotókat.

  Ürességet érzett. „talán ennyi volt az egész…” – gondolta magában, mielőtt kiugrott volna hajnalban a negyedik emeletről.

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Az öreg, falábú maffiavezérnek nem egy furcsa szokása volt. Az egész Erdő karbantartásáért ő felelt, így nem csoda, hogy egy kicsit megőrült a hosszú évek alatt, míg kialakította a Mackót vásárló vendégkörét és felállította az imidzset, amit a szervezet működtetése megkövetelt. Aki a kegyeibe férkőzött, azt általában nagy tisztelet – és nem kis félelem – övezte. Micimackó tévedése bővebben… →

Albert komótosan megvakarta a hasát a pólója alatt, húzott egy kortyot a sörösdobozból, és élvezettel dőlt hátra a karosszékében a szombat délutáni napsütésben.

Ha az a veréb leszáll az ágra, Karcsi mégsem kapja meg a posztját. Elvégre őt illeti. Ha az a veréb leszáll bővebben… →

 

∞ Hildur Guðnadóttir: Til baka (Saman, 2014)

Ha valaki jár a kertben, más.

A neve nélkül.

Az üres hely ágyásain piros, sárga, zöld paradicsom. Hallom.

Esőgyűjtő tál. Macskaház pókhálós bejárata. Pókház.

A nappali ablakfalain át nem látom a két helyet, ahol volt és ahol van. Nincs.

Mozdulatlan meleg.

Amikor teregetni megyek a kötélhez, csak a lábam elé nézek.

Egy nap alatt, ami. Amit láttam.

Frissen sült kovászos kenyér lett fehérszakállú, egy másik nap alatt.

Kis tapadós fekete lepke, minden lepke a nappali ablakfalain, belülről, napersze.

A bármilyen kérdésekre a válasz a bokám, az üres hely.

A tárva-nyitva kapu, a nem szalad ki senki.

Akiket nem ismerek, de ismerték, és már nem találkoznak vele.

Egyre kevesebb köd, vagy egyre több felhő.

Egyre kevesebb szavak szoba.

Ablakot nyitok. Befelé nézek.

Csendesre törlöm, törlöm. Ahol rendet raktam, tartom.

Erős vagyok, gondoltam, hazahoztam a könyveket, feldagadt bokám.

Éjszakai teregetés, bent.

Hajnalban a szemüvegkeretem töröm, szabad szem napjai nyílnak.

Indulás előtt kivonszolt szárítók.

Anyámnál konyharuha és víz, borogatás a bokámon, aztán lezúdul a kinti fent.

Ömlik, zúg, esősugár, szélvíz.

Konyharuhásan, mindenesen, vízesésen keresztül az otthoni eső előtt hazaérni a kinti ruhákhoz.

Kölcsönesernyő.

Ázik a konyharuha, esőborogatás, természetes gyógymód.

Eddig Nappal szárítottam ruhát, na most majd esővel.

Mint mikor felmostam esővel, felszárítottam széllel. Nappaliba eső esőkkor.

Esernyős biciklizés, napersze.

Majdnem száraz, éppen nedves ruhák a szobában.

Elázott ruháim, cipőm, csupa csónak meg medence.

A nappal a Nap nélkül.

Az első út a kertben, csak előre nézve, lépve. Piros, sárga paradicsom.

A két hely felé nem.

Ha lenne még valami, amit megláthatok, hogy ne.

2023. 08. 18. 10: 50: 44

 

Előtte levő előtti: Üres hely
Előtte levő: Üres hely kertje felhő

(Illusztráció: Jo Lillywhite: Coral Forest; Gill Bustamante: The Truth Seeker)

Későre jár, a járókelők sietősen igyekeznek hazafelé, hogy az otthoni napirendbe lépve elköltsék vacsorájukat. Legszívesebben ő is visszafordulna ahelyett, hogy a lakásával ellentétes úton haladjon, távolodjon a léttől, és mégis közeledjen uticélja, a színház felé. De mi is a lét, fut át agyán, mint az az állapot, amikor az ember se jobbra, se balra, se le, se fel nem tekint annak érdekében, hogy kihasználja a röpke pillanatait a színpadon. Egyéb gondolat nem jut eszébe, de ez az egy pont elég annyira, hogy kitartson a bejáratig, ahol odanyújtja a jegyét a jegyszedő orra alá, aki mormog valamit, nem érti, nem érdekli. Megérkezett, a színházban van, a saját életének és a városnak a színházában.

Még szívesen kitalálna valami bölcset, de nincs értelme újabb metaforákon gondolkozni. Van elég, annyi, hogy megtöltenék az egész nézőteret. A helye felé botorkál, szórakozottan átlép néhány lábat, lakkcipő, magassarkú, ortopéd, szép jelmezek, és leül, ezért jött, nem akar különféle filozófiai gondolatokba temetkezni, ma nem, most nem, egész életében társította a művészibbnél művészibb gondolatokat az élethelyzetekhez, most igazán megéli a pillanatot, hiszen ismeri a mozzanatokat, az összeset, ő írta, rendezte, játszotta a darabot, de már nem, ma nem, most hagyja, hogy a felgördülő függöny mögül kilépő színész megkezdje a monológját, átvegye a terhet, a megtanult szöveget visszadobja, a közönség lába elé vesse, mint valami rabszolga a munkája gyümölcsét, amiről a vélemények eldöntik, rothadt-e vagy érett.

Rothadt lesz, tudja, érzi, más nem is lehet, soha nem is volt ez az egész élete, rothadt volt, rohadt élet, mereng, mi a különbség, rohadt és rothadt, kéne tudnia, töri a fejét, miközben lábak rengetegében csatangol, némelyik láb belerúg, észre sem veszi, hiszen nem az első, nem az utolsó, megrúgják, csak nyugodtan, ma nem ezért jött, ma más szenvedését nézi, a színpadi rabszolgát, bilincsbe rakják és összerugdossák, ez azért, az azért, mindenik valamiért, rúgás ide, rúgás oda, meg kell tanulnia kivédeni, ezt biztosan nem tanították a színin, látja, hogy a sminkje lecsurog, úgy tűnik, egyedül ő veszi észre, a nézőket nem izgatja, amint a festett izzadságcsepp végigszánkózik az arcán, szánkó, rég szánkózott, jut eszébe, a csepp az ingére fog esni, megpecsételi, meg lesz bélyegezve, bepiszkolódik, de ez kijön, egy kis fehérítő és nyoma sem lesz, a rohadást vagy rothadást, mindegy, nem szedi ki a fehérítő.

Mégsem pecsételi össze, helyette a földre esik, szétterül a színpadon, nézi a cseppecskét, milyen parányi, jön a láb, nem rúgja meg, eltapossa a színész talpa, amint arrébb lép, folytatja a monológot, megint izzad, újabb csepp készül legördülni, lenéz, ott gyöngyözik a kezén, bőrszínű sminkcsepp, talán alapozó kellene legyen, helyette piros, ez nem rothadt, a rohadás vigye el, ez piros, vérpiros, mit tett, idióta, rabszolga, az érzelmek rabszolgája, újabb csepp jelenik meg, ne, állj már el, nem úgy akarta, inkább rugdossák, úgy nem vérzik.

Egészen beleéli magát a színdarabba, érzi a színész leheletét az arcán, egészen közelről, odahajol, elvigyorodik, tudja, mi következik, pofon csapják, nem baj, az is jó, tudja, százszor eljátszották, nem próbálták, mégis tökéletes, élesbe ment, éles, vág, nem szabad, idióta, idióta, ismételgeti, átszellemülten suttog, formálja ugyanazokat a hangokat, csak némán, mint a színész, mit tettél, miért tetted, én mit tegyek.

A darab folytatódik, ő bágyadtan bámulja a színpadot, ahol újabb jelenet kezdődik, nem is tudja, miről szól, de nem is a cselekményért jött, abból volt része bőven, inkább rabszolga, az érzelmek rabszolgája, az az egyszerűbb, ha van egy gazdája, aki irányítja, legyen a szíve, az agya nem jó, az gondolkozik, abból jó nem sül ki, amiatt vérzik, a szívét rúgják, a színpadon valami gurul, a szíve lehet, végigszántja a port, amit felvertek a színészek, száll a por, kavarog, bemegy a szemébe, amitől sírni kell, neki is végigszánkózik az arcán a könnycsepp, ez az ingére esik, ne, összekoszolta, piros, az a rohadt szín, mindig megjelenik, mindig ott, ameddig elér az agy cselekedete, nem szabad, tedd azt le.

A következő jelenet előtt elsötétül az egész terem, halk motozás hallatszik, miközben a díszletet mozgatják, egy emelvényt hoznak elő, ezt nem érti, itt semmi köze az agynak és a szívnek, fel akar állni és kiabálni a kellékeseknek, hogy vigyék azt vissza, nincs rá szükség, mégsem teszi, mert tudja, hogy a szövegkönyvet nem tudja megváltoztatni, mindig is makacs volt, majd pont most lesz meggyőzhető, ő csak a színésszel azonosul, transzban mormolja utána, előtte is mondja, tudja, jobban, mintha tanulta volna, és fentről nézek le terád, és mégis az ég szépségét látom csupán, nem való nekem ez a földi lét, az ég magához hív.

A nézők feszülten figyelik, aprók, parányi porszemek, amiket felvert a hír, láberdő dobog alatta és mellette egyszerre, fentről nézik őt és mellőlle a színészt, aki előrelép, ő előredől, most nem lát semmi színt, a reflektorok monokróm fényekkel világítanak, éjjel van, fázik, a színész sem izzad, csak ők ketten vannak, egy sminkszínű és egy piros csepp, amint eggyé olvadnak, összekeverednek homogén masszává, a kettő néha nem kettő, egy cseppben két test van, az egyik előrelép, a másik előredől, az egyiket hevederek tartják, a másikat a józan ész utolsó felvillanása, az egyiket a színházi hév, a másikat a valóságos hirtelen halál ragadja el.

A színdarab így, a színdarab úgy, nincs értelme újabban véleményezni, a hír így, a hír úgy, nincs értelme meglepődni, inkább megkeresni a kettő metszéspontját, éspedig azt, hogy mindkettő velejéig rothadt, ami egyébként bomlásnak indult jelentéssel bír, akár biológiai, akár erkölcsi értelemben, míg a másik trágár kifejezés, szövegkönyvben nem is szabadott volna használnia, tényleg rugdosnivaló volt.

 

Kép: Paul Klee