Lepratelep. Kellemes hely. Nem úgy, mint Dubaj. Ott egészen nyomorúságos körülmények uralkodnak.

Uk, Nuk és Blof, a telep három lakója, egy tőzegtüzet ülnek körül. Nuk elsírja magát. A többiek nem figyelnek rá. Nuk egyre hangosabban sír. Az arcát karmolássza, csapkod.

‒ Mit rimánkodsz már, te szerencsétlen?! ‒ érdeklődik Uk nyugodtan, miközben pofon vágja. ‒ Ahelyett, hogy hálát adnál azért, amid van! Tudod te, micsoda nyomorban élnek az emberek odakint, amíg te itt ülsz kényelemben, a jó meleg tűz körül?!

‒ Nem magam miatt sírok.

‒ Hát?

‒ Gondolkodtam.

‒ Tudsz még olyat?

‒ Keddenként igen.

‒ De ma szerda van.

Blof dalolni kezd. Szomorú vasárnap / száz fehér virággal…

‒ Eszembe jutott Enyveskezű Kázmér.

‒ Az a szegény ember, akiről mindig írnak az újságok?

‒ Igen, ő. Állítólag szörnyű tragédia érte.

‒ Jaj, ne! Mi történt?

‒ Borzasztó…

‒ Ne játssz az idegeimmel, nyögd már ki végre!

‒ Elveszítette a legszebb rubintköves gyűrűjét.

Uk üres gyomra görcsbe rándul. Blof bömbölve veri a fejét egy nagy kőbe.

‒ Ez rettenetes! Hogy lehet ezek után megmaradni egész embernek?

Gyászos hallgatásba merülnek bő negyvenhárom percig. A csendet egyedül Blof zavarja meg, aki hegedülni tanítja a tetveit.

A negyvennegyedik percben Uk lába elzsibbad, kinyújtja a tűzbe. A lángok leperzselik a szőrt, majd bőre olvadni kezd. Egy könnycsepp szalad le pikkelyes arcán.

‒ Fáj? ‒ kérdezi Nuk.

‒ Igen.

Nuk felröhög.

‒ Hogyne! Mindig az panaszkodik a leghangosabban, akinek ezüstkanál lógott a szájából már csecsemő korában! Tessék mondani, Nagyságos Úr, mit tehetek Önért?

‒ A sportkocsi gyár is ugyanígy égett.

Nuk haragja egy csapásra megenyhül.

‒ Szóval hallottad te is a hírt?

‒ Láttam, Nuk. Még azelőtt, hogy a lepra kigyógyított abból a kórságból. A lángok, mintha el akarták volna emészteni a világ összes luxusát. Ahogy álltam ott, remegve, végig az járt a fejemben, mi lesz azokkal a szegény milliárdosokkal, akiket ez az üzem látott el, nap, mint nap.

Pukkanás hallatszik, ahogy Blof szétpasszíroz egy lepromát a karján. Váladék fröcsköl társaira. Ma este is ínyencséget vacsorázunk, gondolja Nuk, majd felsóhajt.

‒ A Sors igazi szadista, Uk. És mindig a leggyengébbeken tölti ki a beteges vágyait. Döbbenetes, hogy mégis bírják. Küzdenek, egy hosszú életen át, hogy megtartsák azt a keveset. De én optimista vagyok. Hiszek benne, hogy ha mi, a kiváltságosok, összefogunk, jobbá, egyenlőbbé tehetjük a világot. Nem igaz, Blof?

Blof elmélyülten irkál a porba valamit. Félvállról veti oda:

‒ Szerintem nem. Minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

 

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu a fináncoknál állnak sorban. 11 lej adó Zhé Shi verseiből a tavalyról. Szép év, szép termés. Kimegy, azaz előremegy a teremben és megnyomja a gombot. Szám 678, jelenleg az 509. embernél tart a gép. Egy óra, mondják szakszerűen a várakozók. A cetli is készségesen közli, hogy még 169 ember van Zhé Shi előtt. Hol? hiszen nyilván nem férnek a terembe. Kint tengenek-lengenek az udvarban. Ju Fu kint áll a küszöbön. Egy srác vastag könyvet olvas az egyik irattorony mellett állva, a torony olyan magas hogy le sem kell hajolnia. Bíborpiros könyvjelzője van. Jön a káposztás-néni. Ügyvédnő, baleriniben. Zhé Shi először is kimegy Ju Fuhoz.

– Mit csináljunk?
– Kaptunk egy órát ajándékba. A semmiből. Mit csináljunk?
– Ajándék…
– Hát igen. Nem számítottunk rá. és itt vagyunk és abszolút semmi dolgunk. Nem gondolod hogy rengeteg mondatunk van, amit sosem mondtunk el mert nem volt elég az idő? behozhatnánk.
– Na jól van, keressünk az életben félbeszakadt mondatokat.
– Ha nem jut eszedbe, ki is találhatsz.

Körülnéznek. A bejáratnál oldalt kis fülke, tele szekrényekkel és kidobott székekkel. Kettőre ülni is lehet, persze a lábuk itt-ott hiányzik. Az ablakpárkányon hamuzó. Most épp senki sem használja. Zhé Shi kérdően néz Ju Fura és behúzódnak. Fölöttük félkörívben hajlik a tető és a fal üvegtéglákból van. Ezt nézik egy darabig. A mennyezet deszkákból. Csokoládéillat.

 

Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren

 

– Van a közelben egy csokoládésütő
– Sütő?
– Cssss, most találom ki
– …
– Aki curryvel készít csokoládét.
– Nekem is van egy keverékem. Füge, kakaó és olívaolaj.
– És mit csinálsz vele?
– Hogyhogy mit csinálok? Megeszem.
– Ez süti és nem eszi meg.
– Hanem.
– Odaadja a galamboknak.
– Bolond vagy. És szeretik?
– Persze. Sosem láttál még galambot csokit enni? Én láttam a főtéren, sztaniolpapírból.
– A galambot vagy a csokit.
– A sztaniolból ette, nyár közepén. Mint rendes emberek.
– Ez az amit soha életedben nem mondtál végig?
– Hát ezt még nem.
– És még mit nem?
– Amit nem is akartam és nem akarok most se.
– Van olyan ami félbemaradt?
– Persze.
– És mi lett a félbemaradt mondataiddal?
– Elhullattam, elhagytam őket. Utólag már elvesztették értelmüket.
– Akkor az első felük is elveszett. Az a fél, amit kimondtál.
– Az nem. Az leadódott valamibe és vele kering.
– Annyi van, amennyit kimondtál?
– Hát mondatnak.
– Kevés. Kevés?
– Nem tudom. Neked elég?
Csend.

– Egyszer mentem Isztambulban egy utcán és a kereskedő meghívott ebédelni. Aznap már két kereskedőnél ebédeltem és azt mondtam, majd visszajövök. Másnap nem volt ott, bezárva találtam a boltot. Harmadnap és azután sem volt ott a kereskedő, a szomszédok szóltak hogy elutazott Bulgáriába. Sose tudom meg az aznapi ebédet, ez egy félbemaradt mondat. Sose mondtam ki.
Annyival maradunk, amennyit kimondunk? Tudod, azt gondolom: ami van, az ennél mindig több.
– Most mi akarna kimondódni?

Egy darabig szavakkal játszottak, ahogyan eszükbe jutottak egymásról. A játék az volt hogy minél lehetetlenebb választ adjanak. Időnként Zhé Shi ki-kiment hogy megnézze, mennyit haladt a sor. Amikor már csak nyolc ember választotta el a számokat, kiálltak ők is. Sorra érkeztek újak a gép elé és nyomták a gombot.
– Ezt filmezni lehetne – súgta Zhé Shi Ju Funak – milyen az arcuk amikor meglátják a számot a cetlin és a számot a gépen. Pedig most már délután, csak száztíz ember a különbség.

Ju Fu nélkül nem tudom
minek van itt előttem ez az utca meg a szemétláda
és minek szálltam fel a buszra.
Ju Fuval nincs
se utca se szemétláda se busz
mert az van hogy sétálunk, szétszórjuk mindenünk és
nézem amint a kanyarnál elhajlik a teste.

 

„félbemaradt mondatainkat”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Fába szorult féreg; szibériai repülőmókus [képkocka BBC dokumentumfilmből]; Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren; Félbemaradt mondatainkat – illusztráció 2008-9, Saarbrücken Erasmus-év)

futás, holtszezonban

(előhang a ’vörös a parton’-hoz)

azt hinni, hogy nélkülünk kevesebb a közeg, amiből kilépünk: hübrisz. velünk volt kevesebb. főleg, ha érvénytelenített. (mindegy, hogy lánykori vagy asszonynéven.) de azt hinni, mi tudjuk csak jól csinálni igazán, az is hübrisz. hogy bezzeg, ha engednének! bezzeg, ha utánam is én következnék az utódlásban. ha viszont szépen, csöndben ellépünk ettől, mi viszont többek leszünk: önmagunkkal leszünk többek. megkérdezhetjük, mire kell önmagunk? hogy legyen kiben krisztus megszülessen. a hamis szelfben nem születhet meg. csak a valós mélyénben, amiben az ösztön-énünk is ő. az ösztönkrisztus, aki sault, az ösztönt meglovagolót lováról leesni hagyta. van-e feljegyzés arról, hogy pálként még lovagolt? a ló és a lovas. ez így együtt krisztus. a genealógia a növényi és egysejtű létig visszafejtve, nemcsak az első vadvirágzó emberpárig. mind krisztus. a pipacs neve nem gyomra, nyomra vezet. a tengerből lett szárazföldig. aki lóról esik le, magáról esik le. miközben nincs fogalma az igazi magasságról. ahhoz tényleg zuhanni kell. nem csak magunkba csapódni. régóta befelé beszélek. befelé, mert kifelé nincs kihez. nem mindegy, hogy krisztuscsöndben, vagy krisztus
csődben hallgatunk. és bizony a kasszasiker az egyházban valójában krisztus csőd. pie jesu helyett piedestal. ellépek hát, nem nevezek a holtak szezonális futására. inkább futok a holtszezonban. ami ott marad: nélkülem több. krisztussal búsabb. ami az ellépéssel vagyok: krisztussal dúsabb.

vörös a parton

 Mindegy, hogy kadmium vagy karmin, cinóber vagy égetett siena, hogy megfakult vagy penész lepte be, szinte minden színes képről visszaverődik egy hullám 625 és 740 nanométer között. A legkevésbé megtört fehér fény hulláma, ami ugyanúgy állítja meg a tekintetet, ahogy a hangok közül mennydörgésben is, ágyútűzben is, kocsmalármában is minden emberi lény meghallja a lét legelemibb hangját, a csecsemősírást.(Bartis Attila)

 

 na, ugyan, magát sem láttam tiszteletes úr itt ülni ezen a kerítésen! most is inkább szemmel, mint szívvel veszem be. nem is hiszem, hogy kényelmes ülés esik rajta, keskenyebb ennek az első világháborús emlékműnek a kerítése, mint a templompad. pedig az is nyomja ám a hívek fenekit!

úgy elmerengtem itt mári néni, nem is éreztem eddig, de bizony, tényleg, hogy nyom. de ilyen az, mikor visszanézünk egy álmot. abból is fel kell ébredni, csak aztán érezzük, hol kényelmetlen a test.

na, de miért nem az ágya szélén nézi vissza? miért itt?

ahogy megébredtem, tudtam köze van ehhez az emlékműhöz. azért jöttem ide. nem sok lépés a parókiától, amúgy sem. térnek nem nevezném, csak tán szárazföldi öbölnek ezt itt. azt álmodtam, valaki vajúdik. ismeretlen volt, bár azt mondják nem tudunk arcokat kitalálni. valaki vajúdott. még azt sem tudtam kivenni, asszony-e vagy nőstény volt. az első, ami kijött, egy fa volt. olyan vörös volt a lombja, mint ézsau bőre. egybeszabott lombja volt, mint a fáknak a gyerekrajzokon.

fát vajúdó asszony?  na, ugyan, ezt még álomnak is elég kanonizálni!

igen, ott volt ez az ézsau-fa. a következő pillanatban már fasor volt. úgy kötötte meg az időt, mint futóhomokot.

vártam, jön-e még másik. de valahogy önmaga ikre volt.  a második is első volt. önmaga után is csak ő következett. ahol felállt, mint fasor, vörös partvonal volt.

na, de miért jött ide ehhez a lovasszoborhoz? akkor már miért nem inkább a templomhoz felvezető fasorhoz ment? mindnek vörös a lombja.

hát ez az! mintha toronyiránt mennék, úgy jöttem ide. úgy ültetett ide az álom, mintha magoncból itt vertem volna gyökeret. és most először vettem számba a neveket.

hát ezek bizony mind sváb nevek tiszteletes úr! a második világháború után az ő helyükre jöttünk mink. mert az ember tudja úgy foglalni valaki elől a helyet, hogy utána jön.

tán ezért nem érdemes számozni, különösen a háborúkat, mind ugyanaz a vörös a parton, mári néni.

az már igaz, tiszteletes úr, a fák nem vesznek részt a honvédelmi napon sem a számháborúban. a kéz mindig marad ézsaué. akkor is, ha a hang jákóbé. nem tévesztett ott bizony izsák semmit sem.

az már igaz, ki van az atya vakfoltján? csak nálam volt vakfolton, hogy

krisztus egybeszabott köntöse ézsau testét borítja! nekem meg nincs más dolgom, mint fázni és csodálkozni.

fázni és csodálkozni?  lehet, csak azért lett ez az egész, hogy egy hátsófertály órával rövidebben prédikáljon!

na, ne percegjen itt, mint a szú! még az álmomban növő fába is beleköt!

hát pedig jól teszi, ha belepercegi az egybesereglettek fülébe a következő vasárnap, derül, amibe derül: az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a második kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a harmadik kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, és ezt mondja, amíg el nem vörösödnek az atyafiak a fejük búbjától a lábuk hegyéig, és be nem borítja őket krisztus ézsau-palástja. mikor ezt látja, mondja azt: látjátok feleim szívtekkel, ez a háború! már most menjetek békével!

 

 

Patrice-nek folyton fülig ért a szája. A kollégái, ismerősei közül volt, akiket már szinte dühített a derűje. Míg mások dünnyögtek, hőbörögtek, elégedetlenkedtek, ő mosolyogva járta Párizs utcáit. Valahányszor betoppant Jules kávéházába, nagyokat köszönt. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy ezzel leplezi érzéseit. Ám ez nem volt igaz. Egyszerűen csak imádott élni. Persze, voltak borúlátó gondolatai, de olyankor mindig felidézett valami marhaságot, amin aztán jót kuncogott magában, és úgy is maradt.

Szabadidejében bélyeget gyűjtött. Negyvenéves korában vásárolta az elsőt. Azóta, amelyikből csak tudott, kettőt szerzett be. Az amerikai holdraszálláskor kiadott különleges példányokból is őrizett egyik albumában. A III. Napoleon tiszteletére kiadott darabra volt a legbüszkébb. Sokat olvasott arról a korról. A fény városa akkor kapta meg mai énjét. Széles sugárutakkal, terekkel és közterekkel. Barátainak is sokat mesélt erről az időről.

– Az 1830-as 40-es években sokan meghaltak kolerában a városban. Aztán jött III. Napoleon, és Georges-Eugène Haussmann prefektus városrendezési projektjének részeként felhúzták a politikus nevével fémjelzett épületeket. Ezeknek akkoriban minden mástól eltértek jellegzetes megjelenésükkel. Általában világos anyagokkal dolgoztak az építésükkor. Onnan ismerni fel őket, hogy meredek, négyszögletes tetőszerkezetük van – áradozott oly sokszor a Le Petit Parisien bárpultjánál.

Amikor épp nem bélyegeit rendezgette, akkor lemezkülönlegességeiből szemezgetett. Szinte mind igazi aranyalbum volt. Ilyenkor feleségével együtt utaztak a nosztalgia szárnyán. Ekkor Margot ráhuppant a kanapéra, Patrice pedig hátradőlt fotelbe. Amíg szólt egy-egy korong, addig szinte szótlanul ültek. A hangjegyek beszéltek helyettük. Predrag Ivanović kvartettjének dallamaira ejtőztek a félhomályban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon látták élőben az amerikaiak által az egyik legjobbnak nevezett formációt, valamikor az 1960-as években. Azután kérték meg Sébastien barátjukat, a helyi régiségkereskedőt, hogy szerezze be nekik egyik albumukat. A Csillagfény alatt… Ez forgott. Újra meg újra. A poharukban pedig Milcov konyak Romániából. Rémy hozott nekik pár üveggel ajándékba egyik útjáról. Sokkal édesebb volt, mint a többi hasonló ital. Erőteljes karamellás aromával. Ám ők pont ezért szerették. Mire Margot kettőt elkortyolt, férje ötnél tartott.

– Életem, én meg fogok halni – eszmélt fel Patrice.

– Mikor? – kérdezte meglepődve Margot.

– Egyszer csak.

– Egyszer én is. Különben is, hogy jutott most ez az eszedbe?

– Nem is tudom. Csak úgy… Az alkoholtól lehet.

– Gondolj valami viccre, és rögtön elfelejted.

– Próbáltam, de az ital nem engedi. Azért ugye akkor is szeretsz, amikor ilyen vagyok?

– Milyen?

– Kissé bódult és elkeseredett.

– Persze. Nem kérdés.

– Pedig nem vagyok egy Jean-Louis Trintignant.

– Én sem vagyok egy Anouk Aimée.

– Nem is az esetem.

– Na, látod. Akkor nincs baj.

– Elpilledtem. Feküdjünk le.

– Menjünk.

Másnap végre kialudhatták magukat. Ez volt az első olyan szombatjuk a hónapban, hogy semmilyen teendő okán sem kellett korán kelniük. Majdnem délig hédereltek. Patrice elvánszorgott a fürdőszobába. Érezte, ahogy párolog belőle a szesz, a gondolatai pedig ismét kezdetek megtelni minden badarsággal. A tükörbe nézett és megnyugodott, mert ismét úgy mosolygott, ahogy szokott.

(Illusztráció: Untitled Art by Mark Rothko in 1959)

 

Jelenetek a kollégiumi életből 

Iszonyú a meleg. Szőlő a légkondicionált előtérben találkozik a többiekkel. A lépcsőn libasorban haladnak. Az öcs megy elöl öles léptekkel. Középen Szőlő a csapott vállaival. Utolsóként a húg gyalogol hátul összekulcsolt kézzel, a fekete-fehér kockákból álló padlóra meredve. Az elszánt trió lendülete az első emeleten még töretlen. A második szintre érve már ráérőssé, sőt bizonytalanná válnak a léptek. Kiszámíthatatlan, hogy milyen látvány fogadja őket a kórteremben. Semmi áron nem mondanának le a délután négy és hat között esedékes látogatásról.

Szőlő retteg a közelgő hiánytól, holott tudja, hogy az elkerülhetetlen. A férfi előtt makacs képek peregnek. A külvilág nem több zavaró tényezőnél, hiszen villanásokat lát a múltból. Mindnek az apa a főszereplője. Sehogyan sem akar vége lenni a kéretlen, kínzó mozinak.

Együtt nézik a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet. Az apa a várakozásról és a várakoztatásról mesél. Úgy múlik az idő a feszült kezdő jelenetben, hogy valójában nem múlik, mondja.

Csak azt éljem meg, hogy az egyetlen unokám iskolás legyen. Más már nem is kell nekem. Szőlő és az apa a családi ház ebédlőjében boroznak, míg a többiek a kertben napoznak.

Az apa elveszti türelmét. Szőlő a szülők hálószobájában fekszik mozdulatlanul. Nem engedem, hogy meglumbálják a fiamat, kiáltja az apa az őt csillapítani kívánó anyának a nappaliban. Szőlő azonban könnyű és gondtalan. A teste elválik önmagától és mindent valahonnan a magasból érzékel.

Mi a faszt akarnak ezek, Kovács, teszi fel a költői kérdést a telefonba az apa. Mohács, Marseille, Mexikó. A történelem és a futball eggyé válik. Ezerkilencszáznyolcvanhat június másodika. A szünetben a szovjet válogatott három-nullra vezet a magyar ellen.

Az apa feje váratlanul megjelenik a kollégium hétszáztizenhetes szobájának ajtajában. Senki nem szeretne annyira gyorsan felkelni az ágyáról, mint a bokaszalag-szakadást szenvedett Szőlő. A vendég érdeklődve nézi a rengeteg boros üveget a polcokon. Semmi gond, itt vagyok, mondja aztán, támaszkodj rám, hazaviszlek.

A lánya várva-várt esküvőjén az apa hirtelen hátra zuhan a kerti székével. A kezében tartott bort, biztos, ami biztos, megissza esés közben, nehogy kárba vesszen a nedű. Aztán mintha mi sem történt volna feltápászkodik, felállítja a székét, helyet foglal rajta, és folytatja az anekdotát a gyerekkoráról.

Szőlő most azt látja, hogy a kórteremhez közeledve öccse robosztus alakja némileg összemegy. A trió magabiztossága pillanatok alatt lesz semmivé. Naponta ismétlődik a rituálé. A fiú testvér a jobb, a lány testvér az ágy bal oldalán áll, míg Szőlő az ágy lábánál. Összecsomósodik az idő. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen, a most számít.

Szőlő öccse az építési vállalkozó apa fölé hajol. Figyelj rám, mondja a fiatalember a fekvőbetegnek. Neveket mondok mindjárt. Kérlek, hogy bólints, ha tartoznak nekünk. A jobbára szendergő, olykor félrebeszélő apa résnyire szűkült szemei nagyobbra nyílnak. Elhangzik az első név. A húg kezében megremeg a műanyagkanál, amellyel a bébieledelt adagolja a beteg szájába, szemei megtelnek könnyel. Az öcs tekintete rezzenéstelen, de látszik, hogy koncentrál. Egy másik kórteremben idős nő kiabál. A hirtelen feltámadt szél meglebegteti a fehér függönyt. Szőlő tesz egy gyors lépést hátra. A közelben dögkeselyűként vijjog egy mentőautó szirénája.

Azt nem tudni, hogy az utóbbi miatt, vagy más lehet az indok, de az apa vár kicsit, majd tagadólag int a fejével. A második név után azonnal bólint, ahogyan a harmadik után is. Hátha maradt remény, talán hazavihetjük, gondolja Szőlő.

Néhány nap múlva az addig kapcsolódást kereső kéz már nem szorít, inkább iránytalanul elemelkedik a paplantól. Valamit keres, de nehéz megmondani, hogy mit. Az öcs telefont kap, hogy amennyiben élve szeretnék látni az édesapjukat, azonnal menjenek. És ők mennek rendületlenül. El kellene búcsúzni. El kellene engedni. Tanácstalanul állnak a testvérek, és nézik az oxigénmaszkot az apa arcán. Hallják, ahogyan a beteg küzd minden egyes lélegzetvételért. Szőlő az ágyhoz lép. Az apa vállára teszi a kezét és azt készül mondani, hogy nagyon köszönök mindent, sohasem felejtelek el, de csak az első tagmondat megformálására képes.

Szőlő és a húg kinn állnak a folyosón. Az öcs, aki negyedszázadon keresztül élt a haldoklóval, kikerekedett szemmel nézi apját a kórteremben. Nem tudni, hogy mi jár a fejében. Aztán gyorsan az ajtó felé indul, majd hirtelen megáll és megfordul. Most utoljára pillant a csontsovány testre.

 

(Illusztráció: Edvard Munch – At The Deathbed)

 

Lucius Tarquinius Priscus király utasítására eltűnt a szenny Róma utcáiról. A város polgárai derűsen, minden újra nyitott lélekkel léptek ki reggelente házuk ajtaján. Nem kellett tartaniuk attól, hogy lábuk emberi ürülékbe süllyed. Etruszk vízmérnökök csapolták le a dombok közötti mocsarat, és épült meg a Cloaca Maxima, a nagy szennycsatorna.

Tufakő-tömbökből, kötőanyag nélküli dongaboltozat nyugodott falain. Az első ismert fedett csatornarendszer, a hozzáillesztett utcai beömlőnyílásokkal nem csupán a szennyvizet fogadta magába, de elvezette az esővizet is. A város nem kívánatos szennyét az átfolyó patakok, a város fürdőiből, szökőkútjaiból leengedett vizek, a városi vízvezetékek természetes sodrása vitte a Tiberisbe, amely végül a tengerbe juttatta. Ahogy az ivóvízhálózatra, úgy erre is a módosabb rómaiak csatlakoztak rá. Bő tere nyílt a naponta hatalmas mennyiségben termelődő emberi fekáliától való megszabadulásnak. Nagymértékben járult hozzá a járványok megelőzéséhez.

A Cloaca Maxima a birodalom mindenhatóságát mindenek felett állóságát tükrözte. Azé a rend, aki a szennyet elvezeti.

Róma ad arra, hogy elvezesse. Kényszer- és közmunkások serege, a rabszolgaság politikailag korrekt elnevezése szerint, mossa tisztára csatornáit. Épül a fal, amely képes eltakarni és magába fogadni minden ürüléket, embertől, állattól és várostól egyaránt. A mocsok zárt rendszerben hömpölyög. A tiszta, rendezett város a nagyság jelképe.

Ámbár ez túlságosan is birodalmi szemlélet, így szólt a mester és felé fordulva, tanítványának nevezve őt, még hozzátette: Tudhatod, hogy a virágot nem te kapod és a köszöntőket sem hozzád írják majd. Homlokodat nem ékesíti babérkoszorú, nem vonulsz át csapataid élén a rólad elnevezett diadalív alatt. Csak a seprűt nyomják a kezedbe, hogy takaríts. Ez a feladatod. Naponta seperd fel Róma mocskát és szemetét. Ereszd rá a csatornák vizét. Tüntess el minden szennyet, tisztának lássák lakói.

A polgárok szeretnek rendben élni. Ez az ő kiváltságuk. Előjog, amely a születésüknél fogva jár nekik. Civitas Romana, a közösség tagja, akinek joga van. Szabad, teljes értékű ember. Rendelkezik szavazati joggal, szerződést és házasságot köthet. Adót fizet, és katonai szolgálatot teljesít. Hűséggel tartozik a városnak, amely felruházta őt mindezen jogokkal. A Városnak, amely vagyont és státuszt ad hűségéért. És viseletet. Jó minőségű fehér vászonból, bíborszegéllyel. A tógaviselés jogát, ami csak a szabad, római férfit, a polgárt illeti. Akit szeretnek. Akinek ruháját nem szennyezi be az utca mocska. Mert nincs az utcának mocska.

A tanítvány, aki a köz szolgálatára készült, mióta az eszét tudta, de lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába ezt, örömmel tette magáévá a birodalmi szemléletet. Mást sem kívánt, mint hogy ne csak szíve, de gondolatai is ezt tükrözzék: Értelme van a birodalomnak. Pax Romana, Róma békéje. Bárki élhet vele. Bárki szabad római polgár. Aki génjeiben hordozza a szabadságot. A gének öröklődnek és csak ritkán emlékeznek.

Szabadnak és polgárnak születni kell. Nem akárkié a kiváltság. A békét meg kell kötni. Azé a béke, aki szerződik rá. Nem holmi pitiáner, haszonelvű béke. Évszázadok nyugalma az.

 

(Illusztráció: Jackson Pollock )