Philippe megtörten ücsörgött a váróban. A bal alsó nyolcas úgy hasogatott, hogy úgy érezte, a szemgolyója is kiesik a gödréből. Ketten vártak előtte: egy ötvenes férfi akkorára feldagadt arccal, mint egy sárgadinnye, és egy öregasszony, egykedvűen lapozgatva egy többnapos újságot.

– Bellange úr, már vártuk – hangzott fel a recepciós trillája a bejárat felől, és hamarosan az ismert tőzsdeguru lépett be a váróba, az elegáns hosszúkabátba öltözött, kalapos, sétapálcás férfi ment egyenesen a doktor ajtajához. A rézvörös loknis, fiatal recepcióslány követte, majd az ajtón ő kopogott, bedugta fejét, szélesen visszamosolygott az üzletemberre, bólintott, és kitárta előtte az ajtót. A nagy álom bővebben… →

Füstölögve kászálódtam ki a Cessnám pilótafülkéjéből. Már az algíri felszállásnál gyanús volt nekem az a dugattyú, de most úgy tűnik, tényleg beadta a kulcsot. Megérintettem a motorháztetőt: még forró volt. A szárnynak támaszkodtam.

A szavanna vett körbe, amiről az európaiak azt hiszik, csak egy nagy füves síkság, itt-ott bokrokkal – én is ezt hittem korábban –, de a gyakorlatban sokszor inkább ritkás erdőhöz hasonlít. Szerencsém volt, hogy találtam egy gyér területet, amikor a propeller leállt, és épségben le tudtam tenni a gépet. Meg persze szerencse, hogy tíz éve légifutárkodom már itt a nyugati részen.

Az ismerős szürkészöld fák ma barátságosabban bólogattak. Valahogy…

– Ez rózsaszín? – motyogtam elképedve, és ellöktem magam a repülőtől, közelebb léptem egy bokorhoz. Így még tisztább lett a kép, a bokornak valóban rózsaszín, tökéletes szív alakú levelei voltak. – Micsoda kis szépség vagy – mondtam neki elismerően, mire az meghajolt. Megdermedtem. Nyilván nem hajolt meg, csak úgy fújta a szél. Erre a bokor kacagott. Nem tudom más szóval illetni azt a buja rázkódást, ami végigvonult rajta. Kényszerleszállás bővebben… →

John erősen fújtatott, ahogy a dombon kapaszkodott fölfelé. Nem tudta eldönteni, mi zavarja jobban, a hajában fészket rakni szándékozó bögölyszerű helikopter (vagy helikopterszerű bögöly?), mármint mi az isten nyiláért köröz a feje körül az az idegesítő kis szarság?, vagy a pocakja oldalán lefolyó izzadtság, ami valami bizarr módon csiklandozta, amikor az övvonala alatt valamivel feszülő nadrágderékhoz ért. Viszlát, India bővebben… →

Petra megugrott a székben és halkan felsikkantott.
– Mi az? – kérdezte unottan a vele szemben ülő Lujzika.
– Szombaton kijön a Riverdale új része! – válaszolta a szöszi lány.
Lujzika, a negyvenes, de hatvannak kinéző irodavezető abbahagyta a rágózást.
– Bocsánat – suttogta Petra. – Ez egy automatikus értesítés volt, akkor is feljön, ha…
Lujzika tekintete haragosan villant.
– Bocsánat, kikapcsolom – habogta a lány és visszabújt a képernyő mögé. Petra és a Riverdale-nyár bővebben… →

Karácsonyi dugó

Nem vagyok meglepve. Azóta ekkora a forgalom, hogy lezárták az autópályát, mindenki erre kerül, fogalmam sincs, miért, mert olyan lassan haladnak a kocsik, hogy szerintem vagy két órát ülnek ezek az emberek az autóban tök fölöslegesen. Én ezt nem bírnám ki. Még akkor sem, ha mondjuk egy Dickens-regényt hallgatnék. Hangoskönyvben. Szoktam vezetés közben hallgatni valamit, vagy történeteket, vagy podcastot.

Én erre lakom, ismerem a kis utcákat, ahol ki lehet kanyarogni az útvonalat, ahelyett hogy a dugóban rostokolnék; tíz perc alatt megteszem azt a távot, amit pár utcával odébb a többiek fél óráig nyúznak.

A karácsonyi bevásárlás legvégéből jövök. Péntek délután van, hétfőn karácsony, a boltban akkora volt a forgalom, mintha szombat lenne, így hát nem csodálkozom, hogy az úton is a szokásosnál többen vannak. Már rutinból hajtok fel a dombra a Vadász utcába, ami pontosan elfelé vezet az otthonomtól, ha légvonalban nézzük, de hát mihez kezdenék én most a légvonallal? Kocsival vagyok, viszem haza a rengeteg cuccot, amit az asszony felírt.

Meglepődöm, amikor a kereszteződésben az Erdőkerülő utcához érek: nekem itt kellene befordulnom, de most itt is állnak az autók. Mindegy, van itt elég utca, megyek tovább fel a hegyre. Majd a következő sarkon bekanyarodok… Karácsonyi dugó, A postán bővebben… →