Füstölögve kászálódtam ki a Cessnám pilótafülkéjéből. Már az algíri felszállásnál gyanús volt nekem az a dugattyú, de most úgy tűnik, tényleg beadta a kulcsot. Megérintettem a motorháztetőt: még forró volt. A szárnynak támaszkodtam.

A szavanna vett körbe, amiről az európaiak azt hiszik, csak egy nagy füves síkság, itt-ott bokrokkal – én is ezt hittem korábban –, de a gyakorlatban sokszor inkább ritkás erdőhöz hasonlít. Szerencsém volt, hogy találtam egy gyér területet, amikor a propeller leállt, és épségben le tudtam tenni a gépet. Meg persze szerencse, hogy tíz éve légifutárkodom már itt a nyugati részen.

Az ismerős szürkészöld fák ma barátságosabban bólogattak. Valahogy…

– Ez rózsaszín? – motyogtam elképedve, és ellöktem magam a repülőtől, közelebb léptem egy bokorhoz. Így még tisztább lett a kép, a bokornak valóban rózsaszín, tökéletes szív alakú levelei voltak. – Micsoda kis szépség vagy – mondtam neki elismerően, mire az meghajolt. Megdermedtem. Nyilván nem hajolt meg, csak úgy fújta a szél. Erre a bokor kacagott. Nem tudom más szóval illetni azt a buja rázkódást, ami végigvonult rajta.

Alaposan megnéztem a fákat is, körbesétálva köztük. Az egyiknek olyan virágai voltak, mintha lila tűzijáték gyúlt volna ki az ágvégeken, a másikról piros, karácsonyfagömbszerű gyümölcsök lógtak. Úgy éreztem magam, mint a kis herceg a mesében, már vártam, hogy találok egy rózsát üvegbúrában, vagy odajön hozzám egy róka és hé, Charlie-t vakkant.

Ám semmi ilyesmi nem történt. Visszaballagtam a Cessnához, felnyitottam a motorháztetőt, nyugtáztam, hogy tényleg a dugattyú, és elővettem a térképet, hogy lakott falu után kutassak. Rádión hívtam egy haveromat, hogy alkatrészt kérjek tőle.

– Küldöm, amint tudom – vágta rá Mort, miután elhadartam neki, mi történt velem és mire van szükségem. – Miért nem mész be Luanduba addig?

– Luandu?

– Igen, a koordináták alapján ott vagy egy köpésnyire a várostól. Dél felé mész még egy kilométert, ott lesz az út, még egy másfél kilométer, és már meg is érkeztél. Cuki kis hely. – Hátrahőköltem, Mort barátom az a fajta nagydarab nigériai volt, aki sosem mond olyan szavakat, minthogy cuki.

– Te most szívatsz – vontam le a következtetést, már csak azért is, mert a térképem nem jelzett ilyen nevű helyet.

– Jaj, Charlie, lazíts, ne legyél már annyira fehér!

Ha valamivel fel lehetett húzni, akkor ez az volt. Rádörögtem Mortra, mire ő beleröhögött a rádióba, és még egy utolsó intelmet adott:

– A könyvtárat ki ne hagyd!

Visszaakasztottam a készüléket a műszerfalra, fogtam a hátizsákom és elindultam a jelzett irányba.

– Viszlát, bokrok, vigyázzatok a Cessnára! – szóltam oda a flórának viccesen, és megsimítottam a szívbokor leveleit. Ezúttal nem kaptam választ, így az előbbieket a landolás okozta stressznek tudtam be, és átgyalogoltam a fák közt. Az utat is megtaláltam, aszfaltozott kérgén hamar bejutottam a városba. Meglepődtem, hogy milyen takaros házikók szegélyezik a főutat, Luandu nem nyomortanyákkal kezdődött, hanem sárga, vályogtéglaszerű kövekből épített, kicsi lakokkal. Hamarosan nagyobbak lettek a házak, majd keresztutcák következtek, és egyszer csak ott találtam magam a főtéren, nyüzsgő piaccal, szemben egy széles épülettel, homlokán a felirat: City Hall. Gondoltam, benézek, abból baj nem lehet.

Egy öltönyös, fiatal férfi fogadott.

– Miben segíthetek, miszter?

Neki is elmondtam, mi járatban vagyok. – Ha esetleg van egy fogadójuk, ahol megszállhatok pár napra, míg az alkatrész ideér – tettem hozzá.

– A vidám sellő – mondta a férfi buzgón bólogatva –, de ha hamar megérkezik a csomagja, megvárhatja a könyvtárunkban.

Felrémlett előttem Mort barátom ajánlása.

– Könyvtár?

– Igen, itt balra a következő ajtó. Nem nagy a gyűjteményünk, de különleges.

Nem vagyok nagy könyvmoly, legfeljebb a szakkönyvek érdekelnek, a hatodik születésnapomra kaptam egy MI-17 szerelési útmutatót, az volt évekig az egyetlen könyv, amit magamtól is volt kedvem olvasni. Mindazonáltal követtem a férfit a szomszédos helyiségbe. Mit mondjak, nem volt óriási, talán tízszer húsz méteres lehetett, de a kábé három és fél méteres belmagasság teljesen be volt polcozva gyönyörű sötétbarna teakfával. A városka méretéhez viszonyítva, főleg ezen a kontinensen lenyűgöző volt a kötetek száma.

– Minden könyv angolul van? – kérdeztem a kísérőmet, mire ő elvigyorodott, azzal a széles, tipikus afrikai vigyorral, kilátszott minden vakító fehér foga. Megrázta a fejét.

– Ez egy minden nyelvű könyvtár – mondta, és a szemközti polc felé intett. – Ott vannak a műszaki tudományok, nézze. Maga honnan is jött?

– Magyar vagyok – mondtam értetlenül.

A fickó felderült.

– Magyar vendégünk érkezett! – kiáltotta el magát jó hangosan.

Közben a szemközti polchoz értünk, ott szerepelt rajta a gravírozott felirat: Technical Science, a rajta lévő könyvek pedig… magyarul voltak. Minden gerincen magyarul álltak a címek. Repülésmeteorológia, Légi térképészet, A II. világháború harci járművei… Megbabonázva nyúltam a kötetekhez. Alphonse Berget: Léghajózás és repülés… ennek franciául kellene lennie. Felnyitottam az első oldalon és a rézkarc illusztráció mellett álló szöveget kezdtem olvasni.

– A kormányozható léghajó, a repülőgép többé nem néhány rajongónak agyréme. Ha az ember helyét meg akarja változtatni, többé már nincs a földhöz, vagy a vízhez kötve, hanem utazhat a levegőben is…

Belemélyedtem a valóban magyar nyelvű olvasmányba, hátizsákomat a földre téve egy kárpitozott karosszékbe süppedtem.

***

– Katonák, sorakozó! Hallották a parancsot, nem?

A közlegények haptákba álltak, kihúzták magukat, végre akció, most megmutathatják, mit tudnak. Az oldalhadnagy biccentett.

– Ne hozzanak szégyent a fejemre, mindenki pontosan tartsa be a megadott koordinátákat, nincs ugrálás, nincs vakarózás!

– Pont most akartam mosdóba menni – morogta valahonnan egy katona, talán a hetedik vagy nyolcadik sorból, de a hadnagy meghallotta, ráüvöltött.

– Maga az, Tóni, hát micsoda tetű, hogy mindig az utolsó pillanatban jut eszébe minden! Nincs mosdó, nincs evés, nincs ivás! Háromra mindenki felveszi a magyar pozíciót!

Az oldalhadnagy nagy levegőt vett.

– Egy, kettő, három!

Az átrendeződés minden egyes kiskatona részéről csupán néhány lépést jelentett. Olajozott gépezetként működtek, összeszokott csapatként dolgozott együtt minden oldal legénysége. A hadnagy – aki egyébként az oldalszám helyén kapott állandó posztot az alhadnagyokkal együtt – büszkén figyelte, ahogy a látogató átfordítja a lapot, és gördülékenyen olvassa a betűket és szavakat, tekintete átsiklik az oldalszám fölött, egyenesen a következő oldalra.

– Akció végrehajtva – kiáltotta a hadnagy –, szakasz pihenj, helyeden maradj, Tóni, maga meg a lapozás után kimehet mosdóba!

 

Borítókép: David O’Halloran – After the Drought