aki az elsőt vetheti

ha néha még szembejön de már
nincs kedvem úgy tenni mintha
ismerném pusztán csak lesütött
szemmel bizakodok hogy ő sem
emlékszik már semmire és így
mehetünk tovább cipelhetjük
a hordalékunkat különböző
irányokba mindaddig amíg
a két vaskos keresztfánk
be nem akad a sínek
közé valahol cegléd
és szolnok között
a lényeg hogy
megyünk
tovább

nem
történt
semmi

 

késő estike

hogy az én és te csak kontrasztfény
nem tudom de az érzést jól ismerem
azt az önző és tomboló túláradást
a természet látványos lebomlásába
oltott kábulatot ami mindig azt súgja
hogy most még azért létezik levegő
és azért bújhatnak meg ezek az
apró élőlények a frissítő
folyóvizek legmélyén

mert a dolgok változása mindig
visszafelé tart az eredeti állapotban
való tartós megnyugvás irányába
aminek csak járulékos és átmeneti
stádiuma lehet a megsemmisülés
de ilyenkor azt már nem is nagyon
mondjuk hogy elmúlás és társai

és talán azért nem mert túl sok volt
már túl sokszor és túl sokféleképpen
hallottuk ahogy ezt kimondják mások
csak azért hogy valami konduljon egyet
a belsőnk csöndjében aztán folytatódjon
a megszokott zakatolás de semmi egyéb

 

(Illusztráció: Lois Hoveke: Winter (detail))