Philippe megtörten ücsörgött a váróban. A bal alsó nyolcas úgy hasogatott, hogy úgy érezte, a szemgolyója is kiesik a gödréből. Ketten vártak előtte: egy ötvenes férfi akkorára feldagadt arccal, mint egy sárgadinnye, és egy öregasszony, egykedvűen lapozgatva egy többnapos újságot.

– Bellange úr, már vártuk – hangzott fel a recepciós trillája a bejárat felől, és hamarosan az ismert tőzsdeguru lépett be a váróba, az elegáns hosszúkabátba öltözött, kalapos, sétapálcás férfi ment egyenesen a doktor ajtajához. A rézvörös loknis, fiatal recepcióslány követte, majd az ajtón ő kopogott, bedugta fejét, szélesen visszamosolygott az üzletemberre, bólintott, és kitárta előtte az ajtót.

Philippe-ben hullámot vetett a düh. Valóban fél órája ülnek itt ők hárman, bent meg senki, mert ezt a hólyagot várták? Csak mert valaki híres és gazdag, máris minden az övé?

A fiatal fiú összenézett várakozó társaival. A felpuffadt arcú férfi meg sem rezzent, az öregasszony megvonta a vállát.

– Ha mi is nagy emberek lennénk, nekünk sem kellene itt ücsörögnünk – mondta, és tovább olvasott.

Philippe morogva nyúlt egy magazinhoz. Nem mintha nem lett volna Párizsban ezer más fogorvos, de anyja óva intette, ezek mind sarlatánok, csak doktor Henriban bízhatsz.

Az újság meglepő módon aznapi volt; Philippe ritkán jutott ennyire friss laphoz, apja íróként járatta a Correspondant-t és az Universt is, de amint megérkeztek, el is vitte őket a dolgozószobájába. La Presse csak időnként került a háztartásukba, apja lenézte a szenzációhajhász híreket tartalmazó napilapot. – És a hirdetések! Istenkáromlás – dörmögte mindig, ha Philippe anyja vett egyet.

Philippe annál inkább nyúlt ez után az újság után. Az anyjának bezzeg van életcélja –elkölteni minden pénzt, amit a férje keres –, az apja meg már el is érte, amit akart, híres író. Csak ő szerencsétlenkedik a parkban a zsonglőrködéssel meg a szaltó gyakorlásával, és nem, nem az apját akarja lenyűgözni, neki magának van szüksége egy nemes küldetésre. Csak ez a fogfájás ne volna…

Szívverése ütemére lüktetett az állkapcsa, figyelmét azonban lekötötték az aznapi hírek. Ezren sérültek meg az előző napi diáklázadásban. Spanyolország lezárta a gibraltári határt. New Yorkban épül a World Trade Center.

A fiút a párizsi lázadásnak kellett volna a legjobban érdekelnie, hisz a kortársai mentek az utcára, jobb oktatási rendszert követelve. De Philippe már a maga kenyerét kereste, nem is rosszul, az előadásainak híre ment, pedig még csak egy éve, hogy hivatásosként fellépett. Még a tenyerét is elvette sajgó álláról, meredten bámulta a fekete-fehér fotót a tervezett ikertornyokról. Milyen óriásiak lesznek! Ez lesz a világon a legmagasabb épület. Négyszáztíz méter! És egyből kettő, kőhajításnyira egymástól.

Philippe ujja a tornyok képére simult, szíve olyan hevesen vert, hogy az ujjbegyei is ritmusra mozdultak a papíron. Most már tudta, mihez akar kezdeni az életben. Most már volt célja.

Megrázta magát.

A fogorvos rendelőjéből fúró hangja hallatszott. Még mindig Bellange úr volt odabent. Az öregasszony az ablakon bámult ki, a dagadt arcú férfi szeme lehunyva. Philippe-nek nem volt erre ideje. És hirtelen a foga sem fájt már. Gondolt egy merészet, és óriásit tüsszentve, kitépte az oldalt a magazinból.

Mind a két betegtársa megrezzent.

– Elnézést – habogta Philippe. Zakója alá csúsztatta a kezét, benne a szakadt papírral, és kirohant az utcára. Meg sem állt hazáig. A szobájába érve kisimította a lapot az íróasztalán. Aztán levett egy képet a falról, szétnyitotta a keretet, és az üveg mögé az ikertornyok képét tette.

– Lehetetlen – suttogta, ahogy visszaakasztotta a falra.

Elvigyorodott.

– Tehát nagyon alaposan meg kell terveznem!

Philippe Petit hat évvel később, 1974. augusztus 7-e reggelén a még épülő ikertornyok közt egy 200 kilogrammos kábelen minden biztosítás nélkül sétált át. Nyolcszor.

 

Borítókép: Fritz Hoste.