Karácsonyi dugó

Nem vagyok meglepve. Azóta ekkora a forgalom, hogy lezárták az autópályát, mindenki erre kerül, fogalmam sincs, miért, mert olyan lassan haladnak a kocsik, hogy szerintem vagy két órát ülnek ezek az emberek az autóban tök fölöslegesen. Én ezt nem bírnám ki. Még akkor sem, ha mondjuk egy Dickens-regényt hallgatnék. Hangoskönyvben. Szoktam vezetés közben hallgatni valamit, vagy történeteket, vagy podcastot.

Én erre lakom, ismerem a kis utcákat, ahol ki lehet kanyarogni az útvonalat, ahelyett hogy a dugóban rostokolnék; tíz perc alatt megteszem azt a távot, amit pár utcával odébb a többiek fél óráig nyúznak.

A karácsonyi bevásárlás legvégéből jövök. Péntek délután van, hétfőn karácsony, a boltban akkora volt a forgalom, mintha szombat lenne, így hát nem csodálkozom, hogy az úton is a szokásosnál többen vannak. Már rutinból hajtok fel a dombra a Vadász utcába, ami pontosan elfelé vezet az otthonomtól, ha légvonalban nézzük, de hát mihez kezdenék én most a légvonallal? Kocsival vagyok, viszem haza a rengeteg cuccot, amit az asszony felírt.

Meglepődöm, amikor a kereszteződésben az Erdőkerülő utcához érek: nekem itt kellene befordulnom, de most itt is állnak az autók. Mindegy, van itt elég utca, megyek tovább fel a hegyre. Majd a következő sarkon bekanyarodok…

Mi ez? Itt is kocsisor?

Hitetlenkedve kormányzom tovább az autót, már fel sem veszem, amikor további várakozó kocsikat látok. Megfordul a fejemben, milyen jó lenne egy GPS, mert akkor jobban látnám a térképen, merre megyek… Kanyarog az út, az ég egyre sötétebb, a nejemnek nem vallanám be, de szerintem eltévedtem, mert egyedül vagyok az utakon. Mit utakon, ösvényeken…

Félreállok. Először a termoszos bögrémet veszem elő, és iszom egy kis kávét – ezt mindig hozom magammal, ha elindulok otthonról, ki tudja, mibe keveredem –, aztán előkotrom a zsebemből a mobilt és betöltöm a Google térképet.

Illetve csak tölteném. Itt 4G sincs.

Hol a fenében vagyok?

A kocsi fényszóróinak pászmájában látható területet vizsgálom. Hmm, nem működik a közvilágítás. Mi ez? Kifutottam volna a városból?

Előveszem a kesztyűtartóból a zseblámpát, és kiszállok.

Az út mentén sötét házak állnak, sehol nem ég a villany. Nem vagyok egy beszari alak, de ez még nekem is furcsa.

Teszek pár lépést.

Egy keresztutca nyílik előttem.

És száll a hó. A hó.

Hiszen a meteorológusok azt mondták, melegszik az idő, plusz hat fok lesz, nem lesz fehér karácsonyunk. Akkor?

Most veszem csak észre, milyen idegen ez az utca. Keskeny, elegáns ikerházak állnak egymás mellett szorosan, mindegyik előtt pár lépcsőfokot fellépve lehet a bejárati ajtóhoz jutni. A lépcső mellett kis előkerteket látok, a bejárati ajtókon meg… tényleg? Ez nem lehet.

Kopogtatók.

Kopogtatók vannak az ajtókon. És itt mintha egy-egy ablakban fény pislákolna. Igen. Ez fény. De… gyertyafény?

Lekapcsolom az elemlámpát.

És pontosan ebben a pillanatban egy lepedőbe burkolt alak száll ki az egyik ajtón.

Igen. Száll. Átmegy rajta, mint egy szellem.

Én csak pislogok.

A fekete szellem felém tart, egyre hangosabban motyog – vagy csak én hallom egyre hangosabban?

A szívverésem felgyorsul, de mozdulni nem tudok. Az alak közeledik, a sötét lepel leng körülötte…

Elhalad mellettem.

– Az elmúlt karácsonyok szelleme vagyok, az elmúlt karácsonyok szelleme vagyok… – ismételgeti suttogva.

Döbbenten nézek utána a sűrű pelyhekben hulló hóban. Kezem a mobilomat keresi, miközben öntudatlanul indulok abba az irányba, ahonnan a szellem jött.

Megállok az ajtó előtt.

Csak állok ott jó darabig, aztán előveszem a telefonomat és lefényképezem a névtáblát.

Scrooge.

A feleségem nem fogja elhinni, hogy itt jártam.

A postán

Hugó szórakozottan álldogált a sorban. Nem számított másra: karácsony előtt mindig sokan vannak a postán, ez most nem is gáz, hatan vannak előtte a két kasszához, mindjárt sorra kerül…

– Ezt szeretném feladni – mosolygott röviden a pult másik oldalán ülő férfira.

Az alacsony fickó egy pillantás alatt elvette tőle a csomagot és a mérlegre rakta.

– Ezernégyszázöt forint.

– Nebazz. A múltkor csak hétszáz volt!

– Kedves uram, a levélfeladásnál súlykategóriák vannak, és fél kilogramm felett…

– Lófaszt van kategória, ez egy postán maradó csomag, és nem is nehéz, pille van benne, hallod, pillecukor, a minap is adtam fel egy ilyet, az hétszáz…

Az alacsony postás félbeszakította.

– Kérem, uram, higgye el, fél kiló felett…

– Mutass egy díjszabást!

– A posta pont hu oldalon megtalálja…

Hugó rákiáltott:

– Itt, a boltban! Ki kell, hogy legyen írva, mi mennyibe kerül!

A postás a bolt vége felé mutatott.

– Ott valahol van egy ÁSZF, de nem tudom, hányadik oldalon vannak a díjak…

– Nem tudod? – kiabálta Hugó. – Ha meg nem tudod, akkor mit okoskodsz? Ez egy kibaszott postán maradó szar, nem fog vele a postás lófrálni, nincsen semmilyen súlykorlátozás!

A postás felállt a pult mögött.

– De igenis van! És a posta pont hu-n megtalálja! És most feltartja a sort, vagy fizessen, vagy álljon félre!

Hugó megragadta a postás ingét a nyakkivágásnál.

– Kurvára nem érdekel a sor, csak az érdekel, hogy a kisember mindig megszívja, jönnek az ilyen fellengzős faszfejek, mint te, és beszélik a baromságot! Hétszáz forintért küldöm el ezt a szart és kész!

– Ezernégyszázöt forint – nyögte a férfi.

– Mutasd a díjszabást! – ordította Hugó. – Kint kellene lennie egy plakáton!

A másik kasszában felállt a női postai dolgozó és odaólálkodott a kollégája mellé.

– Uram, kérem, engedje el Bélát, tényleg súlykategóriák vannak a levelekre…

– Hol? – kérdezte Hugó, mire a nő széttárta a karját.

Hugó mérgében megszorította a postás férfi nyakát, majd nagy lendülettel belevágta a fejét az asztalba.

– Ki kell rakni azt a kurva díjszabást! – üvöltötte, minden egyes szónál belevágva Béla koponyáját a keményfa pultba.

A nő felsikoltott.

– Kinyomtatom! Várjon, uram, kinyomtatom!

A nő már szaladt is a számítógépéhez.

– Jaj, nem működik a nyomtató!

– Nem érdekel, én nem várok többet! – ordította a férfi. Elengedte Bélát, a kabátja belső zsebéből elővett egy fejszét, és Béla vállába állította.

Fröcskölt a vér, sikoltottak a sorban álló vevők.

Béla ordított a fájdalomtól.

Hugó csatakiáltást kiabált.

Kirántotta a fejszét Béla vállából. Csikorgott a csont.

Újból felemelte a szerszámot és megint lesújtott vele.

Béla megint felüvöltött.

Mindenki üvöltött.

– Elég! – szólalt meg egy még erélyesebb hang, és kürtszerű jelzés is hallatszott.

Hugó felpillantott.

A rendező a feltartott hüvelykujját mutatta felé.

Hugó vigyorogva intett neki és átkukucskált a pulton.

– Ádám, minden oké?

A postai dolgozónak öltözött alacsony férfi feltápászkodott.

– Ja, bazd meg, de ez a művér ez kibaszottul undorító.

– Nézd a jó oldalát, legalább nem a postán dolgozol – röhögött Hugó. Odasétált a kameramanhoz.

A férfi már a felvételt nézte vissza a laptopján.

– Kurvajó lesz ez a reklám – mutatott a kameraman a képernyőre.

Ott éppen vége lett az előbbi jelenet visszajátszásának, és megjelent egy piros-zöld felirat:

A postai sorban állás helyett válaszd a Boxit csomagküldési szolgáltatását! Gyors, olcsó, kiszámítható! Boldog karácsonyt!

 

 

 

Illusztráció forrása: Link.