Rágni, rágni, rágni! Az apró hernyó hátrahagyott hortenziabölcsője szitaként lengett a szélben, míg ő rendületlenül araszolt a szamóca földközeli ágán. Zöld testén fekete csíkokban narancs pöttyök sorakoztak, akár két rabruha keresztezése, ám ez a fenyegető küllem biztonságot nyújtott. Senki sem közelített hozzá, zavartalanul randalírozhatott, amerre kedve támadt. Alatta nem is olyan mélyen talaj feketéllett, a fölötte lévő sötétzöld leveleket árnyékba borította a növény fölé boruló akácos. A hernyó csak az árnyékot látta, de az sem érdekelte, egyre csak a hasát tömte mindennel, ami henger alakú teste útjába került. Araszolt, tarolt és araszolt tovább. Sorra gyűrte be a leveleket tekintet nélkül annak korára, állagára. Megette a sárgultat, a ropogósra száradtat és a legfrissebb rügyeket. A hernyó álma bővebben… →

Régi évekről írok, udvarról, egy fáról,
(melyről dió pergett édes szüretes ősszel)
Márai Sándor

ott volt. pontosan a platánok között, előtt. megjelölte, szétrakta,  további utasításokra várt. még nem  talált olyanokra. fehér szakállú ormányosbogár mászik. csillagszerűen szép, mozgását bearanyozza. mögöttük tartózkodott, pár centiméterrel a fák alatt, a vidéki faóriások, és összeverődött más csoportok repedéseiben. ormánya kedveli a hőstetteket. (Szellős öregek és betegek nyilvántartása.) a bogarak elindultak a faóriások tisztásai felé. tajtékzik a föld, ezerszer ölik meg. (Joggal feltételezhető értelmiségi pálya.) sokszoknyás katicabogár boldogul harciasan. elalszom a völgyben, és zenélek mostanáig, mondja. nehezen nyitja a szárnyát, repül, mint egy kisasszony. egy havasi cincér elhagyni készült a várat. a folyók elindultak kelet felé, kajáltak és taxisofőrökkel beszélgettek. (Belepréselődtek a testvérharcba.) a hadjárathoz anyag kellett, sűrű növényi szövet, bogarak ásítása, őrség, szervezett kurucok, tárogató, folyóvíz a falon, kapaszkodó sáv, darus kocsi a potrohok felemeléséhez, átfordításához. a bogarak nem a küzdelemért, hanem a terrorért harcoltak. elhagyták az országot, hogy üzletet köthessenek, valami hozzájuk közel álló üzenetet, mely újra aktív. a többség egyszerű szitakötők voltak, akik eddig még sohasem hoztak ítéletet. a felhők nyaldosták a felhőkarcolókat és kárt tettek bennük. elpusztították a részleteket, melyekhez tradíciók kötődtek. Katalin a szárnyaival bizonyított. a hegy elegyében feloldott koncot kell megszerezni. megtartották ígéreteiket, leharapták a cincérek fejét. a pókok anyaszült meztelenül harcoltak. az idő  látszólag feltételes (módban). a lármás barlangokban mindig így. (Nagy hajtömegű ügyvédeket, meg orvosokat.) bádogtartályban tartott nőneműeket. Bogár világ     bővebben… →

A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan Vocal Ensemble: Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5:52:23
Pilisvörösvár

 

[1] Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան [Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan].

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
* Pätákové jazero, mansijská rozprávka, 67–70. [Peták tó, manysi mese]

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)

Észrevétlen tűnt el. A férje nem vette észre, hogy nincs ott. Elhitte a csalást: a mozdulatok, az ölelésre nyílás, a monoton keringés a falak között (a házban, ami gyakran börtönnek tűnt), ez mind valóságosnak látszott –, az élet minden részletét folytatta a test, megszokásból.

A szerencsétlen asszony így tervezte el. Nem fognak rájönni. Eltűnik a szavak, mozdulatok mögül. Él tovább a teste és a szokásai. Õ pedig szabad lehet, végre kilopakodhat a falakon túlra, az ismert-gyűlölt részleteken túlra.

Csak akkor derült ki minden, amikor már késő volt. Akkor ordított a férj, rángatta, tépte, verte a gazdátlan testet. Megszöktél! Megszöktél!

Ez akkor volt, amikor a test is lankadni kezdett. A maga módján követni kényszerült a lelket. Az időtlenbe nem mehetett utána, de az időbelibõl kikerülhetett – a szem üvegessé vált, az arc sápadt, fehér lett, a bőr hámlani kezdett, a mozdulatok napról napra lassultak.

A kiabálást a fülek még távolról hallották, az ütéseket a test fogadta egy ideig. Majd lankadtan rogyott össze.

A szökés sikerült.

Horváth biztos volt benne, hogy a 315-ből szórakozik valaki, az a négy kis hülyegyerek, pedig ő megmondta augusztus végén az Edinának, hogy ne rakja őket egy szobába, mert abból csak a baj lesz. Persze mindig Edinának kell, hogy igaza legyen, mert jaj, ő mentálhigiénés szakember, ért a gyerekek lelkéhez meg miegymás. Horváth konzervatív ember volt, szerinte a lélek 21 éves korra fejlődik ki, ezeknek a bagós kis majmoknak meg nem lelkük van, hanem állati ösztönük a gonoszságra. Mindazonáltal húsz éve volt éjszakás nevelő, az Edina meg három éve csöppent ide az egyetemről, úgyhogy, ha valaki tud valamit a gyerekekről, akkor az bizony nem ő.
Nagy lendülettel lökte be a 315-ös ajtaját. Már üvöltésre készen állt, érezte a bizsergést a torkában, hasában megfeszültek az izmok, de a szoba sötét volt és néma. Csak Szabó Isti horkolt az emeletes ágy tetején.
– Nem szólt a hangos, tanár úr – nyögte Boros Laci kótyagosan.
– Még nincs ébresztő – felelte Horváth, és kifordult a szobából.
Ha nem ők, akkor ki? – gondolkozott, miközben hanyatt feküdt a vetetlen ágyba. De ahogy letette a fejét, a nevelői szoba csöndjén ismét keresztülhasított a telefon csöngése. Horváth légzése egy pillanatra elakadt. Felvette a kagylót, és erélyes hangon beleszólt. Csönd. Ezzel együtt már ötödjére aznap éjjel. Leült a forgós székre, és rászegezte a szemét a telefonra. Természetesen nem volt babonás ember, és mélyen lenézte az igazgatónőt, amiért mindenféle köveket aggat magára, hogy elűzze a rossz energiákat. Tudta, hogy valaki szórakozik vele, direkt ki akarják hozni a sodrából, próbára teszik, meddig bírja. De ez a borzasztó csend, a két csengés közötti várakozás egész testét elgyengítette.
Amikor hatodjára szólalt meg a telefon, Horváth teljes erőből földhöz vágta a készüléket.

– És biztos vagy benne, hogy nem az ébresztőórád csörgött? – kérdezte Edina.
– Valaki volt a vonalban, csak nem szólt bele.
– Aha.
Mindketten a papírkosárba dobott fehér műanyagdarabokat nézték. Edina nagy levegőt vett.
– Lacika mondta, hogy voltál náluk éjszaka – Horváth nem válaszolt. – Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem, hogy emlékszel-e rá. Mert te is beláthatod, hogy ez kicsit azért ijesztő. Mi lett volna, ha ott, az ő szobájukban jön rád ez a dühkitörés? Azért vagyunk itt, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, de így hogy bízhatnának benned? Ők az ilyet megérzik, tudod, lelkileg megárt nekik, ha egy instabil felnőttre kell támaszkodniuk.
Miközben Edina beszélt, Horváth még mindig meredten bámult a telefonra. Az az egészen lelkesítő ötlet járt a fejében, hogy aznap éjszaka fel fogja hívni Edinát. Ötször-tízszer, ahányszor csak kell. És nem fog beleszólni. Így talán holnaptól nem kell majd ezt a mentálhigiénés papolást hallgatnia.