Rágni, rágni, rágni! Az apró hernyó hátrahagyott hortenziabölcsője szitaként lengett a szélben, míg ő rendületlenül araszolt a szamóca földközeli ágán. Zöld testén fekete csíkokban narancs pöttyök sorakoztak, akár két rabruha keresztezése, ám ez a fenyegető küllem biztonságot nyújtott. Senki sem közelített hozzá, zavartalanul randalírozhatott, amerre kedve támadt. Alatta nem is olyan mélyen talaj feketéllett, a fölötte lévő sötétzöld leveleket árnyékba borította a növény fölé boruló akácos. A hernyó csak az árnyékot látta, de az sem érdekelte, egyre csak a hasát tömte mindennel, ami henger alakú teste útjába került. Araszolt, tarolt és araszolt tovább. Sorra gyűrte be a leveleket tekintet nélkül annak korára, állagára. Megette a sárgultat, a ropogósra száradtat és a legfrissebb rügyeket. A lehullott morzsákra a talaj tucatnyi bogara vetette rá magát: álganajtúrók hasítottak ki maguknak tekintélyes darabot, s csillogó, már-már hivalkodó kékeszöld páncéljukban vitték el a zsákmányt. A hangyák rendezetten vártak a sorukra, tökéletesen ugyanakkora darabot vettek el és ugyanolyan tempóban fordultak vissza s szállították vézna testükön az élelmet a bolyba, mindenki javára. Alapos munkát végeztek, a későn érkező cincérek hosszú csápjaikkal kutattak a maradék után, végül eredménytelenül eloldalogtak. A hernyó felülről figyelte a koncon való marakodást. Ha nagylelkű napja volt, egy egész levél szárát elcsócsálta, így az lehullott a talajra és a műsor elölről kezdődött, ő pedig szórakozottan figyelte, miközben két pofára telezabálta magát az ágak kényelméből. Belefalt az egyik levélbe, majd a másikba, kört vágott a közepére, vagy az éleinél rágcsálta kerekre. Akárhogy is, a nyomában levél nem maradt épen. Egy nap aztán eső áztatta a fáját, ám a hernyó nem tudott hová behúzódni, minden levélen átcsöpögött az eső. A lyukakon keresztül észrevett egy méhkast. A dolgozók behúzódtak a víz elől, odabent szorgoskodtak tovább, mind tudta a feladatát és mind hiányzott volna, ha nincs ott. A hernyó kényelmetlenül tekergett az egyik lyukas levél alatt. Őt ugyan ki hiányolná? Ki vezetné újabb levél felé? Ki adna árnyékot a feje fölé? Ezen a szétlyuggatott fán ha akarnák sem tudnák megközelíteni. Bezzeg a méhek, ők összetartó csapat. Felette zümmögtek, megnyugtató döngésük elaltatta a hernyót, aki tele hassal, bezárkózott a bábjába.

Kinyújtotta mind a hat lábát. A hátsó erős volt, hozzádörzsölődött sárga-fekete potrohához. Potroh? Körbefordult, hatalmas fekete szeme befogadta a látványt: hatszögletű világban megannyi hártyaszárnyú tette magát hasznossá. Fellélegzett.

– Indulj már.

– Ne lazsálj – nógatták a társai, ő pedig kirepült velük. Az akácosba szálltak. Módszeresen, virágtól virágra szállva gyűjtötték az értékes sárga port, amíg az teljesen belepte szőrös testüket, sőt, még a lábukat is az utolsó ízig. Együtt repültek vissza a kasba, letették a zsákmányt a megfelelő helyre, majd újabb körre indultak. Nap nap után gyűjtötték a virágport, egyre messzebb és egyre tovább szálltak. Alattuk pirossal és kékkel pettyezett rétek és buja zöld veteményesek váltakoztak, körülöttük fecskék és héják köröztek a végtelen magas égbolttól egészen a földig. Ő rendületlenül szállt a célja felé, szorgalmasan követte társait, a kas szabályát, a nagy közös feladatot. A virágokban az élelemforrást látta, a napsütésben a munkára alkalmas időt, a szélben a kihívást. Alatta a szamócabokrokon hernyók henyéltek külön-külön a hasukat tömve. Ő büszkén hordta a virágport, etette a kas feneketlen bendőjét, mígnem beköszöntött az esős időszak. Szárnya elvékonyodott, már csak a kasban dolgozott, míg egy este lekucorodott, s hatalmas fekete szemével utoljára körbenézett a hatszögletűre rendezett világban. Hasznos életet élt. Mégis: ennyi az egész? Apró lábait behúzta, s elszenderedett.

Ébredezve nyújtóztatta ki a lábait. A sötétség felhasadt körülötte. Nehezen, lépésről lépésre kúszott elő a bábból. Ingatagon kapaszkodott az őt védelmező páncélba, ám akárhogy is fordult, valami hátra húzta. Izgett-mozgott, mígnem szárny pattant ki a hátából. Kiterjesztette, a napfényen szárogatta, s kedvtelve forgatta sárga-fekete díszét. Utóbb kék és piros pettyeket is felfedezett rajta. A látvány lenyűgözte. Felkapaszkodott a levél felszínére, majd feljebb mászott egy ép felületre, amit a nap ért, s a kellemes melegben sütkérezve, szárnyát lebbentve a várta a végső formáját. Néha szellő simogatta, néha bárányfelhők takarták el a napot, nem bánta. Csak annyi dolga volt, hogy kivárja a szél elmúltát, a nap ragyogását. Amikor megéhezett, kipróbálta szárnyát. Nemcsak szép volt, hanem csodálatosan erős is. Könnyedén felemelte a szamócáról, el a méhkas mellett egészen a fehérvirágú akácos fölé. Megrészegülve lebbent virágról virágra, s most először érezte az édes nedű ízét. Elidőzött felette épp annyit magához véve, amennyire szüksége volt; nem zabálta tele magát és nem is halmozott semmit a beláthatatlan jövőre. A szél kellemesen simogatta és könnyedén vitte egyik fáról a másikra, a nap melengette, este pedig a levelek tövében frissítő vízcseppre lelt. A harmatgömbnél egy másik fecskefarkú lepke illegette magát. Szárnyát lustán mozgatva vonta magára a figyelmet, s ahogy a nap lement és felébredtek az éjszakai vadászok, a két lepke egymás oldalán aludt el. Másnap együtt keltek a nap első ragyogó sugaraira. Könnyedén kergetőztek a kéken és pirosan pettyezett réteken, bódító illatú szedresek felett és nyugalmat adó nyírfák közt, s egymás körül táncolva emelkedtek az akácos lombjai közé és még feljebb, egészen az égig.